Murteriárium 25.

Az esti nap surlófényében, amikor a tenger felszínének minden mozdulata látható, követhető, hogyan érkeznek egymáshoz a sokfelől rohamozó hullámok, s hogyan futnak át a redők új rendjét keltve egymáson. Akad olyan hosszú hullám, amelynek felszínét eltérő irányokba futva öt-hat nagyobb-kisebb hullám sraffozta be, akként, hogy el tudok rajtuk igazodni, azaz megértem az eredetüket, a működésüket és a végzetüket is. Persze, ehhez hozzásegít, hogy olvastam Cholnoky Jenő hullámokról írt tanulmányát. S ellenőrizhetem, a tengeriek, éppenséggel az adriaiak mennyivel bonyolultabb rendszert alkotnak, mint a balatoniak.

A part növényzetének szaga hetente változik. Tavasz elejével a szag átváltozik illattá, sokféle növény adja hozzá a maga aromáját, a visszaváltozás majd csak augusztusban esedékes, és kizárólag akkor, ha valamelyik sekély, átöblítetlen öblében sok kagyló és moszat kezd rothadni, vagy ha túl sok mocsok ömlik a kikötő vizébe. Március tizenötödikét leginkább a masztixszag jellemzi.

Nem virágzik, de már bíborvörös bimbócsoportokat nevel a vadpisztácia, amelyet a helyiek névtanát figyelemmel nem kísérő botanikusok masztixpisztáciának mondanak. Igaz, a Pistacia lentiscust máshol masztixfának hívják, ámbár aligha lesz belőle fa, mert bokros és ugyancsak lassan nevelkedik fel. Lassan tölti ki az idejét, szó, ami szó, idevalósi.

A Pistacia vera, az ehető magvú pisztácia rokona, amúgy cserszömörceféle. Az örökzöld növény átható szagát a triterpén és egyéb savak együttese adja, na meg a pinén illóolaj, ez az odor emlékeztet a cédruséra, illetve a mandulafenyőére. Az ágak, ha megtörnek, a keletkező sebet a kifolyó nedv elzárja, s e nedv beszáradva illatos és könnyen szétmorzsolható borsónyi gömböcskéket alkot. E gyantáért termesztik. Belőle lakkot, ragasztót készítenek. S mert étvágyjavító, gyomorerősítő hatású szeszes ital ízesítésére-illatosítására ugyancsak használják, az arabok (Dioszkoridész nyomán) gyomorfekély-gyógyítóként javallják.

A bejárati ajtó melletti negyed négyzetméter egy tő árnyékkedvelő növénynek van fenntartva, legyen kapuőr. Évente kétszer, olykor háromszor kerül bele lakó, legutóbb tavaly nyáron egy falra kapaszkodó hortenzia. Annyi mindent kitéptek már onnan, hogy nehéz volt dönteni, mit nem tép ki az utcavégi vénasszony vagy a vörös hajú rokonféléje. A hortenziából hatalmas tő nevelkedik a Srimackán, a fodrásznő háza előtt, gondoltam, ha valakinek a tő kell, onnan majd szaporít magának. A tavaszi kertápolásban derült ki, a tavaly nőtt, most rügyező ágakat tőig valaki lehasította a növényről, s odavetette a földre.

Kérdem a szervizben, miért, hogy 100 000 km után elkopott és lecserélendő a Ford Focusom fékbetétje. Ártatlan tekintete bőszít fel, nem a válasza, amelynek akkor is a tudatában voltam, amikor kiszakadt belőlem a kérdés. Az ügyintéző rápillantott a képernyőre, rálelve négyéves autóm adataira, válaszolta, hogy ennek az évjáratnak már ez a sorsa. Úgy alakították ki a járművet, hogy a fékrendszer ezen darabját ennyi futás után kelljen cserélni.

