Murteriárium 24.

Amióta ingázom Murter és Veszprém, majd pedig Almádi és Murter között, a Velebitről leereszkedve figyelemmel kísérem a sztráda mellett elszórtan álló ciprusok növekedését. Nem éppen ideális a terpénszagú fák nevelkedéséhez ez a sziklás helyszín, nincs év, hogy hol itt, hol ott fel ne gyulladna a térdnél-bokánál magasabbra sosem emelkedő bokros-füves növényzet. Egy fenyő olykor, néha az olajfa túléli a tűzvészt, mert szerencsés helyre gyökerezett. A helyi tölgy sosem erősödik meg s válik termetessé, mert időnként csonkig ég, s a hajtásai bokrokká sűrűsödnek, mígnem ismét leégnek. Az út menti ciprusok sávját elkerüli a bozóttűz, már akad, amelyik hat-nyolc méter magas, a többsége pedig férfitermetű, ha az dalmát.

Az ingázás változatok sorában létezik.

Ingázás ciprusok között, ahogyan azt az előbb, s még máshol is annyiszor feljegyeztem. De lehet kislibasárgán virágzó kassziabokrok között, köpött magból nőtt őszibarackfák közén, de amit leginkább javaslok, az a szellőrózsák virágzása idejére eső ingázás. A hattyús öböl után lesznek aszellőrózsák. Ily tömegesen csak Finnországban láttam, igaz, másik, a fehér virágú, északon honos faját.

Nem tévesztheti meg az utazót, hogy köztük lilák, seblilák és ütéslilák éppúgy találhatóak, mint sajtfehérek, fakó vagy indigólilák, lila szemhéjszínűek, violaszínű, kékes, ibolyaszín ajkak – ez mindegyik ugyanazon szellőrózsafaj, amely azon a helyszínen, ahol előfordul, tömeges. Ha létezik seregesség, akkor ez az. Szellőrózsa-univerzum.

Szakszerűen szólítva csinos szellőrózsának illő mondanom, még szakszerűbben Anemona blanda a tisztességes neve.

A hazaérkezés utáni szemle ritkán vezet nem várt tapasztalathoz. A házunk előtt két vadiúj-fényesre törölt Mercedes és egy mikrobusz parkol, az utóbbinak a régebben szerzett autóit ide-oda tologató szomszéd szorított éppen helyet. Tökrészeg, képtelen arra, hogy egyenes vonalban s egyenes testtartásban haladjon, szétterpesztett lábbal totyog.

A földrengés a házban semmit nem mozdított el a helyéről. Visszanyerte a formáját az avokádófa, s elvirágoztak a jácintok és nárciszok. A tulipánok, amiket meghagytak a rágcsálók, mert nem találták meg az ínséges téli időszakban, virágzásba kezdtek.

Anka a krumpliföldön, Mirko, kopott ruházatba nyakig bebugyolálva, a betegágyban. A sparheltbe nem könnyű tüzet gyújtanunk.

A selo egykori főterén a koros eperfákat törzsig csonkolták. A halottak listája frissült. A partecédulákat gondosan, elvágólag ragasztják egymás mellé.

A vendéglő bejáratán nincs újabb, a magyar vendégekre vonatkozó hirdetés. Új dokk épül a jachtkikötőben, betoncölöpök magasodnak ki a vízből. Uszályokon hordják a követ, továbbra is oldalt halmozzák fel, megnyomva a kerítést: mint építési törmelék, amely helyben termett.

A kies kertben kidőlt az a tengerparti fenyő, amelyhez szokásom szerint fej felől rögzítettem a függőágyamat. Negyvenöt fokos szögben lelt támaszra egy csenevészebb fajtársában, majdhogynem az égig lehet a törzsén fölsétálni. A tűlevélzete leszáradt, hull.

Az égboltot éppen húsz liba V betűje hasítja ketté. Némán repülnek, hogy miféle szabályt követve, ahhoz nincs hozzáférésem. A szárazföld felől érkeznek, s irányukul a Kornati-szigetcsoportot választották. De elképzelhető, inkább Itáliába tartanak, ahogyan sok kilométer magasban a repülőgépek.

A kondenzcsíkokból látható, hogy az amerikaiak továbbra is ránk szórják a repülőikről a mérget a lesajnált közép- és dél-európaiak ellen feltalált mérget. Nem elég, hogy felépítették a horvát sztrádát, s elvitték érte a pénzt, már igényt tartanak a helyiek életére is.

