Tiszatájonline | 2023. augusztus 15.

Géczi János sorozata

Murteriárium 1.

ÚTIKALAUZ LEENDŐ SZIGETLAKÓKNAK

KAPRI, ÁLLÓLÁMPA ÉS TELEVÍZIÓ
Aki útmutatás nélkül érkezik, biztosan nem talál hozzám. Noha zöldellik a kapu, s ez a legfőbb iránymutatás. A település azzal jelenti be a tájékozódni akaróknak, hogy régi, mi több, ódon, hogy az utcák többnevűek. S egyben azt is jelzi, hogy errefelé csak a helyiek képesek biztonsággal odatalálni, ahová hivatalosak vagy hívatlan betérők.

A házhely különböző utcanéven van megadva az adásvételi szerződésen, a földhivatali dokumentumon, az adóhivatalban, az elektromos áramot szolgáltatónál és a vízműveknél. Hajlamos vagyok a postai megjelölést elfogadni a legvalószínűbbnek, mert a sokféle címre küldött csekkek, felszólítások és értesítések mindenkor a kapu jobb oldalára szerelt, az elhagyott szomszédos házfalon található, a nevemet viselő postaládában kötnek ki. Valójában kedvemre való, hogy a szigetvilágnak ezen a végén nem vagy nehezen találnak rám, ugyanúgy, ahogyan a horvát nyelvészek a glagolita írás keletkezésének okára és az azzal rögzített szövegek tiszta értelmére.

Kapri, állólámpa és televízió. Egyetlen napon. Nem sok a jóból?

A tövises kapri vagy kapri elterjedéséért a görög, majd a római népek az okolhatóak. A Kaukázus területén s talán Elő-Indiában őshonos cserje, úgy mondják, Nagy Sándor birodalma idején kerül át a görögök segítségével a Földközi-tenger mellékére. Olyan növénynek tartják, amely felhasználható az orvoslásban, s ezért emésztést serkentő növényként az étkezésben, fűszerként.

A kapribokor meglepetéseket tartogat a vele találkozónak. Sziklás helyeken tenyészik, vagy háborítatlan, omlatag építmények kövei közül hajt ki s neveli terebélyessé magát. Az ágai véknyak, csüngők, levelei oválisak és húsosak, alapjuknál két-két tövissel ellátottak. Sajátos, száraz és forró tenyészhelyükhöz hasonlóan meglepőek a virágukkal. Széles, rózsasziromnyi nagyságú pártájuk látványos. A négy fehér-rózsaszín szirom között sok-sok kékes porzószál található, s egy közülük kibúvó bibe. A virág borsónál nagyobbra hízott bimbóból nyílik a napfénnyel együtt, s egyetlen nap után megfonnyad, összerogy.

S legvégül: a kapri a kevés növények egyike, amelynek a bimbóját fogyasztjuk. A borsónyi bimbó felnyílása előtt sóval, ecettel, ritkábban olajjal tartósítható, kesernyésen csípős ízű, fanyar, húsételek, halak és paszták szószaihoz kiváló, de pizzafeltétben sem érdektelen. Amikor gyűjti az ember, és kitartóan csipdesi a száráról, a növénynedvből az ujjaira gyűlik a hatóanyag, a rutin glikozid, s akként fogja meg a kezet, mint a mézgás növények. A sós-savanyú kapribogyót étvágygerjesztőként használják, no és vérnyomáscsökkentőnek, továbbá immunerősítőnek.

Mindezt jól ismerik a Mediterráneum népei, s nincs régi kőház, amelynek a külső falán ne csüngene alá egy-egy gondozott, becsben tartott kapribogyóbokor. Afféle házinövény, mint mifelénk a háztetőcserépen tenyésző kövirózsa. Július elejétől augusztus végéig reggelente gyűjti be gazda a fél-fél marék friss bimbót, hogy jusson belőle elegendő a népes családnak. Egy-két mustárosüvegnyi elég az évre belőle, ha több kerül, alkalmas ajándéknak, és pénzért el is adható. Murteren az öregasszonyok, akik bármiből képesek kunát vagy eurót facsarni, a szomszéd házak falának kaprijára járnak rá, hogy nagyobb mennyiséget gyűjtsenek be, és ha egy-két hét múlva beérlelődik a készítmény, jó árral ajánlgatják megvételre. A kapribogyó készítése nem fáradságos, de kitartást igényel.

A kaprinevelés rejtelmei az első, amibe beavatódok. Minden másba csak azt követően, szép lassan, hetek, hónapok, évek alatt.

