Murteriárium 6.

Murter abban az értelemben ugyan többszintes település, hogy jóformán csak emeletes házakból áll, de azok falát, sarkát, ereszét, tetőgerincét nem népesítik be mindenféle emlékezést szolgáló, nehézkes alakzatokkal. A Murteren tartózkodó embereknek eszükben sincs faragott másokat készíteni. Arra pedig, pénzük, ha lenne is, de szándékuk nincs, hogy másokkal készíttessenek.

(Ki kell deríteni, hogy tanítókon, helytörténészeken, politikusokon, mesterembereken túl volt-e, van-e művésze a sziget falvának. Adassék meg nekem, hogy legalább egyetlen helyi festőre szert tegyek!)

Cassiodorus, amikor elrettenve megállapította a 6. században, hogy Rómának egy második népe is létezik, amely holt anyagból áll, a fém- és kődarabokkal egyetemben az európai kultúra alapvető sajátosságára is rámutatott. A múlt alakzata határozottabban jelenik meg a jelen idő pillanataiban, mint a jelené. Ez a kényszer, amelyet igyekeztem magamról levetni. Vállalva, hogy kiszolgáltatom magamat egy másik, az emberi természetemnek megfelelőbb kényszernek.

Murteren, leszámítva a két templom belsejének szobordíszítményeit (és a memoriál terecske faragványát), nem léteznek felettes figurák, és mert a hegytetői templomocska évente néhány alkalommal nyílik csak meg, nem is oly félelmetes a kisugárzásuk. Másféle rendfenntartás dívik errefelé.

Murteren a főút néhány kanyarjába került ház sarka van lefaragva, a praktikus gondolkodás egyebekre nem tart igényt.

Ritka vendégeimmel el-elvitatkozunk azon, hol is élek. Többségük azt állítja, hogy a természetbe kerültem vissza, s olykor-olykor hozzáteszik, ahová vágytam, s majd meg szemérmesen azt is, ők ugyancsak. Hol csendesen, hol élénkebben tiltakozom, én ezen a néhány négyzetkilométeren, annak ellenére, hogy számos elemével körbefog, belém hatol, képtelen vagyok felismerni a csupasz természetet. Tudom, az erdőségeket nem is olyan régen, alig kétezer-ötszáz éve pusztította ki a mediterrán ember, s oly sikeresen, hogy a latin ókor végére mutatóba sem maradtak a szálfákból, azóta pedig napról napra pusztán abban szorgoskodnak a természeti elemek, a gyors lábú szél, a szapora hőmérséklet-ingadozásban érdekelt temperatúra, a kőzetfelszínen alakot váltó fény, amely, hogy hővé formálódik, lefurakszik a sziklatömbök mélyére is, hogy darabokra repessze azokat, nehogy maroknyi termőföld halmozódjon fel a töbrök, repedések és hasadások mélyén. De én vendégeim állításával nem érthetek egyet. Én értem, hogy nem a természetbe, hanem egy tájba kerültem, s ez a jól ismert természetű, számomra vállalható mentalitású provincia abban mesterkedik, hogy tökéletesen azonossá váljak vele. Azonosulásunk szubsztanciálisként jelentkezik.

Ha a természet lenne kizárólag a közegem, akkor természettudósként leírhatnám az élettelen természeti környezet jellemzőit, a domborzati viszonyt, az időjárási paramétereket, a hő- és a csapadék, s amúgy a csapadékkal összefüggő víz háztartását, a napfénnyel való ellátottságát, az élő természet állandó és évszakosan váltakozó sajátságait, és biztos vagyok benne, hogy a hely élőlényközösségének a mintázata a Földközi-tenger térségének szinte valamennyi helyével rokonságot fog mutatni. A természet elemeinek egyedi tartalmairól, rég tudom, nem érdemes szólnom, nem vagyok megfelelően érdekelt az előfeltételek jellemzésében, egyébiránt inkább érdekel az, ahogy azokból egy egység alapja lesz, s ahogy a mindenféle emberivel kiegészülő táj idővel keletkezik.