Az összenőtt két ház sok szempontból forrott egybe. Közös a villany- és a vízhálózat, egy a biztosításuk, egy csatornadíjat fizetünk, de kettő házadót; ha majd egyszer megkapjuk az épületek lakhatási engedélyét, csak arra leszek kíváncsi, hogy a két ingatlan hármas tulajdonviszonya szerint lesz-e adva vagy sem. 

A vörösbegyeket máskor nem látni, csak kora tavasszal. Minden évben a március az, amikor a bokrokban feltűnnek, sosem csapatba verődve, hanem magányosan, mégis annyian, hogy egymás hangját azért hallják. Talán a vörösbegy az egyetlen madár, amellyel Európa-szerte mindenhol találkoztam, sőt, az év korábbi szakaszában Marokkóban és Izraelben is. Lehet, nem én vonzódom hozzájuk, hanem ők hozzám? Murter amúgy telelőhelyük, az északról érkezettek egy része megáll itt, s nem vonul se a Földközi-tenger keleti felén, se a nyugati felén délnek. Jó arra gondolni, hogy a murteri vörösbegyek közül egy-kettő az almádi kertemben is otthonos, illetve az Almádiban élő madarak olykor lejönnek Murterbe, meglátogatni.

Végső soron a hullámok nemcsak összetartják, de le is határolják a szigetet. Együttműködnek, konvergálnak, beszorítják, megfogják, felemelik, megalkotják, befogadják, rögzítik, alátámasztják, megerősítik, igazolják, létrehozzák, formálják, alakítják, megalkotják azáltal, hogy határt szabnak a szárazföldnek. A sziget azonban azért aszott, mert a vízszint fölé emelkedik, és talán amiatt, mert minden tulajdonságában különbözni kíván a tengertől. A tenger valójában sok-sok egymás mellé rendelt mondatból tevődik össze, a szárazföld, ugyan gazdagon bővített, de egyetlenegy állítmányú. A tenger tud latinul, a sziget pedig használatban tartja ugyan a latin szavakat, de nem ügyel arra, hogy a császárkorit, a kora keresztények vagy a birodalom összeomlása után a barbárok által használt nyelvváltozatot ismételgeti unottan, és legtöbbször az is kiderül, hogy elfelejtette a szavak pontos jelentését. És nem is hiányzik neki. Szóval nem kívánja kifejezni azt, ami csakis a múltban volt, helyette utalásokkal, példálózással, hivatkozásokkal és célzásokkal él, továbbá mutogat, huhog és ordibál.

A Fortis nevű szerzetes, amúgy apát Viaggio in Dalmazia munkájában szerepel egy vers a 16. században élt Petar Divnićtől. A Pjesan u pohvalu od grada Šibenika megemlékezik a Srimač-szigeti borról. Murtert ez időben Srimačnak nevezik, de ennél érdekesebb, hogy szőlőtermelő, boráról becsülendő szigetnek tartják. Murter olaszosított nevei – Mortar, Murtar – az írott forrásokban a tizennyolcadik században tűnnek elő.

A tengeri szivárványok közül, fene a jó dolgomat, már csak azok érdekelnek, amelyek a víztől kezdenek felemelkedni, majd a vízhez hajolnak vissza. A szárazföldiek inkább negyed körívnyiek, s a hegyoldalból törnek elő. A tenger fölötti ívek leginkább délen vagy délkeleten, vagy némelykor délnyugaton keletkeznek, sosem nyugaton. Nyugat a naplementéknek van fenntartva. Nevesebb alkonyokon a sziget megbillen, keleti vége felemelkedik, azaz a fénybe lesz tartva, nyugati része pedig lesüllyed az arrafelé tolongó, melankóliában szenvedő emberek sokasága miatt. A tömegben olykor festők, filmesek és profi fényképészek is feltűnnek.

