Murteriárium 20.

S milyen, ha a köd helyett fehér, tüsszögtető por kavarog az úttest hosszában, s ha lehúzod az ablakot és beleszippantasz, megmondod-e, hogy az keserű vagy sós? Milyen, ha borostyánok futják be a lombtalan, széltől deformálódott bokrokat, s a Zeusznak szentelt növény zöldje se nem rozsdás, se nem kopott? Milyen, ha hallgatod a Pink Floydtól a Two Suns in the Sunset-et déli tizenkettőkor? S ha az aszpikos sertésnyelvszendvicsről ugyan megállapítottad, hogy savanyú, de annyira nem, hogy ne fald fel? Milyen, ha úgy terül eléd, alád az Adria, mint hatalmas ezüsttükör, amelynek nincs széle? Milyen, ha kihagy a szíved, megakad a lélegzeted, és nem szégyelled, hogy megérintetté váltál? S milyen, ha öt óra száguldás után, hogy célegyenesbe jutsz a Makirina-öbölnél, és látod, tetőzik a dagályban a víz, hiába kutatod a hattyút, a kócsagot, a sekély öböl állandó lakóit, nem találod őket sehol?

A nagy szárazföld utolsó településéről, a partra húzódó Pirovacról hol azt hangsúlyozzák, hogy az Európából Jeruzsálembe induló keresztes lovagok szálláshelye, hol azt, hogy a törököknek kétszer is el kellett foglalniuk a velenceiektől, hol pedig azt, hogy a lakói, jobb hely híján, ha szükség mutatkozott rá, Murteren rejtőztek el. Hogy egykoron többször a szigetre menekültek, lehetővé teszi, hogy magukat szigetieknek, szigetlakóknak mondják, mivel annak lenni rang. Ki részvétteljesen, ki pedig kajánul állítja, de mindenesetre úgy, mintha az egymást követő exodusok a közelmúltban történtek volna. Egyazon történelemben sokféle történet fér el.

A nemzetközi hajózási kézikönyvekben négy Murter szigeti kikötőt említenek meg. Murter faluét Hraminának mondják, s azt is, hogy Hramina addig önálló település volt, amíg le nem jöttek a hegyoldalukról s be nem telepedtek a tengeröbölbe a murteriek. A hraminai kikötőbe három világítótorony kalauzol be, a Tegina szigetecskén lévőnek körerkélyes vázszerkezete és két másodpercenként villogó fehér fénye van, a kikötői gát fejénél találhatónak négy másodpercenként kettesével villogó vörös fénye van, a halászok kikötőjének bejáratát pedig egy három másodpercenként villogó vörös fény jelzi. A Hramina-öböl mindenféle szél ellen biztos menedék, mert megtöltik a kisebb-nagyobb mólók és rakpartok. Az északnyugati szél kelt egyedül hullámzást. Az öböl bármelyik pontján horgonyt szabad vetni, a szél irányától függően, de ügyelni érdemes arra, hogy az északi szél a sziget ezen részén heves széllökésekkel jelentkezik.

A zöld fényt kibocsátó világítótorony a betinai kikötőhöz tartozik. A hosszú gát bóra idején a marinát megvédi a széllökésektől, de azért a vihar tud gondot okozni, miként a déli szél is. A jezerai kikötő mindenféle szél ellen védett, hullámverés nem fordul elő, de mert a falu az Adria egyik nagy halászati központja, nagy a halászhajó-forgalma.

Az év utolsó előtti hónapjában még virágzik, kitartóan virágzik a Szentföldről származónak mondott rózsa, s az sem számít, hogy a szirmait gyakran éri vízcsepp, hulljon az esőből, csapódjon ki dérből vagy ködpárából. Rómában, már ha akad számukra hely, novemberben ugyancsak gazdagon virágzanak a rózsák. S majd’ mindennap esik az eső. Amiként esett is, tanúsíthatom. A legcsapadékosabb hónap miatt választottam a novembert az utazáshoz, az időjárást kedvezőnek találtam a munkámhoz. Hajnalonta jártam plakátokat tépni, délelőtt a begyűjtötteket tisztítottam, lapokra vagy tömbökre fejtettem, aztán, hogy elkezdhessem a ragasztást, a szobát raktam össze. Csak rendben tudok dolgozni. Egynél több kartont általában nem ragasztottam fel. Majd ebéd következett, rövid alvás – és indultam várost nézni. Többnyire a délután közepére kisütött a nap, ha igen, sétákra fűzött templom- és parkjárás 12-15 kilométeren át, ha borús maradt, múzeumokba vonultam műtárgyakat nézegetni, vagy föld alatti látnivalókat kerestem fel. Talán a római ösztöndíjam közepén kezdett gond lenni a bal szememmel. Simléderes sapkát húztam csálén a fejemre, azzal árnyékolva a szememet. Így, ha nem is jól, de élesebben láttam, mint fedetlen fejjel. A szememben aztán megpattanhatott egy ér, néhány napig csípett. S a szemfehérjém külső oldala is bevérzett. Majd csak itthon, szemészeti vizsgálat után tudtam meg, három különböző szemproblémám jelentkezett, s mindegyik okolható a megromlott látásért. A leginkább aggasztó, hogy az ideghártya foltos képet állít elő, azaz a látványból részletek foltokban kiesnek.

Megszoktam, hogy érkezés után először Ankával találkozom. Ő egyidejűleg több helyen képes feltűnni, a vegyesboltban éppúgy ott van, ahogyan a hagymaföldön, az olajfaligetben, a magárusító helyen, piacon, valamelyik szomszéd apró udvarán, a tyúkok között. Ha nem, akkor a házuk előtti lépcsőn, az úttest forgalmát nem akadályozva, hüvelyes terményt fejt. Majd’ mindig hasonlóan öltözik, sokrétegű, sötét színű ruházatban látom, elnehezülve. Bármerre bukkan fel, berikoltozza a környéket.