A tájat nem tudom jellemezni az elemei bemutatásával, ahogy a szigetet sem azzal, hogy milyen keménylombú macchia tenyészik rajta, milyenek az olaj- és a citrusligetei, miféle kosborok és ciklámenek élnek a lassan lefelé csúszó kőmosásokban, milyen szirteken és hogyan habzanak a hullámok, s mely napszakban merről érkezik a szél. Ezt a természetet egyetlen kontúrral lehet bemutatni, az egyedül, amely viszonylag állandó, s ezért azonosításra is alkalmas – bármely térképen, származzék bármely korszakából a térképészetnek, a szigetem azonos alakúnak mutatkozik.

Van hajnal, amikor gumikalapáccsal verik a térdkalácsomat, fémspatula nyomja le a nyelvemet, és azt kell közben mondanom, hogy áááá, endoszkóp tolakszik a vastagbelemben a vékonybél betorkollásáig, csövön szívják le a gombamérget a gyomromból, erős fénysugárral tükrözik a szemfenekemet, csipkedik az Achilles-inamat, és apró áramütésekkel görcsöket váltanak ki a rekeszizmomban, bárium-szulfátot nyeletnek velem, és gépekkel követik a falatok útját bennem, vért vesznek, majd meg infúzióra kötnek, kerékpárt tekerek, miközben érzéstelenítés nélkül csiszolják a fogaimat. Aztán összevarrják a kimetszett aranyeret, a jobb vállamból kimetszett bőrfeketedés maradék helyét, a felszakadt szemhéjamat, a beszakadt homlokomat, és a darabokra repedt csuklóm valamennyi csontocskáját érzéstelenítés nélkül rakosgatják össze. Innen tudom, hogy hamarosan itt a sirokkó, azaz a jugó. A tengerről érkező páradús szél.

Angyalhullás

Mintha szórás lenne a tenger dolga,
víz permetez a tamariszkuszokra:
akiket átjárt egészében a fény,
állnak a félfény szkafanderében.
Pirovác amúgy ódon és szomorú
a mozgóképen, majd nyolcszáz év múlva,
a kutyák a múlt utcasarkán fosnak,
s a főtér kövére hull az angyalhulla.
A bűze kábít és egészen édes.
Hogy mennyi-, de mennyiféle az éden,
tudják, de nem mondják a visszatértek,
elmondására a szókincs szegényes.
Még annyit, hogy a felhők alálógnak,
s ki majd a moziból jön, az találkozott
a múlttal. Ott kánikula. Itt hőség.
Itt várakozás az útra. S az első szemtanú ott.

Próbálom elképzelni, milyen a libur nők arca. S milyen a libur férfiúké? Nem lenne nehéz, a biológus szakon antropológiára specializálódom, és a rasszok változatait jól ismerem, de valamiért nem emlékszem, hogy a liburokról szó lett volna. A dalmatákról igen, de a liburokról, az illírekről nem. A helyi néprajzi gyűjteményben a falra akasztott arcképeket nézegetem, de kevés dinári típust találok. A murteriek kinézete hasonlít az itáliaiakéra, inkább, mint a közeli népekére. A testük őrzi a nép múltját, de nem a kultúrájukat.

Az öreg település főterét elfoglalja a kisvendéglő. Ha a téren ülsz, s éppen a főutca keleti oldalát képező fal tetején, a hátad mögött kismotorok zúgnak el, lábszáradnál a kapri virágait szenderek látogatják, s te mégis vendégnek számítasz. Kihozzák a sört vagy a limonádét, ha megrendeled. A sör hideg, a limonádé savanyú és nincs benne cukor, de a vendéglős biztosít róla, ha nem ízlik, nem kell kifizetni, mert a limonádé az itallapjukon nem szerepel.

