Murteriárium 12.

Amúgy merev tekintetű, rossz hallású, ha pedig kezébe vesz egy tárgyat, hosszasan tapogatja. A lélegzetét követő finom orrcimparezgése arra utal, hogy a legtöbb információt érzékeny szaglásával nyeri ki a környezetéből. Eltökélten hiszem, hogy nem a csontjaival érzi az időjárás-változást, hanem a levegő megváltozó szagából, s a konyhakertjében esedékes munkák időpontját sem a növények fejlettségéből, a gazosodás mértékéből, a kártevők feltűnéséből következteti, hanem a szaglóhámja működése révén kialakuló bonyolult szagtérkép alapján tájékozódik, ad utasítást a fiának, a menyének, az unokáinak, távolabbi rokonainak, s földmunkára felfogadott szomszédasszonyának s annak férjének, a környékben lakó ismerőseinek, az időnként odarendelt napszámosoknak, alkalmi munkásoknak s a fülüknél fogva beráncigált ismeretlennek, akinek pusztán egy vízzel telt veder kiborítása a feladata, s tartja fenn a rendet.

Mirkót sosem láttam Marija házában, oda illemtudóan Anka szokott be-benézni. Mirko Marijáról alkotott véleményét pontosan tükrözte az arca, ha némelykor, az esti padon trécselős korszakukban, hozzá szólt. Mirko, a többi környékbeli férfiúhoz hasonlóan, rosszallta Marija elszipirtyósulását, s miként más férfi, ha módjával, de maga is hangot adott ennek. Asszonynép azonban a vénségről nem mer megnyilatkozni.

Mirko szép szál halászember lehetett, és meg is becsülték. Az egyik őszi falunapon, amelyet a kikötőben tartanak, s mindenkit borral és sült hallal traktálnak, kitüntetést kapott. Azon az estén a felesége kicsit sokat ivott, állítólag majd’ két üveg sört, és hazafelé tartva a sötétben összetörte az arcát. Másnap véraláfutásokkal, összeöltött homloksebbel szégyenkezett, de ment kapálni a hagymaföldre.

Mirko hangját nem hallani. Két hete szőlőt vittem nekik, s utolsó látogatásomkor a konyhában vetett ágyban feküdt. Szürke arccal, borostásan. Ankát követelve maga mellé üvöltözött sokszor-sokszor, a felesége pedig szívósan, eltökélten végezte a napi rutinját. Járt ki az olajfaföldre, a krumplishoz, a fia telkére, a boltba, nem hagyhatta el a feladatait.

Zir Rocknak hívják, de én Rózsatüske-hegynek mondom. Mindenkinek lehet saját nevezéktana, nekem ugyancsak, s az enyémben ez a hegynév bemutat engem, meg az ötszáz méteren elterülő felföld, a Ličko polje szélén 350 méterrel kimagasodó magányos csúcsot is. A csúcsnak nevet adóról dalok szólnak, a kiemelkedés szerepét regék magyarázzák.

A tengerfenéki mészköves kőzeten hatalmas töbrök tátonganak, a hepehupás felszínt bőséggel benövik a zörgő harasztok, rokkant rekettyék és csökött kecskerágók. Az extrém formájú hegy belsejében néhány száz méteres barlang található, amelynek egyik részét a csapadék tóvá alakította. A Zir Rock messziről vehető észre, egyenesen vezet feléje a kerítések közé fogott sztráda.

Százötvennel, persze, át a Ličko-mezőn. Bal oldalamon, a Vaganski Vrh vadregényességével a háttérben, endékás indiánfilm forog Gojko Mitić főszereplésével, jobbomon, a Vranik hegyvonulat előtt romantikus-baszós nagy film, tizenkilencedik századi környezetben s mai dramaturgia szerint. Nincs semmi, ami bevégzett, se a vidék, se az útjavítás, se a légkondi, még a benzinkút eldugult töltőinek a megjavítása sem. A harasztos barnája az állandó. Zöldek a bokrok, elszórtan, zöldek az útjelző táblák, mutatják, milyen messze van Zadar, Šibenik és Split.