A masztixgyantát olajfestményeken a kész művek színanyaga bevonására használják. Először azt mondtam volna: védelmére. Ami annyiban igaz, hogy valóban, az olajfesték felületére kenve azt, mivel keménnyé szárad, megvédi. De idővel el is torzítja, részben azzal, hogy besötétedik, részben pedig, ha megöregszik, repedések szabdalják fel. A masztixból készült lakk tehát először védi a művet, aztán elkezdi átalakítani az addig tüzes, friss, élénk színeket, és fásult, tört, sötét árnyalatú lesz mindahány. Ez a tulajdonsága azonos a helyiek mentalitásával: az elmosódottság és a homály számtalan megnyilvánulásuk jellemzője.

A huszadik század eleji festők már nem szégyellik, hogy gondosan kiválasztott fényképet vetítenek a vászonra, s a vetített képet átmásolják. Annak alapján készül sok-sok mű. Az optikai eljárások korábban titkosak, mesterfogások voltak, nem is maradt róluk sok forrás, de annál több használatra utaló jel. Murternek vannak hetei, amikor percenként másként jellemezhető, részleteiben éppúgy, mint egészében. Ilyenkor valóban jól jön a fényképezőgép, s ha festőművész lennék, azokat kiindulási pontként használnám is.

Az általam ismert egyetlen Murter-festő (de így nem is igaz: az egyetlen festő, aki valamennyi időt Murteren élt és dolgozott, így ismerhetők a szigetről festett munkái) szerintem tanulmányozhatta a fotó természetét. A fotó ugyanis képes pillanatot ábrázolni, a festészetnek meg éppen az a megfogalmazott célja az impresszionalizmusig, hogy az állandót, a törvényszerűt, s általuk a világ lényegét képiesítse.

A kertészetbe Itáliából kamionnal hozzák az előnevelt, konténeres fákat: mindenféle citrust, jujubát, barackokat és cseresznyéket, gránátalmákat és különleges színű és alakú termést hozó fügéket, újabban pisztáciát és datolyaszilvát. Ősszel azért szeretek a növényárudában téblábolni, mert a legtöbb csemetén találok termést, azaz megkóstolhatom, mit is akarnak nekem eladni. A jövőt ízlelgetve megfontolhatom, melyiket választom. Az a gyanúm, hiába kerül több száz euróba, előbb-utóbb veszek magamnak egy kis pisztáciafát.

A három nyári hónapban este tízkor is tart a naplemente. Már rég nincs fenn a nap, a tenger elnyelte, de a mögüle előtörő sugarak, ha felhőkbe szaladnak, sáfrány- és más sötétsárgára színezik az égbolt nyugati felét.

Az utóbbi két évben, de éppenséggel sosem a nyári időszakban, volt, amikor hajnali egykor és kettőkör, akárha Izlandon tartózkodnánk, a lila és a bíbor árnyalataiban villódzott az ég, de nem nyugaton, hanem északon. Nem kellett sokat várnia amúgy ennek az égtájnak sem arra, hogy meglegyen a maga fényjelensége. Az északi fénytől, vagy ahogy régebben mondtuk, akik sosem láttuk, a sarki fénytől néhány szigetlakó, a helyi öregek egyike-másika megriadt, baljós előjelet láttak benne. Szaporodtak a templomba járók. Holott mindenkinek aggodalomra lett volna oka, a gyakorivá vált, napszél okozta aurora borealist a klímakrízis számlájára kell írnunk. 

Mivel az aurora borealis színvilágában a gerjesztett hidrogénatomok a vörösért, kékért és az ibolyáért, míg a légkörben található oxigén a vörös és zöld színért, a nitrogén a kékért és az ibolyáért felelősek, a színek átlapolódása lehetetlenné teszi a laikusoknak, hogy pontosan megnevezzék, melyik anyag okozza az éppen látható színt.

…semmi

1.
Abból tudható, hogy létezik,
a műanyag tálban ott hever
a felében elrágott halgerinc.

Az jellemzi-e, ami reánk maradt,
avagy amennyit elfogyasztott,
arról jelzés nincs.

A dolgok eltűnnek, 
a mondat éléről a majd. A füle
csokoládészín, amilyen a sziámié?