A térvendéglő nyitvatartását követi a vele szemben álló helytörténeti kiállításé. Használati tárgyak és fényképek gyűjteménye, itt a konobával kapcsolatosak, ott a hely kikötőjével, amott az esküvő utáni asszonyá fogadás nőünnepségével. A portrék között Mirkóét vélem fölfedezni, a másikon a feleségét, Ankát, aki télen a nevünkben telefonon érdeklődő műfordítónak, miközben beszámolt az egészségükről és sanyarú magányukról, azt mondja, hogy a gyerekei közé számít minket, a velük szemközt lakókat. Az amatőr felvételeken minden helyi komoly, ünneplőbe öltözött és szikár. Az arcok kerekdedek, kőből faragottak. Akiknek jutott tekintetből, azoké mély, akiknek nem, mert kifakult vagy elkoszolódott a felvétel, azoknak, fény híján, angyalian semmitmondóvá vált a szeme. Olyanná, mint a šibeniki dóm külső falán sorakozó, a reneszánsz időszak végéről származó, lekopott felszínű büsztöké.

A térvendéglő melletti helytörténeti házacska három szobájához piros talpnyomok vezetnek. Piros, mint a kutyaszart magába foglaló folt, illetve az árapályzónába épített csöppnyi Rókus-kápolna melléki, Jamina-öbölhöz tartó tengerparti út kőfalán a makulák. A makuláim. Olykor kék és sárga pöttyök, sávok is feltűnnek a szigeten, sőt betűk és számok – ez utóbbiak a kikötő aszfaltján. Nem jutok információhoz, mindezeket ki készíti s milyen megbízás nyomán.

Bizonyos években a falu mindenese, hivatali megbízatása erre följogosítja, egyes házak előtt felfesti a gépkocsiparkolás jogosultságát igazoló téglalapot, s a közepére befújja a tulajdonlott autó rendszámát. Többnyire pirossal teszi. Legutóbb sárgával, de az hamarabb lekopik, és amíg nem, akkor sem elég feltűnő. Nem elég agresszív. S ugyancsak ő, egy darus kocsiról, meg-megfúrja a neki tetsző ház falát, hogy abba kampót verjen, s a kampók közé kötelet húzzon. E kötélre kerülnek vallási ünnepeken a kendők, állami ünnepeken az ünnephez kapcsolódó lógatható jelképek. Ebben az évben éppen nincs területleosztás. Mondják, hogy a település vezetése ingatag helyzetét jelzi ez: valóban, az újsághírek szerint a polgármester, miután egy kétes hírű bécsi szórakozóhelyen a falu kasszájából fizette a dáridóját, jobb, ha nem borzolja a hangulatot. A hívei alkalmilag visszafogják magukat, s elfogadják, hogy a betelepedettek az övékével azonos életfeltételekhez jussanak – ideiglenesen –, és a saját házuk előtt parkoljanak.

A házra akkor kerültek fel a kampók, amikor karácsonyra készült a falu. Az út fölé szabályos közönként kivilágítható neon hópihéket függesztettek, s mert azokat, a házfalakra villanyvezetékeket is vezettek – olykor a zsalugáterek előtt. Esetünkben három ablak kinyitása vált lehetetlenné, s merthogy az ünnepi díszkivilágítás után az önkormányzat hivatala jónak látta a vezetékek visszahagyását. Most, saját innováció eredményeként, az ablak fölött futnak a vezetékek.

Murter november közepétől február közepéig éjjelente ragyog, az utcák fölött hópihék lengenek, s a villanyoszlopokon veres orrú, dagadt hóemberek kapaszkodnak. A faluban emberemlékezet óta nem esett hó.