Mindeddig sosem zavarta, hogy egészen biztosan nem értem a mondatait, legfeljebb a mondandója lényegét. Sürgősen el kellene menni a gyógyszertárba, kicserélendő a gázpalack, megjött a boltba a kukoricadara, abból két zsák várja a szállítását és ilyesmik…

Legutóbb, hiszen hideg volt, s tíz fokra hűlt az idő, szédületes szárnyú kabátban imbolygott az utca közepén, a Piero előtt, kezében lógó szatyor, balján a még elvitelre váró, kukák mellé hajigált szemét halma, jobbján egy kíváncsiskodásban fenekére huppant kandúr. A kabát kobaltkékje felvidította a szürke délelőttöt. Nem hallhatja, hogy az autó beáll a ház elé, magam is afelett csodálkoztam, hogy ismeretlen, vadi új Mercedes parkol az ablakunk alatt, de sejtem, mert úgy áll, hogy kinyithatatlan a zsalu, a részegséget fel soha nem adó szomszéd vásárolt egy újabb járművet a családnak, éppenséggel a hetediket. Aztán Anka visszafordul, tán otthon hagyott valamit, mosolyogva igyekszik vissza. Csuda lilára festett haja illik a kabátja színéhez.

Kaptunk egy liter olívaolajat, barna üvegben. Az üveg azért színezett, hogy megakadályozza az olaj oxidációját, s amiatt nem henger, hanem hasáb alakú, mert úgy kevésbé csúszik ki a síkos bőrű kézből, jobban meg lehet ragadni. Mindezt barátságból, hiszen a palackba zárt folyadék nem csak jófajta, de olcsó is. Valóban, egy negyednyi összeggel kevesebbet kérnek érte, mint a szigeten vagy még inkább a településen. S mint az ajándékozótól megtudom, a szigeten a saját olajat felhígítják a boltokban kapható olcsóbb fajtákkal. S az ilyesfajta ügyeskedés elterjedt, a piacon bizonyosan kevert olaj van, de a legtöbb háznál is tartanak belőle a beeső vásárlók számára. S mi nem tudhatjuk, miféléknek számítunk. Az biztos, hogy az egyik helyi olyan megfontolandó ajánlattal jelentkezik, amelyet csak egy másik tud túlszárnyalni. Most egy üzlet éves vagy féléves használata váltható meg, tavaly egy korábban pénzváltásra használt helyiséget ajánlottak fel. Nincs hónap, hogy számunkra, a tájkunoknak ne adnának feladatot, vásárolni egy frissiben felújított és kétéves garanciájú autentikus kőházat, megszerezni egy lebontásra ítélt rommal együtt egy telket, ahonnan rálátni a tengerre, beszállni egy közös hajókiadó vállalkozásba vagy hozzájutni ahhoz a szomszéd faluhoz tartozó, földúton megközelíthető öbölparti olajfáshoz, ahol senki nem ellenőrzi, hogy építkezem-e vagy kempinget hozok létre. Persze árulnak itt tojást, tintahalat, jóféle fehér hagymát és kipróbált minőségű marihuánát, mind speciális ajánlat, kedvező áron, kizárólag nekem, a magyarnak vagy nekünk, a magyaroknak.

Mindennek ellenére levesz a lábamról és egészen meghatódom a šibeniki kikötőben fellelt filmfelvevőgép-másolattól. Az ókikötő térfelén állították fel, az elkeskenyedő sétányon, közel a vízparthoz, ezzel akadályt képeztek a sétálók számára. A termetes szerkezet lencséje a Krka folyó fölött átívelő kanyonhídra irányul, s ha a szemlencsébe kukkolok, akkor látom, hogy a 2002–2015 között épült híd nyugatról keletnek lejt. Lumière alkalmazottja, Alexandre Promio gépének kópiája arra emlékezteti a járókelőket, hogy 1898. április 28-án itt készült el e vidékről az első filmfelvétel – s a rövid jelenet a tölcsértorkolatot mutatta be a nézőknek széles Európában. Amikor belenézek a fából készült hordozható készülékbe, azt várom, hogy a képmezőben nem lesz majd ott a híd. De ott van. A telefonommal egy sor digitális felvételt készítek, hogy alaposan megnézhessem, részleteiben mi az, amit a monumentumnak láttatnia kellene. De nem a lencsén túli valóság került a felvételekre, hanem a két lencse közti, hasáb alakú üreg.

A korlátra kapaszkodó rózsatő január elején is képes virágozni. Kitartóan, a szirmok megfakulása nélkül, illatosan. Rajta több bimbó is növekszik, azok majd februárban kerülnek sorra, akkorra készül el belőlük számos sokszirmú virág. Van kockázat az ilyenkor történő virágnevelésben, ezt a domonkos szerzetesek számomra legrangosabb vezetője, Albertus Magnus is tudta. Igaz, Albertus azt írta Kölnben, hogy a rózsa téli neveléséhez üvegház szükséges. Én pedig tudom, elég az eredeti lakhelyedtől hatszázötven kilométerrel délebbre költözni, s fel sem vetődik az üvegház készítésének a szükségessége. Itt a rózsám egész évben virágzik, nyár elején tömegesen, eszement gazdagsággal és színpazarlóan, aztán kitartóan és bőven, s ősztől tavaszig mértéktartóan, és mindenkor, ha kibukkan a zöld levelek közül a korábban rejtett virág, meglepetést keltve.

Géczi János