Murteriárium 9.

Amúgy biológusként eszem ágában sem lenne a település földrajzi adottságaiból levezetni a lakóházak szerkezetét és az abban megnyilvánuló antropológiai sajátságokat, költőként nehézkesen kezelem a sótűrő növényzet virágkötészeti felhasználhatóságát, illetve, hogy az egyetlen skorpiót, amely a szigeten él, szakszerűen kárpáti skorpiónak nevezték el. A művelődéstörténészi ismereteimmel nem tud szervülni az élelmiszerboltokban elvárt viselkedés változásának tanulmányozása, miért lehet az, hogy szennyezett munkásruhában szabad vásárolni, de fürdőhelyen fürdőruhában nem.

Tudom, hogy a kijelentéseim többnyire pontatlanok, s vagy nem úgy érthetőek, ahogyan szántam, vagy a jelentés megformáltsága nem fedi azt, amiről a jelentés készült. Grammatikai és retorikai hókuszpókok szükségesek ahhoz az egzaktsághoz – amely azonban a legtöbb olvasóhoz/hallgatóhoz el nem juthat.

A szigetet földön, vízen és levegőben is megközelítettem. Levegőben érkezni a legkülönlegesebb érzés, bár a hatás nem Murternek, hanem a közlekedési sajátságnak az eredménye. Tíz kilométer magasan szeltem át az Adria egét, Rómából Budapestre igyekezve. Valahol San Benedetto del Trontónál ért a tenger fölé a Boeing 737-es, s onnan már jó idő esetén a magasból kivehető a horvát part. A tenger színe ebből a magasságból is ugyanolyan kék, mint a partjáról, azt kell hinnem, hogy a kék szín eredete nem a levegő alsó tíz kilométeres rétegétől származik, hanem a Földet övező sztratoszférától. Hogy a sztratoszféra színe a világűrből nézvést milyen, azt nem tudom, az űrt megjártak mondják, a bolygónk kék színe a tengerektől származik, s nem a levegőburoktól. Ha Cholnoky Jenő repülőgépen utazott volna, a geomorfológiai megfigyeléseit szükségképpen meghatározza a levegőben közlekedés tapasztalata.

A legelső benyomásom a levegőben, hogy Murter szigetének az alakja leginkább egy délkeletre úszó papucsállatkára emlékeztet. S a rátelepült falvak (vagy városok?) pedig sejtszervecskéknek, sejtmagnak, emésztő űröcskéknek, lüktető űröcskének tűntek. Azt követte, hogy az egysejtű lényhez hozzákapcsoltam a miniatürizálódás eszméjét, azt, ahogyan mindezt az apró, ezüstből font, egyfelől egyszerű, másfelől a fonás révén rafinált-élveteg ékszer képviseli, s amely Isztrián visz közelebb e fogalom értelméhez.

A véglény révén adódott fölismerés: a sziget mai településeinek a szerkezete más, mint a murteri selóé: abban, ha nem is mutatkozik meg az antik, geometriai szabályszerűségeket kinyilvánító legfőbb örökség, de az igen, hogy a tengerről érkező veszélyeket el akarta a lakosság kerülni, s egy vízparttól távolabbi emelkedést választott állandó tartózkodási helyül. A tengeri kikötőtől alkalmas út vezet el a lakóhelyig, ahol a vízen érkező árukat hasznosítják.

Ha egy pillanatig tartott Murter fölött átrepülni, sokat mondok. A nagyotmondás a lényegre törés, a sűrítés és a vélekedés kompakttá alakításának a mellékjelensége, bár Murtert említve a nagyságról szó nem eshet. Egészen pici volt a földdarab, mert egészen alant volt, a tablót amúgy a tenger kékje és az északról alám csúszó dolomit szürkéje képezte meg, nem pedig a sziget zöld volta. Murter selója hosszan elnyújtott szilvamag, tengelytől két oldalra futó rovátkákkal. (Mondjuk Benes József ekként rajzolta volna meg. És pinának mondaná.) Levegőben hagytam el tehát a helyet, ahol élnem adatik.

Amikor palicsi költőbarátom és a felesége először jött látogatóba, és beléptek a kertté alakult udvarba, Jutka felkiáltott. A kérdése áhítatos volt és lelkes és letaglózó: Te itt is akarsz meghalni?

Csak az is ne hangzott volna el.

Másnap, amikor véletlen a tengerparti temető előtt vezetett a sétautunk, arra a következtetésre jutottam, hogy a földbe süllyesztett koporsók szabályos időnként, ha nagy a hold és dagály van, víz alá kell, hogy kerüljenek. Víz mosdatja tisztára, só cserzi a temetőkert első vonalába került halottakat, a többit már nem, mert a fellegvárat pótolni igyekvő, horvát zászlóval megjelölt hegy oldalába vájják újabban a nyughelyeket. Amúgy szépen csiszolt kövek borítják a helytakarékosság okán szorosan egymás mellé került sírokat.