Szemerkélő eső, Zágrábnál zuhogott, Károlyvárosnál lecsendesült, Ličko Lešće magasságában aláhagyott, de Ramljani fölött újrakezdte. Hamarosan, pontosan Sveti Rok után, a hat kilométeres alagút közepén, amely egyben a vízválasztó is, évszakváltás lesz, magam után hagyom a kora őszt és beleérek a nyárvégbe.

Fölöttem az ég most szürke. Egérszürke. A Velebitet kartonpapírból nyesték ki, lapszerű és magasba ér, az égnél jóval piszkosabb, de szürke. A hegyperem hófehér, EKG-vonal szerint zaklatott, nem tudok magyarázatot rá, hogyan rajzolódott fel. Keletre azonban térben látszik a táj, kiterjedése van a domborzatnak, s nem puszta függő sík.

Két kilométerre száraz lesz az út, nyugdíjasokkal száguldoznak a német autóbuszok. A napfénytől villognak az útszéli horhosok véres vadszőlőbokrai. A bokrok zöldje pedig besötétedik, napszemüveg kell ahhoz, hogy szemügyre vehetők legyenek.

Nyolcvan kilométeres sebességkorlátozás. A hegycsúcsok csupasz sziklái, akár ha hó lenne, szikrákat hánynak. Tölgyesen át visz a sztráda, a fák makkal telve. Fenyő nincs, de akad nyír, éger, boróka. A talaj rozsdavörös. Aztán már csak hatvan kilométer. Majd leáll a forgalom. Sveti Rok falu és Gračac irányába terelik a járműveket: a hegység túlsó oldalán szélvihar tombol, lezárták a tengerhez levivő út alagútját.

Aztán a hirtelen évszakváltás helyett négyórányi utazás, végig ismeretlen helyeken. Labirintus a díszlet mögött. Meredek háztetők, kilőtt és elhagyott épületek, kőris, éger, magashegyi növényzet, bokrosodó fák, magas sasharaszt, somok, gilisztaűző varádics, berkenye. Alpesies vidék, leereszkedés a zaklatott patak mellett, bele a szétterpedt fűzligetbe. Nevenincs település, fölötte a legmagasabb Velebit-csúcs, bekerített porták, a házak körül tuják, ezüstfenyők és kivadult, lila virágú mirigyes őszirózsák. Mindenkit leelőző szerbek és bihácsiak, folyamatos szembeforgalom, vannak, akik nem hajlandóak konvojban menni.

Zrmanja folyó bukokkal és festői kilátópontokkal, tizenhárom fok, ismeretlen gesztenyeszerű fa. Völgyalji kanyargás. Minden félkész vagy félig kiégett, a templom, az építkezés, a kioszk, a futballpálya lelátója és a buszmegálló. A folyó mellett, a hídfőnél hasábszerű emlékmű, négy oldalán sűrűn bronztáblák az átkelőhelyet védő és a harcban elpusztult katonák nevével.

Zadar és Šibenik egy irány, Knin leválik. Šibenik kilencven kilométer. Felfelé van a jó irány, látni a hegytetőt, ahol a sztráda elhalad.  A Zadar–Split vasútvonal mellett, lomberdő sok juharral, majd bükkel elegy erdő, sziklás bokorerdő, sziklagyep, talaj nélküli csupasz kőzet, kietlen vidék. És lenn a mélyben ott a tenger.

A rítusok, kultuszok, közösségi megmozdulások és a hatalom megnyilvánulásai a csoportok összetartozását biztosítják, a valódi és az álközösségek működésének természetes velejárói. A kultúra megszaladása e téren feltűnő. Olykor csak mosolyt csal az ember arcára, máskor egyenesen visszatetsző. Hogy minden hegytetőn kápolna épült, az például a középkor határőrvidékein könnyen magyarázható – de ma döcögősebben. Hogy szerte a vidéken és településeken méretes zászlók lengenek, faramuci üzeneteket sejtet. De hogy zoknikat, nyakkendőket, trikókat és fehérneműket, autók visszapillantó tükrére húzható zacskókat díszíti a nemzeti zászló, az meglehet, amerikai mintára született és liberális elvekre utal, de a túlzó dominancia jele. Jelen lenni, akár bántó módon, erőszakosan – példázza a roncs kerékpár, amelyet a szomszéd hajnalban tesz az úttestre, hogy este legyen majd hová állnia a gépkocsijával.