A kék vércsék fészke üres, a madarak mindeddig nem jöttek vissza Dél-Afrikából. Bízom benne, hogy a telelésből maholnap megérkezik a szülőpár. Tizenkét éve követem a sorsukat, mindamellett azóta rendszeresen, hogy rászoktam a šibeniki málnás pavlovára, a tisnói burekra és a murteri aranysügérre, amióta tudom, itt mi a jó.

Az apály-dagály sávban élő sótűrő növények némelyike ősz után is életben marad. A felszínen szétömlő, párnaszerű, húsos levélkéivel leginkább borókaágra emlékeztető, a fröccsterületet szerető, magyarul-nem-tudom-kinek, a valamiféle sziksófűnek (Salicornia) megmaradt az őszi enciánlila színe. Ugyancsak az a labodaféleség, amelyet nem tanultam meg mindeddig megnevezni. A sóvirág levelei ez ideig nem törtek elő, se az őszirózsáké.

Egyre nehezebb olyan útra lelnem, amelyen ne jártam volna. A kertek alatt, vargabetűket téve, sikerült egy-egy eddig be nem gyalogoltra találni, s ebben segítséget jelent a kutyaorr. Buborék, egyelőre a téli bundájában, a polje szélesebb útjait rohanta be, s nem egy irányt, hanem az illatok és szagok rendjét követve. A magántulajdonban lévő földeken kapásnövényeket termesztenek, márciusban virágzik a lóbab, szedik az újhagymát, és kibútt a földből az elvetett krumpli is. Föléjük olyankor ritka lombúvá metszett olajfák terülnek, s mire túljutnak majd a virágzáson és a terméskötésen, az új hajtásoktól belombosodnak. A felszántott és gondozott, vörös, még porhanyós földű területek váltakoznak a megműveletlenekkel vagy visszagyepesedettekkel, s a kutyám tudja, egyikre se léphetünk be, mert bárhonnan előkerülhet egy nagy hangú, fenyegető kinézetű tulaj, aki a horvát magántulajdon szentségéről litániázik. Emiatt az eltérő méretű és alakú földterületek határán, az utak és ösvények labirintusában haladunk előre, olykor a kutyaorr számára érdekesebb tollak, szőrök és száradó állati ürülékek között, de mindig friss zöld füvek és újonnan felnőtt, virágzás előtti, vagy szaporán virágzó s a murteriségemet igazolni képes, mert névhez jutott növények között. Majd listázom, hogy a szokásos 6-7 kilométeres sétaúton hány fás és hány lágy szárú növényfajt tudok azonosítani, s mennyire nem vagyok képes.

A sziget északi oldalán, a Murter és Betina találkozását (összeforradását) jelző tengeröbölnél bukkanunk fel. Ott, amelyet Reményi Jóskáék laktak be, hiszen a szép ívű strand környékén találtak maguknak legtöbbször alkalmas szállást. Egyre több olyan hely van, amelyen a barátok, családtagok, ismerős jó emberek emlékei tartózkodnak.

Tizenötödikén, a márciusi eseményekre emlékeztetve, ingyen lehetett megtekinteni a Parlamentben a Szent Koronát és a kupolacsarnokot. Máshol a forradalmárok kedvenc ételeit szabadott megkóstolni.

Apám a római romok előtt üldögél Gizikével, azon a padon, amelyet a tűző nap ellen az olajfa lombja alá húztak. A kánikula ellenére vacog, emiatt a pad fényben ázó szélére telepedik. Zsolt csacsogó anyja, Gizike melléje kucorog, azóta, hogy apám elkezdett vacogni, ő is fázik. Az olajfa kalamata fajta, a téli mínuszokat tűrné, ha lenne errefelé fagy. A kalamata hagyományosan a Peloponnészoszi-félszigeten terem, a bogyója lilás, mandula formájú, közepes nagyságú.

Apám nem érzékeli, nem veszi észre semennyire a változásokat, pedig elég néhány hét, hogy a kiszáradt ciprusok helyett újakat ültessenek, a szeméttartályt átcseréljék, a kőfalat lebontsák és a tengertől öt méterrel távolabb újjáépítsék, tájékoztató táblákat helyezzenek ki, s a táblákat szprével teleírják, a romterület kapuoszlopaként dór oszlop alját utánzó fémhengert állítsanak fel, s kihelyezzék a tengerben maradt, bójasorral jelzett víz alatti lelőhelyeken megtekinthető amforák, római úttest, épületrom kétnyelvű ismertetőit. Apám azt észleli, hogy vannak bronzlapok, amelyeken nem csak horvátul és angolul mondják el a tudnivalókat, hanem Braille-írással is, a helyszínt megcsodálni érkező vakok és gyengénlátók számára.