Szemközt a megvásárolt, elhagyott, romosodó házzal, amelynek az egyik tulajdonosa vagyok, az utca legöregebb lakói élnek, gondolom, ha a ráncaikra nézek, ősidőktől kezdve. Az átellenben lévő három ház mindegyike a hegyoldalra felfutó telkekre, egymást támogatva épült, szorosan összetapadnak, s emeletesek, mint erre majd’ minden lakóépület.

Amelyikben megtudom a kapri titkait, az fallal körbefogott udvarú, benne főzőalkalmatosság és étkező, raktárszobás, amelyen át ki lehet jutni a hegyoldalra futó hátsó udvarba. Egyszerre annyiféle cselekvésnek ad teret, amennyit egy közép-európai ember elképzelhetetlennek, de mindenképpen varázslatosnak talál. Mi nem a főzőhelyiségben mosunk, mosdunk és festjük le zöldre a lócát, nem az alvópadon csírázzuk a krumplit, bontjuk hüvelyét a borsónak és a csicseriborsónak, válogatjuk el a salátalevelet a porcsintól, nem a csirkevéres asztalon, a belet felfogó vödör felett kevergetjük a citromos ivóvizet, nem a vadszőlő alatt csinálunk gyereket, miközben televíziót nézünk, és a vadszőlő alá születünk egy hajnalon, nevelgetjük, etetjük és itatjuk a tojásból keltetett kiscsibéket, s vagyunk egy fehér lepedőre kiterítve, ha meghalunk. Ha így van, akkor az számunkra egzotikum.

Délen ugyanis másfajta ember él. Egzotikus. Délszakinak is nevezhető tán, mediterráninak. Legfontosabb jellemzője a vehemencia. És a szieszta. És a legkisebb erőbefektetés mellé társuló legnagyobb haszon elvének a követése. Aztán a szemfülesség, amely kezdetben megtéveszt, mert úgy hiszed, személyednek szóló figyelem.

A sarokház emeletmagas kerítése mögött a háziak nappali tevékenységének helyt adó udvar van, tehát asztallal, padokkal, ággyal, tűzhellyel, hűtővel és macskával-kutyával. Idős házaspár a lakó, talán lányukkal és annak fiúgyermekével együtt, ők maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy hangos legyen a környék. Az asszony az utcánkban élő Ankák egyike, a férfi pedig a Mirkók közül való Mirkó.

A lépcső alatti falfülke zöldelt a tartósított kapritól, üvegcsékben állt a sózott, a színét még el nem vesztett virágbimbó, a zöldes, hüvelyknyi kapripaprika, ami nem egyéb a cserje termésénél, s a lecsipdesett hajtáscsúcsok. A háziak együtt játszották le, miként neveljünk magunknak hasznot adó bokrokat. A bokrokon hosszában felhasadt termésből ki kell kaparni a nagyobb magvakat, lemosva betekerni féltenyérnyi puha, nedvszívó papírdarabba, aztán azt vízben áztatva gombóccá kell gömbölyíteni, majd az ekként előkészített vetőmagot szemmagasságban kiválasztott, ujjnál nem mélyebb résbe betömködni. Kis föld is mehet rá, nem kell belőle sokat a hasadékba rakni. A falat mindaddig szükséges nedvesen tartani, amíg ki nem csírázik a mag, s ehhez hetek kellenek. De utóbb egy éven át gondoskodni kell a növénykéről, mert a tűző naptól áthevült kövek kiszikkasztják, megölik. Aztán 2-3 évre rá már szedhetők a rügyek, minden levél fölött lehet egy, amely, ha el nem távolítják, kinyílik – egy hajtáson mindig csak egy.

Kis üveg ecetes bogyóval térek haza. Vendégajándék. A vének ismerik még ezt: ha valamelyik ügyetlen vendégük nagyon megnéz valamit az otthonukban, azt kötelességszerűen adják neki, amikor elköszön. Ilyesmivel először Ottóék újvidéki házában találkoztam. Egy hollót bámultam, majdhogy el nem apadt a feketéje a nézésemtől. Vetési varjúnak láttam volna legszívesebben.

Nekem van egy kapribokrom – állapítottam meg, hogy visszatértem a romos és poros zugomba. A szomszédnak fél tucat, s azok mindje házuk kőfalának utcai oldalán. Már tudom, hogy Murter szigetén a miénket kivéve egyetlen ház sincs, amelynek az udvarán nőne a kapri. Annak az utcán a helye, mert ezzel is nagyobb kiterjedésű a gazdaság – és embermagasságban nődögélnek, hogy ne piszkolják össze az utcán közlekedők, se az emberek, se az állatok.

