Murteriárium 22.

A bonyolultság olykor a ravaszság, sőt a ravaszkodás leplezése. Nem csupán a délvidék rögeszmés keresése sodor a dalmátok legdalmátabb Dalmáciájába, hanem az irodalmi közélet magyarhoni fejleményei. Egykor megtapasztaltam, a nyolcvanas években, a Vadnarancsok-ciklus könyveinek megjelenésekor a nemzedékem, majd a kortársaim stigmatizáló buzgalmát. Úgyhogy amikor a szociográfiák iránt harmadjára is érdeklődés ébredt, reménykedtem, hogy végre a margóra sodródottakról beszámoló szövegekről lesz majd szó. Amikor az élettörténet-rekonstrukció egyik fejezetének rádiós feldolgozásáról tárgyalok az egyik kis rádió serény szerkesztőjével, hetek alatt kiderül, milyen rejtett szándékai vannak a műsorával – a főhősöm családi háttere után kutakodik, mivel arról, érthető okkal, nem szóltam korábban. Ez a nyilvánvalóvá vált furmánykodás annyira megrontja a munkakapcsolatunkat, hogy utóbb, ahol csak tud, a vajdaságiaknál éppúgy, mint a cimborái által belakott, nemzedéke érvényesítését szolgáló intézményekben, segítséget kér ahhoz, hogy akadályozzanak meg, nehogy beszűküljön a munkalehetősége és anyagi forrásai. A közbeszéd ilyetén alakítása sokféle következményű, ha a személyes nemzedékivé, ha a mentális kulturálissá maszkolódik.

A Vadnarancsok idején megtanultam, hogy nem szabad bozótharcossá válni. 

A sajátos civilizációs szokások elterjedése undort keltő. S még inkább hányásra ingerlő, ha a közélet terei után a magánszférában is megjelennek. Tengeri levegővel azonban az émelygés gyógyítható. 

Mit tehet az emberfi akkor, amikor arról olvas, hogy a Vezúv 79-es kitörésekor elszenesedett herculaneumi volumenek egyike tartalmát részben el tudták olvasni? A nápolyi nemzeti könyvtárban őrzött, kinyithatatlannak gondolt papirusztekercset CT-vel vizsgálták, s bevetették a mesterséges intelligenciát, így sikerült három fiatal kutatónak digitálisan kicsomagolni a könyvet és elolvasni néhány szövegrészletet. A művet, amelyet a tekercs mindeddig magában rejtett, Philodémosz munkájának vélik, témaválasztása és okfejtésének menete valószínűsíti ezt: az örömforrások közül a bőven vagy a ritkán előfordulót érdemes-e választani? Ami engem érint, az a fölemlítettek közül leginkább a kapribogyó. Miként is érzek, hogy egy váratlanul felbukkant ókori szöveg nem a kaprit mint ételnyersanyagot állítja elém, hanem azt a növénypéldányt, amely a ház udvarán terpeszkedik, a harmadik és negyedik lépcsőfok feletti falrésből előtörve?

Az emlékképek időnként fényképekként, máskor filmekként, olykor szövegfragmentumokként tűnnek elő. Ha képek, akkor az értelmezésük változik meg, ha pedig szövegek, akkor a szavak összhangzatára törekvő szöveg alól előkaparható mozaiktabló. 

Nem volt nehéz megtanulni, hogy azokat is illő köszönteni, akikről azt tartom, hogy nem szolgáltak rá. Néhány napja összefutottam a rádiófelvétel után, hogy kiléptem a stúdióból, két meglett úrral – már nem voltak fiatalok, nem emlékeztettek azokra a figurákra, akik megismerkedésünkkor voltak, de baráti viszonyuk megmaradt. Köszöntem. Az antológiaszerkesztő az egyik, a másik, akit leginkább Juli álnevű hősöm családi háttere érdekelt, olyannyira, hogy egyszer magával hozta a megbeszélésünkre a feltételezett rokonság egyik tagját, ámbár úgy mutatta be, mint a leendő műsor szerkesztőjét. Az extravagáns nadrágja szerint a pop-art időszakát éli mostanság. És a nadrágról egyre-másra Várnagy Ildikó textilszobra jut eszembe, Izis a táncversenyen a címe az alkotásnak, amely lánygyermeke kinőtt ruháinak egybevarrásával született, s mostanság jól összehajtogatva a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum egyik fiókjában van elraktározva.

Az A1-en haladva (hova, ha nem a voltaképpeni otthonom felé), a gázpedál, sőt az autósztráda alatt egyszer csak meglátsz egy lovagvárat a biogradi régióban, amelyről, de csakis akkor, amikor leszalad a kocsi a kanyon fölött átvezető viaduktról, megállapítható, hogy egyszerű középkori erőd, amely a romosodás közben vette fel a lovagvárias eleganciát, és ehhez az előkelőséget a félhomály és a sötét arányos keveredettsége biztosítja.