Errefelé a petrezselyem nem terem, vagy ha igen, mint Marko kertjében, akkor lelegelik a birkák. Leveszöldségbe való gyökere kivételes napokon vásárolható a nagyobb bolthálózatok üzleteiben. A levelét szívesebben használják, a buzarákban bőséggel, máshol mértékkel. A közös udvar közösen nevelt meggyvörös leanderje alatt nő a közös petrezselymünk, s az autóparkolónk melletti zöldségeskertben, hiába is öntözöm, ha márciusban ki is csírázik, áprilisra kisül. De ugyanígy jár a rukkola, a magról vetett saláták, a koriander, a kapor, amelyekre amúgy nagy szükségem lenne. A vízigényes, talajra válogatós gyökerek, mint a retkek, a céklák, a sárgarépa, a zeller vagy a karalábé ugyancsak sínylődnek, nem érdemes a termesztésükkel bíbelődni.

Esténként elárasztják a partot a kagylókat árusítók. Jezerában lányok, Murteren van, hogy kisfiúk, van, hogy kiskamasz lánykák üldögélnek a magukkal hozott alkalmatosságokon. S előttük, a felfordított dobozokon nagyság szerinti sorrendben kagylók sorakoznak fel. Többnyire raktáráruházakból beszerzett termékek, ázsiaiak, s azok közül is a méretesebb, különleges alakú trópusiak. A Piero előtti teret oldalt határoló kőfal peremére telepedett hét-nyolc éves leányok is egzotikus csigaházakat, valamint kagylókat pakolnak elő, a poros, maszatos cuccok között azonban friss fényű kékkagylókat is találok. Olyanokat, mint amelyekből a vendéglőben most kapargatják ki a vöröshagymával főzött kagylóhúst.

Ketten vannak a vállalkozók. Szüntelen sugdosnak, kiszemelik a járókelőket, s bűvölik őket, hátha fölfigyelnek a portékájukra. S harmadikként hol melléjük telepszik, hol csak leguggol és csinosabbá rendezi a választékot, a szomszédunk leánya. Ő a legidősebb, éppen bimbózó mellel. A ruhája sem gyermeki, fodros aljú ugyan, de inkább nagylányos.

A kagylóárusokra rá-ránéz az anyjuk. Olyan ruhában libeg elő valamelyik közből, amelyen bárkinek megakadna a tekintete. De nem a holdezüst pöttyökkel telített könnyed textília, hanem a ruhaszabás a feltűnő, bár széles harang alakú a szoknya, a legalja hagymaformájúra összehúzott. A széles csípőjű, fenéknehezékű nőn ring-reng a sokpettyű szoknya. Meg kell hagyni, molettsége ellenére jó lábú nő. A lányok ügyet sem vetnek ellenőrzőjükre, csivitelnek, vihorásznak, s olykor tekintettel rendszabályozzák a szolgálatukra vállalkozott harmadik társukat.

Az olajfa alatt üldögél a szerb szomszéd, sört nyakal. Lánya igyekezetét ügyeli. Segítendő a barátkozást, mindhármuknak csokitortaszeletet rendel. A két lány döbbenten fogadja az ajándékot, szétmorzsolják, s a villát visszahelyezik a tányérra. A szomszéd lánya becsülettel elfogyasztja a maga adagját, de hogy befejezte, eloldalog. Kényelmetlenül érzem magam, hogy kilestem az elrontott estéjét.

Szuperhold idején, ha égitestünk ráadásul vérhold, tele a tengerpart esti sétálókkal. Kerékpárosok, kutyások, csipkevállkendős vénkisasszonyok a riván, a vízen extravagáns csónakban vagy hajón magános, réveteg tekintetű uraságok. A tenger köti le a figyelmemet, ekkora dagályban nem lehetett sosem részem. A parti út egyes darabjain tengelyig emelkedett a víz, a magánmólókon át-átcsap, s az öreg sirályok, csigaforgatók és gulipánok a megszokott szirtjüket, hogy elborította a tenger, feladták, és újabbakat választottak kilátóhelyül.