Repülve gondoltam el, ha Rómában nem kaptam covidot, egy-két héten belül költözöm az Adriára. Nem vállalok egyetemi órákat, kihátrálok a kötelezettségeimből, az irodalmi meghívásaim amúgy is elapadnak. Fiumicinón érkezéskor és távozáskor is átestem a lázellenőrzésen, a szállásomon egyedül tartózkodtam, s kerültem a zárt tereket. Róma bőséggel kínál szabadtéri programokat, s a plakátlopás is utcai tevékenység.

Vírussal nem fertőződtem meg, de Magyarországra érkezésem után pár nappal Murtert a járvány megjelenése miatt lezárták. Csak az országútra kellett keresztben kordont húzni, mert több nem vezet a településre. Karanténba került a teljes lakosság, s hosszú időre úgy is maradt, felfüggesztődött minden tevékenység. Azt mondták, hogy nem a láz, nem az elesettség, hanem a légszomj a legkellemetlenebb tünet, mert halálfélelmet okoz. A munkátlanságra nem volt panasz.

Amikor nyáron, a karantén után megérkezem, határozottan éreztem, hogy mély mentális változás történt a népességben. Egy csendes, átaludt éjszaka után bizonyossá vált a gyanúm, megfogyatkoztak a macskák.

A római ciszternában, illetve a Makirina-öböl Szent Márton-templomában (amelyben évente egyszer tartanak misét), ha nem is szükséges lehajtani a fejemet, de a kezemet nincs módom fölemelni, mert gyorsan elérem a dongaboltozatot, illetve a tetőszerkezetet. Az antik romok épen maradt termeiben, a járatokban, folyosókon, csarnokokban vagy kapuzatokban meggörnyedve lépkedem, pedig közép-európai viszonylatban átlagos a férfimagasságom. 176 centiméteresen járom egyelőre a világot, s eleddig kétszer, Máltán és Alsó-Tibetben találkoztam nálam számottevően alacsonyabb emberekkel, akik megrettentek ott tőlem, s kitértek előlem. A dalmátok elől hozzájuk hasonlóan szelelek el, mintha távolból kevésbé tornyosulnának fölém.

Az egy-két évszázada épült murteri házhelyiségek alacsonyak. A plafon deszkából készült, a tetőzet azonban, ha időközben nem cserélték cserépre, kőlapokkal fedett, s a gerendázat nincs belülről beburkolva. A saját házunkban is óriásnak érezhetem magamat, egyetlen mutatóujjnyival szükséges meghosszabbodnom ahhoz, hogy hozzáérhessek a szútól időben purgált gerendákhoz.

E mérethez, sejtve a jövőmet, Magyarországon kezdtem szoktatni magamat. A balatonalmádi házam belmagassága, otthoni viszonylatban szokatlanul alacsony, 230 cm, de mindez a fűtési mizériát tekintve előnyösnek bizonyul.

Az alacsony terekre magyarázatul szolgálhat, hogy őseink kisebbnek nőttek, mint mi, az akceleráció az utolsó évszázad fejleménye. De nem hiszem, hogy oly kicsik lettek volna az egyenes testtartású régi dalmátok, hogy meghajlás nélkül beléphettek volna a saját konobájukba. Az otthonuk úgy készült, s a selo házai igazolják, hogy görbén és meggörnyedve éljenek. Udvariasabban: mint akik folyton a föld könyvének lapjaira hajolnak.

Hogy konfliktuskerülő vagyok, s kezdeteimtől fogva mostanáig az voltam, feltehetőleg maradok a végemig, közömbösen közölte, bár egyik hosszan folytatott vitánk mellékérveként s futólag, a barátom. Nyilván saját költészete és az enyém összevetése adott alkalmat a megállapítására.

Igazsága van. Mindig sikerült kikerülni azokat az élethelyzeteket, ahol az állampolitika fenntartotta hatalom köreivel bármilyen módon is, de együtt kellett volna működnöm. Függetlenül attól, hogy azonosultam-e vagy nem az adott intézmény képviselte célokkal, adott csoportok nézeteivel vagy csupán a gyakorlatával. Nem etikai nézet, alkalmi finnyásság vagy fondorlatos praxis ennek az oka, hanem az, hogy attól tartottam, olyasmit kínálnak fel, olyasmi elfogadására nyílik módom, amit nem tudok elutasítani. Végső soron ezért lettem precizitásra törekvő elégiaköltő, még akkor is, amikor megpróbáltam, hogy tudok-e ezer sornál terjedelmesebb műben is sűrű nyelvet használni, és a hosszúvers, azaz egy ősi verstípus hagyományát is folytatni. A költészet privát művészet. S az a költészet, amely állami, számomra nem kínálhat sem poétai, sem poétikai lehetőséget.

Az állami költészetben szerepvállaló Vergiliusnak, már az Aeneis szerzőjének föl is rovom, hogy olyasmiről nem beszél a világmindenség fontos dolgainak, a római nép teremtésének a történetében, amire a nép vezetőitől nem kapott megbízást. Elfogadta, hogy a tenger legnagyobb állatáról, a bálnáról ne írjon, ha már a mélyvízi világ legjobb ismerője nem lett megnevezve.