A murteri szemétlerakodó hegy oldalán ülve, ahogyan nézed, mint érkezik a tengerre leszállt pára, amely már nem ködnek tűnik, hanem valódi fellegnek, s a felleg teteje ópiumkristályfehéren csillog, ott is méterről méterre lopakodik feléd a fák között a sötét, és maga alá gyűri a tengerpart szikláit, a megbontott hegyoldalt, a sziklafalakat.

Mert lent, a kanyarokban, zugokban, cserjésben mindig hamarabb lesz sötét, mint a hegytetőn.

A sztráda kivégzőhely. A furgonnal nem történik semmi, ugyanakkora sebességgel száguld, amilyennel korábban. Pedig az egerészölyv, egészen fiatal, szeretett volna előle valamit elkapni az úttestről. A madár a kerekek alá fordul, alattuk forog, de ehhez az energiát nem a szárnyaitól, hanem az autótól kapja.

Anya tizenkét éve halott. Már nincs senki, aki miatt szükséges lenne visszautazni a szülőhelyre. Apanyelv sincs.

A Cholnoky család jóvoltából a három testvérről számos felvétel maradt fenn, a Fortepanon elérhetőek. Jenőről a legjobbak azok, amelyek túrázás közben vagy valamilyen természetes közegben készültek. A régi fotókra jellemzően nagyon sok sötét, majdhogynem fekete folt található rajtuk, több, mint ami egykoron árnyéknak bizonyult. Az árnyékok szeretnek terjeszkedni, idővel teljesen elfoglalják a fényes tereket, egészen invazívnak bizonyulnak. 

De sajnos Jenő oktatási segédanyagként készített fényképgyűjteménye, amelyet az egyetemi oktatásban és nyilván az ismeretterjesztői előadó körútjain felhasznált, nem maradt fenn. Geográfus-újságíró, nagy világjáró és útirajzszerző, ötven éve ismerősöm mondta, hogy valamikor, 1974-76 táján felújítás vagy rendrakás zajlott a Kun Béla téren (Ludovika) az ELTE-nek abban az épületében, ahol mások mellett a földrajz tanszékek is voltak. A hallgatókat is befogták a munkába. Így látta meg, hogy Jenő bácsi töméntelen beüvegezett diája ebek harmincadjára jutott. Ott hevert egy nagy kupac, szilánkosra törve, az ifjak pedig, mi egyebet tehettek, lapáttal hányták be a törmeléket a szemeteszsákokba. Ki és mikor követett el bűntettet, hogy a felbecsülhetetlen érték tönkrement? Ami megmaradt, talán később rendszerezték, a fene tudja, erre már a hallgatóknak nem volt rálátásuk. Géza szégyenkezve vallja be, hogy néhány Spitzbergákon készült sztereó papírképet lelkiismeret-furdalás nélkül ellopott.

Az a gyanúm, hogy Jenő dalmát felvételeinek eredetijei, amelyeket az adriai munkáiban illusztrációként felhasznált, megsemmisültek. De mert nem is egy expozíciónak a helyét megtaláltam vagy nagy bizonyossággal behatároltam, arra a következtetésre jutottam, hogy számos fotó visszahúzódott az eredeti természeti közegébe, oda, ahonnan réges-régen elszármazott. A táj, amikor visszatalál hozzá egy-egy fényképe, lehunyja a szemét, s a szemhéja alatt, egyébként a szemhéjon átjutó fény miatt, intenzív, fényszínekben tündöklő utókép jelenik meg. S ez lesz az a pillanat, amikor a vidék magába fogadja a múltját. S miközben a felvétel megszűnt létezni, a táj virulensebb, egyre inkább életrevalóbb lesz csupán attól, hogy sokan nézik.

Murter, ellentétben valamennyi korábbi lakóhelyemmel, nem titkolja, hogy akar tőlem valamit, s meg is mondja, vagy ha szólni nem képes, valamilyen áttételes módon kifejezi, hogy mit. Mindent. Mindenemet akarja, de nem úgy, nem azért, hogy abból számomra bármit visszajuttasson. Táplálék vagyok, energiaforrás, kötelezően felhasználandó étel, melyhez ha nem jut hozzá, neki kell elpusztulnia. És ez az értéktelenségem, ez a javaimnak hitt erényeim és igyekezeteim és eredményeim figyelembe nem vettsége, ez az egyetlen szempontú hasznosíthatóságom nem pusztán lecsupaszít, hanem arra is ráébreszt, hogy a létezés olykor önmagában elegendő.

A tájutazók egyetlen szempillantással képesek felmérni, hogy olyan vidéken járnak-e éppen, amely tudatában van a múltjának, vagy olyanon, amelynek vagy nincs múltja, vagy nem volt képes azt megőrizni. Murter szigetének helyi népe minden szennyezettsége, bornírtsága, hamiskodása ellenére öntudatosan vállalja a történelme nagyobb részét. Leginkább azt, ami a nemzeti örökség részeként retorizálható, s azt, ami azon belül is popularizálható.