Gizike a római sóraktár mára vízzel borított helyén, a sonkakagylók öblében, egy elhagyott mólón szeret napozni, a nyugágyak legkényelmesebbjében, amire nehezen talált rá. Azóta úgy sütteti magát, ahogyan legutoljára tette, hogy nem látta senki, leengedi a fürdőruha pántját a vállára, elsimította a homlokáról a hajtincseket, és fényvédő krémmel bekent orral élvezi a meleg fényt, zúgjon bár a bóra szele, záporozzon az eső, háborogjon a zord tenger.

Félhosszú verssel érkezik a reggel. Debreceni festőbarátném, mióta hajlandó vagyok a szigetlétről beszámolni, azzal rémítget, hogy az elengedhetetlen a Murter-szövegeim értéséhez – s maga szerezte poémát küld utánam. Versében a versem vetette árnyék fölött lamentál.

Anka azzal áll elő, markában négy érett citrommal, hogy a csirkéi éheznek. Ötven kiló zsákos csirketápra van szüksége. Irány a gazdabolt!

Ahol aztán műtrágyát vásárol, harminc zellerpalántát, kötözőzsineget, s figyelmeztetni kell arra, hogy ne feledje a tápot. A boltban tudják, hogy Anka számára minden magyar Janesz.

Az esős, hidegebb időben követ termel a föld. Amelyet évtizede ásnak vagy szántanak, annak nincs már mit, de az olajligetek és az újonnan használatba vettek kiadják a mélyükből a sziklákat. A hideg a felszínre veti őket, s hogy melyik is a frissen világra bukkant, az a színéből könnyen megállapítható. Barnásak, vörösek, és látni, hogy nedvességgel teltek. Az oxidált szürkék, papírosszáraznak látszóak a régiek.

Mind megvannak. A tollkalász, a tengeri nárcisz, az agárkosbor. S hosszú sorban a többi is. Krisztustövis, puszpáng, masztixpisztácia, bodorrózsa vagy szuhar, mirtusz, babérrózsa (más néven leander), szúrós szárcsalián, azaz Smilax, barátcserje, jeneszter, füge, gránátalma, selyemakác, júdásfa, rozmaring, lószőrpálma, tengeri kömény, tengerparti iringó. Na és a csókalábú útifű és a veresnadrág csenkesz, amely a sztrádákat követve Európa majd’ valamennyi vidékén felbukkant már. Azt hiszem, ők migránsként engem követve, utánam jöttek.

A világ legjobban tagolt tengerpartja az Adria – tanultuk egykor. A római sóraktár helyét elárasztó tengeröbölnél újfajta táblák jelentek meg. Gólyalábon állnak a szögletes idomvasból hegesztett, feketére festett képkeretek. Ha belenéz a tájgyalogló, a szemközti szigetet rámában látja. Zminjak szigetről azt állítja a keretre csavarozott tábla felirata, hogy 0,229 négyzetkilométer nagyságú, a partja pedig 2,5 kilométernyi. Vinik Veliről, hogy 0,189 négyzetkilométernyi és a parthossza 1,67 kilométer.

…históriát

A dagály után kint rekedt halak
a fövenyt teleírják. Homokban
heverő jelek. Vergődésnyomok.
A lét lakói, miként a görög
egyházatyák állítják, betűkből
állnak, megépülnek az isteni
ábécéből, mint zöldes kövekből
a vízparti ház, fényfuttatott
levelekből az olajfa. Hogy egyszer,
mint valamennyi körberajzolt szó,
összeolvasható legyen a hosszú,
szereplőinek ismerős cselekmény.

*

Minket, halak, madarak, part karcsú
írásjegyeit s engem hány írnok
írt ugyanarra a sárga fövenyre,
ugyanabból a tintából, mégis
másként formázva alkotóinkat
ugyanannak, Uram? S hány írnokod
tudhatja ily különböző módon
eltörölni majd az azonos jeleket?

*

A szétromló parton ezüstlilék
szedik össze az írásjegyeket,
hogy sötétedés előtt megtöltsék
gyomruk Bibliáját. A csőrökben
elfogyok, ahogyan a durbincsok
tűnnek el, s a tükörsügérek és
a sapkacsigák. A jelenetet
az azúrnyelvű tenger nyalja fel.

*

Ki vagy te, ennyi kéz, annyi
betűt s megannyi szót képezve is,
hogy neked kínáljuk fel, egyetlen
olvasónak, a teljes históriát?

Géczi János