Vérnemzetiség és passzivitás, ami idővel hősiességként értelmeződik – érdeklődésem tárgyává vált e kétfejezetesnek tűnő megállapítás. A GPT 4 névhez jutott mesterséges intelligencia kiokosít: a szóösszetételt Bodó Béla szerezte a Vérnemzetivé válás című tanulmányában, amely a Magyar Tudomány 2019. márciusi számában jelent meg. A tanulmány a magyarországi nacionalizmus történetét és jellemzőit vizsgálja, különös tekintettel a 20. század második felére és a 21. század elejére. A szerző állítja, hogy a magyar nacionalizmus egyfajta védelmi reakció volt a történelmi traumákra, a nemzeti önbecsülés hiányára és az identitászavarra, amelyeket a külső és belső ellenségképek erősítettek. A tanulmány azt is bemutatja, hogyan alakult ki egy véres nemzetfogalom, amely a biológiai örökséget, az etnikai tisztaságot és az egyedülálló kultúrát hangsúlyozta, és elutasította a pluralizmust, a toleranciát és az integrációt. A szerző szerint ez a fajta nacionalizmus nemcsak a magyar társadalom belső megosztottságát és konfliktusait eredményezte, hanem akadályozta is a modernizációt, az európai integrációt és a globális kihívásokra való válaszadást. Idézet vége.

Az idő lelassulhat, felgyorsulhat vagy meg is állhat. Az idő tartama kizárólag attól függ, miként hagyja annak érzékelését a végzett feladat. A feladat, amellyel azonosulok, mert pontosan tudom, mi a célom, annak megközelítésében hol tartok, miként használom az ismert készségeimet, s nem szóródom szét, de annyira nem koncentrálok, hogy ne vegyem észre a tevékenységem során megjelenő társeseményeket, kézben tudom tartani a dolgokat, és nem szorongok sem a sikertelenségtől, sem pedig a sikertől. Az idő akkor válik irrelevánssá, amikor eggyé tudok válni a tevékenységemmel, hiszen ilyenkor az élményeimhez igazodik.

Egykori kortársaim közül vannak életükben nagyra tartott pályahősök, mint például az ötvenhat évet élt Váci Mihály; Dobozi Imre, aki hatvanötöt, Sarkadi Imre (40), Simon István (49), és vannak a társadalmi megbecsülésben alig vagy egyáltalán nem részesedőek, mint Ratkó József (53), Szilágyi Domokos (38), Hervay Gizella (48), majd pedig Kemenczky Judit (63), Endrődi Szabó Ernő (49), Baka István (47), Borbély Szilárd (50). Persze akadnak általam sem eléggé olvasottak, akik némely kortársam szerint megkerülhetetlenek, a vajdasági Koncz István (60), Szervác József (49) vagy Simonffy András (54). Amíg éltek, s nálam jóval kevesebb ideig, kik bizonyulhattak volna arra alkalmasnak, hogy meglássák és elmondják, a teljesítménye kinek is lehet időtálló?

Egyetlen szóban mennyi gondolat rejtőzik, és ugyanakkor mennyi burok feszül rajta. És nem is arról a növényről beszélek, amelyet a kikerics szóval reprezentálok, hanem arról, amelyet a nyelvi-szociális-kulturális közösségem kikerics szóként használ. Tárgyak, akciók, aktorok húzódnak meg benne, és a köztük feszülő relációk. A szó cselekvési teret ígér, ha kimondom, a gondolkodásból kifejlő történeteknek ad helyet. De nem pusztán a valóságról szól, mert általa az eddig ismeretlen dolgot is meg lehet, remélem, látni és elbeszélhetővé alakítani.

Azt a kikericset, amelyet a tengerparti ösvényen találtam, 2-2,5 centis lepelvirággal, átderengő lilásfehér mintázattal, októberi virágzással kellene jellemezni – és azzal, hogy ilyen kikerics a botanikusok szerint nincs. Megengedőbben mondva: nem létezhetne. Ha pedig mégis van, mert itt hajladozik a szélben, s itt a másolata a papiroson, akkor hibrid, esetleg mutáns, valaminek az egyetlen, megismételhetetlen példánya.

Az a kikerics, amelyről beszélek, az agyam struktúrájáról és arról beszél, amit az agyi struktúráim a közösségeimről megjelenítenek. Én nem tudok ott élni, ahol az élőlénytársaim számomra teljesen ismeretlenek maradnak.