Az egyik barátom árnyékliliomokat nevel. A legtöbbét Nógrádból telepítette át a balatonalmádi kertjébe. Azt sejtem, hogy ő akkor van otthon, ha Hosta-fajok lombosodnak és virágzanak körülötte.

Sokszor beszélünk egymással arról, hogy a világon, s értjük ezen a Földet, mivel majd’ minden tudásunk onnan származik és arra vonatkozik, egyetlen dolognak, élőlénynek, jelenségnek sincs erkölcse. Kivéve az embert. Sejthetően ez a legvonzóbb antropológiai sajátosságunk.

S mit lehet akkor tenni, amikor elfogadott, hogy a társadalmat szabályozó politikumban a közösség történetileg-kulturálisan kialakult erkölcsét stratégiai célok szerint módosítják? Ha a döntésekben figyelembe veendő szempontként fel sem vetődik az erkölcsösség? Ha szereptisztázók nyüzsögnek a tiszti múlttal rendelkező elnök körül, összemosható a pedofília a homoszexualitással, s elkülöníthető a migrációtól az ökológiai válság, a civilizációs terrorizmus és a nemzeti érdek? Ha vadon nélküli lombkoronasétányok és hamis telephelyek épülnek milliárdokért? Ha a carpe diem szemlélet részeként tekintett az adriai orgia, s a hamis diplomával megszerzett életélvezet?

De nem azt nem tudtam megszokni, hogy a közélet, hogy a nyilvánosság erkölcse percről percre normasértőbbé vált, hanem hogy az a privát életterek megtűrt jelensége, idővel pedig a jellemzője is lett. Hogy a magát jó ügyet képviselőnek tudó szerk. felfedni kívánja az egykor anonimitását kérő, bár rég meghalt interjúalany kilétét, hogy s az iterjút készítő becsületességét kétségbe vonja. Hogy, hogy, hogy… s ilyenkor az amoralitással nem szennyezett helyenkezdi a palántákat és magokat ültetni az emberfia, és nézni, hogy cseperednek fel a gondozottjai.

Murteren hosszú évekig élt a bejárat melletti terrakotta edényben az az árnyékliliom, amelyet az éppen Balatonalmádiban élő, a képzelet működésével ügyködő barátomtól kaptam. A maga növénytövéről lapáttal választotta el azt a néhány levélkés fiókát, amely ezután eszement gyorsasággal felnőtt, hatalmas élőlénnyé terebélyesedett, s olykor, ha elérkezett a nyárközép, oly fehér és illatos virágboglyat nevelt, amelyet csak gyerekkoromban láttam a medgyesegyházai evangélikus templom oltára körül.

A tenger, mint táj, nem jelenik meg annak a festőnek a Murter-képein, akinek az albumát Ottótól a legutóbbi látogatásakor kaptam. A tengermelléki falu építményei és emberei jobban izgatták ezt a piktort, mint a falumelléki tenger. Az Adriát, mint tájat – látványként szédületes, vászonként hatalmas mivoltában –, nekem először Csontváry Kosztka Tivadar az 1904-1905-ben készült A taorminai görög színház romjai festményén mutatta meg. Amit észre sem vesz az ember, ha maga nézi a tengert. Másvalakik szeme kell ahhoz, hogy felfedezze benne az amúgy evidenset: a vízréteg vastagsága is hozzájárul a kék színek milyenségéhez. Csontváry húsz négyzetméteres vásznának középső sávját, a kép harmadát a hatszínű tenger adja. A tengerszéli kékezüst sávonként mélyebb árnyalatú, amelyen visszatükröződik a narancs naplemente és a görög romok vöröse. Az Adria, különösen a Kornati környékén, valamennyi kékje ellenére olykor jaffa- vagy sáfránysárga, olykor vérnarancsvörös, olykor terrakotta színekkel cifrálkodik, amolyan apró lánykaként, aki képes a ruháját percenként váltani.

A természet a legjobban rendezett dolgokat részesíti előnyben.

A természet adatok és algoritmusok összessége. Amely létezéséhez evidensen hozzátartozik a tapasztalója is, hogy hozzájárul a létezéséhez azzal, hogy érzékeli. De hogy mi lenne a természet örökítőanyaga, a DNS-e, amely magában hordozza az összes lehetséges kifejlést, nem tudom. Azt azonban igen, hogy ami lesz és ráadásul látható is, az elrendezett, mi több, magasan szervezett szimmetriájú.

Philodémosz sajátos régészeti módszerrel megfejtett szövegrészletének végén olvasható, hogy a szerzőnek sem általánosságban, sem konkrétan nincs mondandója az élvezetről. Meglehet szikrázóan szellemes retorikai fogásként illő ezt a megszólalásvéget értékelni, de engem tartalmában is érint. A saját szövegvégem közeledtével, azt hiszem, ilyesmit mondhatok majd arról a képzetről, amit valóban a magam településének mondhatok.

Géczi János