Tiszatájonline | 2023. december 1.

Géczi János sorozata

Murteriárium 14.

ÚTIKALAUZ LEENDŐ SZIGETLAKÓKNAK

FÁK, KÖNYVEK, KÖZÖSSÉGEK
Amióta legutóbb átvágtam a Ličko poljén, s a magam hagyományát követve felkapaszkodtam, majd leereszkedtem a Mons Baebiuson, tudva, hogy egyben a dinári hegyvonulat Velebit hegységében járok, szüntelen az utam során látott nyárfák és fenyők járnak az eszemben.

Azok, amelyek, lévén puhafák, papíralapanyagok. Vajon melyik fa válna szívesen könyvvé, alkalmilag az általam szerzett művet magában foglalóvá?

Gondolom, a Murteriárium magyar könyvként fog megjelenni, s egyetlen alkalommal. A kiadó büszke lesz arra, hogy ötszáz példányban képes lesz kiadni. Merthogy a kötet húsz deka, a teljes könyvtömeg száz kiló. Egy mázsa fehér papír előállításához 170 kg fa szükséges, ami két kifejlett példány hasznosítható tömege. Amúgy a két fa kb. 17 ezer oldalnyi, ezáltal 160 B5 oldalnyi terjedelmű lehet a leendő könyv. De akar-e bármelyik fa könyvemmé lenni?

Ha majd káposzta leszek, vagy sárgarépa, vagy egy pörköltalapanyaggá váló, megnyúzásra váró, lemészárolt nyúl, amelynek egyes atomjai valaha a testemet alkották, semmi értelme nem lesz annak a kérdésnek, hogy mindezek akartam-e lenni. Hogy mégis szívesen válaszolok, az azért van, mert örülök, ha ismét élőlényben lelnének föl, arról a kitörő örömről nem is szólva, ha ember bármely darabkájában neveződnék meg egyszer, aztán kétszer, s évmilliárdok alatt pedig sokszor. Én valahogy ilyennek szeretném tudni az öröklétet.

Az egytagú közösségek nagyobbik része nem a saját ügyességének, kiválóságának, önmegjelenítő képességének az eredményeként válik autonómmá, hanem a szerencsétlen szocializációja miatt. Az ilyen közösségnek tudott individuum sosem tapasztalta meg a közösségek vonzerejét, akcióit, hiedelmeit. Kivetett, még ha igyekezik is a helyzete ura lenni. Biológiailag szenved vereséget. Az egyszemélyes közösségek azért veszélyesek, mert nem az egyénekre jellemző s azoktól elvárt módon viselkednek, hanem megtévesztő módon, a közösség erejét állítva. Az egytagú közösségekből álló tömeg viselkedése ráadásul megjósolhatatlan, a legapróbb konfliktustól átalakul csőcselékké. 

Marija kiszagolja, ha Iván többet iszik a kelleténél, s valami ismeretlen csatornán riadót fúj. Iván felesége, értesülve a fiaskóról, benéz Marijához, ezzel jelezve, hogy nincs sértődés amiatt, hogy Marija beleszól az életvitelükbe. Megtárgyalják a napi dolgokat. Végezetül megállapítják, merre is érdemes a férj után kutakodni. S akkor Iván asszonya a férje nyomába indulhat, hogy mintegy véletlenül valahol összefussanak. Iván, ha túlitta magát, arról beszél, hogy a Slanicán kívül Murternek még négy strandja van: a Luke, a Podvrške, a Čigrađa és a Kosirina. De számára a legkedvesebb a Čigrađa.

… semmi

1.
Abból tudható, hogy létezik,
a műanyag tálban ott hever
a felében elrágott halgerinc.

Az jellemzi-e, ami reánk maradt,
avagy amennyit elfogyasztott,
arról jelzés nincs.

A dolgok eltűnnek,
és a mondat éléről a majd. A füle és talpa
csokoládészín, amilyen a sziámié?