Szenvtelen-e, közönyöse a napnak,
a maradék alapján sem tudható semmi,
a hosszú nyelű evezőlapátokról sem,

amelyeket a deszkafalra vízszintesen
kötöttek fel. Senki sem érti a históriáját
se a horizontnak, se a tengernek.

A tákolmány harmadrészt bódé,
negyedben hodály. A maradékban
utánfutó a hatvanas évekből,

kerekeken áll ugyan, de acélbakok tartják
a föld felett hatvan centivel. Ez a hely,
ahol az asztal alatt érzi jól magát

az egytömbű árnyék.
A rozsdás porban elhever, tapossák
bakancsos dokkmunkáslábak, fapapucsok,

meztelen talpak s pórázon fölvezetett ebek.
Ki ideül, bizonyos abban, a zugban,
pohárban, ráncban ott az öröklét. Szundít,

szomjazik, s mint pók, megszövi a
mondat az allegóriát. A mindent magába burkoló Egészt.
A tengerből, amely a vegytiszta természetesség,

innen semmi sem látható, a hangjából is,
mint törlőrongyból, ha csöpög a víz a lefolyóba,
távoli szörcsögést hallani.

Csakis a pulton, a csapnál hallható.

2. 
Nyúzott bőr az égbolt, vérfoltosnak
világítja meg a nap. Hat ostorlámpa
fogja körül, hat itt felejtett óriás fél lába.

A hajógyárról árnyékként csúszik,
hasad le a múlt,
és hever óriásplakátként, olajos

iszapban, mint talp alatt a letépett ruha.
A falragasz kiskamasz lánya a mellét takarja.
Két suháng az akácon keresztbe nőtt,

már nem harcolnak egymással,
de még abba nem hagyták,
figyelnek, merev arcú nindzsák.

Elhagyott üzem, ihlettelen,
és jachtkikötő. Ez is, az is.
Oldalai a könyvnek, egymásra hajthatók,

mi itt kezd történetet, annak átellenben a végződése.
Középen a gerinchasadék.
Akad terük a betűknek,

van kifejlésük: hüvelyéből magokként
kopogva hull, megtanult lenni
és magát befejezni. Együtt lebzsel

halcsont és ködkürt, egyezkednek
a hulladékon a csérek és a szemeteskukák.
Csörlő leng, az emelődaru

a magasba emeli a kormánylapátot.
Húsevő darázs ingázik a haltetem
és a tócsa között, a húggyal kevert vízre

inni mindegyre leszáll: hat helyen
horpad be a sárga tükör a hat lábfej alatt,
torzítja a képét a világnak, mely a rovarnak

csakis torzítva valós.
A szőlőtőn némi szem érik,
magról kelt, tűri az aszályt,

indával csusszan a résen át a
kajütbe, ahol az őr alszik éjjel,
bár huzatos, a tapéta lóg, de nem találnak rá,

hogy kilessék. Úgy vagyunk itt,
mint akiket megfigyelnek,
akik egyben a megfigyelők.

Annyi dolog hever, amennyinek akad haszna
és esélye, hogy a másik nyereségét elorozza.
Marad a szélből,

és elég tárgy hever mindig a parton, hogy
testet adjon a hajóroncsoknak.
A telepen hasadt gerendák, traverzek,

ingó bugáikkal a sóvirágok,
mind, ami kíváncsi s egyben tanú,
a nagy utazások miképpen foszlanak,

ahogy vitorlavásznak a rongyhalmokban, el.
Magatehetetlenül hever a gúlákban sok árbóc.
A hajómotor olaja, mint barna máz,

nem feledi el a szagát.

3.
Az úgy van, hogy megakadsz a szegben,
amikor felállsz az oldaláig visszabontott
bárka tövéből, jelenének az árnyékából,

s a pulóveredbe akad, hátul,
hogy ne vedd észre, ahogyan távolodsz,
rögzít magához, köldökzsinórként,

peregve húz ki belőled szálat,
lebont, nem veszed észre, mégy,
végül nincs rajtad semmi.

Végezetül az vagy, ami a semmi.

Géczi János