A magyar újgazdagokra a tajkun kifejezést használják. Hogy mit takar pontosan, nehezen lehet megfejteni. Leginkább a földet, esetleg nagyobb építményt, illetve vállalkozást birtoklók neve ez. Lefitymáló. Nem használják arra az orosz oligarchára, akinek női nevű hajója a betinai kikötő szárazdokkjában időzött, az európai törvényekre fittyet hányva, vízre tették és néhány nap alatt kiúsztatták a horvát felségterületről. Arra sem, aki az építési tilalom ellenére a tengerparton mobilházak telepét létesíti, legyen az helyi vagy vidéki. Az autócsordákat tartókra sem, akik Németországból vagy Ausztriából hazaérkezve népünnepélyeket tartanak, hogy mindenki lássa, mire vitték. Egy ilyen alkalmon az Ausztriából hazavetődött fertőzte meg a falut Coviddal, még a járvány elején. A teljes falu karanténba került, katonasággal zárták le a kivezető utakat.

Vannak napok, amelyek bálnások, de a többség szigetes. A két falu között húzódó országútról, amikor a hegyoldalra kapaszkodik, látható a déli part legszebb öble.

Ahhoz képest, hogy a településre felvigyázó Szent Rókusnak kiterjedt a kultusza, a legtöbben irtóznak a kutyáktól. Rókus, amikor Piacenzában maga is megkapta a pestist, a város közelében található barlangba költözött, hogy ne fertőzze meg a társait. Ebben az időben egyetlen vadászkutya hordta számára az élelmet, ezért látható az ábrázolatain a lábánál a vizslaforma eb.

Rókus kutyájának mindig olyan hosszú a pofája, mint Pompeji gipszből kiöntött jószágainak.

A horvátoknál – de a mediterrán térség sok országában, s nem kevés európai helyen – számos helység Rókusról elnevezett, és még több templom, kápolna viseli a nevét. Gospićtól negyedóra autóútra, a Velebit-hegységben található Sveti Rok, ez a Rókus nevét megszerző középkori település. Egykor csakis a mellette elvezető főútvonalon lehetett Zágráb felől leereszkedni a tengerre. A tán, ha kétszáz lelkes falvacska a Rokovónak nevezett Rókus-ünnepségéről nevezetes, mert augusztus 16-án ők is illőnek tartják a pestis ellen hasznos alak ilyetén megtisztelését, bár ekkor nem az ugyancsak a szentről elnevezett itt palackozott ásványvizet nyakalják.

– A jó vershez műveltség is szükséges. – Bizonytalanul tekintett rám. Láttam, nem tudja eldönteni, lakonikus megállapításom melyik értelmét hasznos elfogadnia. Végül azt tette a magáévá, amelynek legkevésbé volt következménye, s békével üldögélhetett tovább a hűsben, az asztalom mellett. Engem már korábban bosszantott – a léte. Élete azon darabja, amelyet éppen nálam töltött. Az, amely a valóság része, s nem csúszott még át, mint múlt, a képzelet térfelére. Jelen időben falta a csokoládét, amit, más vendégkínálásra alkalmas nem lévén otthon, az ital mellé, az asztalra eléje helyeztem. A szigeten, de a megyében, sőt az országban sincs egyetlen elfogadható sütemény, a horvát gasztronómia, mint minden egyébben, szegényes. Ami ízletes, az nem horvát, hanem monarchiabeli vagy arab. Vagy szerb, vagy szlovén, vagy bosnyák – de emiatt, ha társaságban mondanád el, már meglincselnének.

A cukorkák és csokoládék közül is jól kell megválasztani, melyiket kóstolja meg az ember. Én túl voltam a válogatáson, kiválasztottam a fogyaszthatókat, amelyek ugyan nem jól tűrik a hőséget, s napon felejtve tócsává szeretnek olvadni. Alkalmi vendégem egy ilyesmi, olvadás előtti állapotú csokoládét majszolgatott, s egyetlen darabot sem hagyott belőle. Ez mérgesített valójában, nem az, hogy sem a verse, sem az a másik, amelyet a zsebéből húzott elő, s felette női nevet olvastam szerzőként, nem tetszett. Nem tetszett, mert rossz volt.

Géczi János