Szenvtelen, közönyöse a napoknak,
a maradék alapján sem tudható semmi,
a hosszú nyelű evezőlapátokról sem,

amelyeket a deszkafalra kötöttek fel.
Senki sem érti a históriáját a horizontnak,
avagy a tengernek.

A tákolmány harmadrészt bódé,
negyedében hodály.
A maradékban utánfutó a hatvanas évekből,

mely kerekeken áll, de acélbakok tartják
a föld felett hatvan centivel. Ez a hely,
ahol az asztal alatt érzi jól magát

az egytömbű árnyék.
A rozsdás porban elhever, tapossák
bakancsos dokkmunkáslábak, fapapucsok,

meztelen talpak. Pórázon fölvezetett ebek.
Ki ide ül, bizonyos abban, valamelyik zugban,
pohárban, ránc részletében ott az öröklét. Szundít,

szomjazik, pókként megszövi a
mondat az allegóriát, a mindent magába burkoló Egészt.
A tengerből, amely a vegytiszta természetesség,

innen semmi sem látható, a hangjából is,
mint törlőrongyból, ha alácsöpög a víz a lefolyóba,
távoli szörcsögést hallani.

Csakis a pulton, a csapnál hallható.


2.
Nyúzott bőr az égbolt, vérfoltos,
megvilágítja a Nap. Hat ostorlámpa
fogja körül, hat itt felejtett óriás fél lába.

A hajógyárról árnyékként csúszik
le a múlt,
és hever óriásplakátként, olajos

iszapban, mint talp alatt a letépett ruha.
A falragasz kiskamasz lánya a mellét takarja.
Két suháng az akácon keresztbe nőtt,

már nem harcolnak egymással,
de még abba nem hagyták,
figyelnek, merev arcú nindzsák.

Elhagyott üzem, ihlettelen,
és jachtkikötő. Ez is, az is.
Két oldala a könyvnek, egymásra hajthatók,

mi itt kezd történetet, annak átellenben a végződése.
Középen a gerinc hasadéka.
Akadt terük a betűknek, nevelő reményde,

van kifejlésük: hüvelyéből magokként
kopogva hull, ami megtanult lenni
és magát befejezni. Együtt lebzsel

halcsont és ködkürt, egyezkednek
a hulladékon a csérek és a kukák.
Csörlő leng, s az emelődaru

a magasba emeli a kormánylapátot.
Húsevő darázs ingázik a haltetem
és a tócsa között, s a húggyal kevert vízre

inni mindegyre leszáll: hat helyen
horpad be a sárga tükör a hat lábfej alatt,
torzítja a képét a világnak, mely a rovarnak

csakis torzítva valós.
A szőlőtőn némi szem érik,
magról kelt, tűri az aszályt,

és indával csusszan a résen át a
kajütbe, ahol az őr alszik éjjel,
a tapéta lóg, de nem találnak rá,

hogy kilessék. Úgy vagyunk itt,
mint akiket megfigyelnek,
s kik egyben a megfigyelők.

Annyi dolog hever, amennyinek akad haszna
és esélye, hogy a másik nyereségét elorozza.
Marad elég a szélből,

és elég tárgy hever mindig a parton, hogy
testet adjon a hajóroncsoknak.
A telepen hasadt gerendák, traverzek

és ingó bugáikkal a sóvirágok,
mind, ami kíváncsi s egyben tanú,
a nagy utazások miképpen foszlanak,

ahogy vitorlavásznak a rongyhalmokban, el.
Magatehetetlenül hever a gúlákban sok árbóc,
és a hajómotor olaja, mint barna máz, szárad és

nem feledi el a szagát.


3.
Aztán az úgy van, hogy beléd akad a szeg,
amikor felállsz az oldaláig visszabontott
bárka tövéből, jelenének az árnyékából,

s a pulóveredbe akad, hátul,
hogy ne vedd észre, ahogyan távolodsz,
rögzít magához, köldökzsinórként,

peregve húz ki belőled szálat,
lebont, nem veszed észre, mégy,
végül nincs rajtad semmi,

belőled sem marad, az vagy, ami a semmi.

Géczi János