A bokrom nem szokványos helyen nő. Az emeletre felfutó lépcső fölött tört elő, a kanadai tulajdonú szomszéd ház kőfalából, így más házának köveiből nyeri a vizet, s ezzel szárítja, de az én lépcsőfokaimat teríti be s árnyalja, s ha elhalad mellette az ember, leveleivel meg-megpaskolja a lábikráját, s kesernyés illatot áraszt. Ez a kapri hozza a leginkább értékelt hasznot számomra.

A kapribokron legelőször egy rovarlárva hátrahagyott vázát találtam. Áttetsző, vékony, hártyaszerű, és könnyen kettéroppan. A markomban viszem be az üres szobába, ott, az ablakpárkányon fog majd hónapokig maradni.

A bőrről

A fenyőtörzseken hagyják hátra
bőrüket mannakabócaként
a lovagok a hozzánőtt fénylő
egyenpáncéllal. Vedlenek, hajdan
az imákban, újabban évente,
ha megunták a kinőtt bőrüket.
Száraz, zörgő bőrzacskók hullanak
ki a páncéltokokból a földre,
mindegyike tulajdonosának
tudom a nevét, s hogy mely ágyékból
valók. Szaporodnak a tanújelek,
miként vértanú után a jó szív
s a nyelv is megsokasodik.
A kibútt, nyershússzagú társak
hozsannáznak, sikolybajnokok,
nagymestere mind a nyüszítésnek.
Kurzust tartanak a szenvedésről,
a bosszúról, amely élteti őket,
s a bőrről, ami sokszorozható.

A kapris üveg akkora, mint az otthoni mustáros vagy a tormás. A konobába viszem, ott hallom meg a rikácsolást. Legalább öten kiabálnak az utcán. Nem köznapi e hangoskodás. Rémült és izgatott. Kidugom a fejemet a kapun, a málhás szamár szélességű sikátor végében áll és óbégat az út túlsó felén épült házak valamennyi lakója. A helyiek. Az őshonosak. Már nem az égcsíkos sikátort lesik, hanem engem. Mutogatnak fölfelé, a legfelső ablak zsalugátere hol kicsapódik, hol be, időbe telik, hogy megértsem, húzódjak vissza, kulccsal zárjam magamra a kaput.

A kapunkkal szemközti, a sikátort balról kezdő háznak két lépcsőháza is van, s mindegyikben szintenként más-más család lakik, akik valami rokonságban lehetnek egymással. Bár ki tudja. Az elöljáró neve magyarul Török – s amióta polgármester, a település valamennyi Törökje azt állítja, már amikor éppen abból előnye származik, hogy egyazon famíliába tartoznak. Ilyen a közösségesdi. A sikátori szomszédok közösen lakják egy-két hónapra az elhanyagolt s amúgy több évszázados építményt. A hozzánk legközelebbi, majdhogy a kapunkba nyíló bejárati ajtó mögött sok gyermek és legalább három házaspár zsibong. A legfelső emeleten Janis Joplin-orgánumú nő sikong, csecsemő visít, férfi ordít. A férfi, mindegyik dalmát ilyesmi, legalább kétméteres, de kortársaival ellentétben kövérre hízott, és lekopott róla a dalmát sárm.

A pohos, medveszerű férfi trikót visel. Őrjöng. Nem több húszévesnél. Káromkodás közepette az ablakon tuszkolja ki az állólámpát, reccsen és lehasad a zsalugáter, s az utca bámész embereinek rikoltásától követve átlendül a sikátor felett és becsapódik az udvarunkba. Majd követi a selyemernyős állólámpa. A döngölt földbe taposott kőlapokon szétcsattan a bútor, repülnek a fa- és üvegszilánkok. A hirtelen csönd nem tart sokáig. Női zokogás, edényricsaj. S az ablakon kitolnak egy csöves képernyőjű televíziót, amely az állólámpa pályaívét követve ugyancsak az udvarunkon landol.

Szirénázó rendőrautó érkezik. A randalírozót, hamar kiderül róla, hogy egyszerre részeg és fűtől bódult, s talán emiatt dühöng, bilincsbe verve tuszkolják be a gépkocsiba. Némán viseli, hogy elvigyék, csak az emeletről hallatszik a nője sopánkodása.

Másnap reggel találkozom vele. Mirko szomszéd elmutogatja, itt az a szokás, hogy megvárják, józanodjon ki a delikvens, a cellában biztosan nem tesz kárt sem a családjában, sem a használati tárgyakban, aztán, ha kifizette a szállás- és ellátásdíjat, lemosdatva, szépre fésült hajjal szélnek eresztik.

Géczi János