Hűség

Az égető napsütéstől tarolt
sziget a kopársága révén lát
ható. Gyökérzet nem köt, szuhar nem
nő. Kákatorzsa, ha fedi, olykor
a szőr a csupasz állatbőrön is
előtör.
Északról érkezve meg,
a hegygerincen át, tisztán látható,
mint tükör tálján ragyogó tojás
sárgája. A tengerről, felpúpo
sodva a bőséges víztől, a hul
lámok parkettalécei közül
emeli föl, föl a horizontot,
arasznyival közelebb az égbol
tozathoz.
Kétséget kizárva, bár
melyik némaság jelenléthez jut,
amiként lebeg, s magabiztos mind
egyik nyugalma, ahogyan szétte
rül halikraként, milliárd, apró
szemű kavics az öbölben, ahol
a part elhagyható. A tengerszél
harasztosa olyan jelen, amely
sosem részesül a múltból.
Mindig
hiányzik valami, aztán mindig
meglesz. A szirt büdös teste alatt
habzik a meleg. A sót lesepri
a mészkőlapról a halfarkastoll,
ahová fészkét rakta a madár,
ahol tojást tojt, ahol csibéit
neveli, tisztára, miként márvány
kőből rakott teraszt pucolja
gépezetével a vegytiszta jelen
idő.
A tócsába hasaló ég az
elképzelhetőnél több kontúrú.
Kártyalapjait a világ egyre-
másra kirakja s összekeveri.
Nincs kusza repedése egyetlen
sziklának sem, amelynek aljába
égetett agyag-árnyalatban ne
húzódna résnyi rend.
Ahogyan ha
tározottan átömlik a sötét
a nappalba, tudható, hogy melyik
mondatban nyílik meg a fény. Kezdet
nélkül. Mivel létezik, aminek
nincs kezdete, s egyszer csak a nyelven
át belép a létbe, hogy legyen.
A
legtöbb déli vidék fecsegésre
képtelen. Szélkürtön, sziklakürtőn
keresztül szólal meg, nyög, némelykor
vihog, olykor törpe oratiót
deklamál, ha esik, s ha távoli
a kontinens a vízhez lecsúszott
várostól, és a bozót marad hát
ra a hegyen s az ösvények kecskék
nek, viperáknak, égnek.
Ami ki
mondja magát, annak lecsiszoló
dik a pereme, kiszögellése,
metsző késéle, durva rücsök, az
összes bántó elem, a felszín
valamennyi anyagfeleslege.
Átradírozza kemény formáját
a sokdombú sziget, összes felü
letét, darabját, mindmegannyi rész
letet.  Hogy eltávolodva, a föld
darab teljesét a tekintet be
fogadja. Nem marad az aljzatnak
mellékes része, nem a hátnak mel
lékárnya, leégeti, csirkeko
pasztáskor perzseléssel a pelyhe
ket. Lássa egytömbűnek, miként te
remtő az univerzumot.

*

Idővel arra ébredsz, katalogi
zálni sem a veszteséget, sem a
gyarapodást nem érdemes, s egyre
inkább állatformára lel az elnyúlt
sziget. Kutya alakját veszi fel,
amely leroskad, ahogyan tiszta
küszöb előtt a hűséges felmo
sórongy. Hason fekszik, mellső lábait
oldalra félig kinyújtva, fara
a két hátsón nyugszik. Lesunyt fejjel
liheg, szemét ráhunyva magába
zárja, ami látványként egykor mélyen
beléhatolt. Vár, hiszi, hogy a gazda
visszatalál. Beledől a kikapart
gödörbe, szóvá változtatja a
jelentéstelenséget, mint aki
vizet ivott már, de táplálékot
hogy faljon, időt kénytelen
hosszasan gyűjteni. Meghatározza
a meghatározatlant.

Üzent egy szakmabélim. Írja: „Jómagam – hálisten! – az utóbbi években találkoztam megtermett, egészséges sonkakagyló-állományokkal (idén pl. a Veliko jezerón). Mindazonáltal, ami a tengeri élővilág fajgazdagságát illeti az utóbbi húsz évben, általábani tapasztalásaim, egy-egy ritkás mikrotértől eltekintve, változatlanul lehangolók.”

Géczi János