Alkalmi versek a bálnáról (Befejezetlenek)

Első változat

Aki dicsőíti, hogy karöltve jár
poéta és császár, Vergiliusnak
miért nincs mersze, hogy írjon róla?
És Aeneas vajon lenne-e bálna?
Kit lát az olvasó, aki a szerző
és a hős alakját folyton-folyvást,
mint nap fényét az éj sötétjével,
eggyé nézi? S a könyvtáros,
ki cédulájára az adatok
után ráírja: e pompás műben
nincs betűnyi sem, amely a tenger
alját elmondja, kit? Hol a bálna
verssora, mely a tengert a mélyére
rábízza, mint a leírt betűre
a papiruszt? Van-e vers, mi elmondja,
amit a cethal a felszín alatt lát?
A történetalji históriát.

A múlt víz alatti járatába
a vízkék lámpa és a kék bálna
kötelességtudón mikor merül?

Második változat

A bálnát Vergilius leírja?
Aeneas, vajh, kinek a példázata?
Az olvasó az, aki a két alak
szerepét egymással folyton-folyvást,
mint nap lángját az éj kormával,
felcseréli? Vagy a könyvtáros, ki
cédulájára az adatok után
azt írja: e pompás műben nincs egy
sor se a tengeraljról, egy sor sincs,
amely a lomha vízmélyt megnyitja,
úgy, miként leírt betű a papiruszt?

Mindenhol csak a menny látszik,
s ami a talapzata, a vízfelszín,
az a fedő, s a dús testű tengerből
semmi se! Nincs, ki alámerüljön
a mélybe, bejárja a bálna
otthonát. Nincs sor, mely elmondja,
mit a felszín eltakarta mélység
lakója lát, a történetalji
históriát.

*

A teremtés univerzumába
a meg nem írott vers belevegyül,
és egy égkék bálna alámerül.
A szavak szégyenkeznek a szótárban.

Jobb el sem képzelni, miféle indulatok dúlnak az asszonyban. Előbb még győzedelmesen gurul alá az utcán, délelőtt tizenegy, a ház körüli teendőket a lakosok bevégezték, s ideje van az ablakok becsukásának – hát az, aki ilyenkor érkezik haza a bevásárlásból, pláne, ha batárnagy Mercedesszel, bizonyosan valamennyi utcatársával találkozik. Az asszony varádicslével szőkített haja lobog a szélben, ügyesen manőverezik, hogy a kiugró házsarkoknak ne hajtson neki, az aszfalton téblábolókkal nem törődik, úgy tartja, legyen elég eszük, akár macskák, akár emberek, hogy kitérjenek előle.

Reggel óta az ablak elé állított kocsimat takarítom. Hetek óta ezen a helyen parkolok, meguntam, hogy mások úgy állnak oda, hogy nem lehet a járművüktől kinyitni vagy becsukni a konoba zsalugáterét. Az ablakon át vezetem a porszívó zsinórját, rakom be és ki a tisztítószereket. Hogy bevégzem a munkát, mert az utca végéig szabadok a parkolóhelyek, az autóm elé állítom a család másik autóját, porszívózzam ki azt is.

Az asszony elmutogatja, hogy az éppen takarított autó az ő megszokott helyén áll. Magam azt mutogatom, hogy a két autó előtt és után rengeteg szabad hely van, ideiglenesen álljon valahova. Dúl-fúl, neki a sajátjának állított helyre van szüksége, nekem pedig, hogy bevégezzem a tisztítást. Aztán a kocsim mögé tolat, eltapossa a porszívóm gégecsövét, hosszan elmagyarázza, hogy a boltból érkező cuccok beszállítására alkalmasabb a másik, a sajátjának kikiáltott hely – majd két kis szatyorral eltűnik. Hamarosan visszatér, érdes hangon szétrikácsolja, amit eddig mindenki tudott, s magam is, hogy mennyire gyűlöli a magyarokat. Jó napot kívánok hozzá, de úgy sem érti. De ezért enyhe légszomjam van.

Egy nappal később a földszinten összefutok egy kifejlett kárpáti skorpióval. Fogmosáshoz készülök, az állat támadóállásban figyel rám. Már megszoktam, hogy figyelek a lábam alá, lehetőleg nem járok mezítláb, s ha a lábamat cipőbe akarom bújtatni, előzőleg kirázom.

A selóban élőknek saját törvényei vannak. Akik itt nyomorognak, de hogy egzaktabb legyek: akik itt nyomorognak, és akik itt úgy tesznek, hogy nyomorognak, azok megkülönböztetik magukat a többiektől. A falurész alján, a három őseperfa alatti tér postaládáját használják, oda dobják be a hivataloknak szóló leveleiket, s nem a postán adják le, bárha éppen járnak a postán is. A nekik szóló hirdetőtáblát böngészik, s pillantást se vetnek a többieknek szólókra. Holott az olajligetük, a szigetük, a krumpli- és hagymaföldjük távolabbi térségekben található, kinek itt, kinek ott. A munkahelyük is, már ha volt valaha is, nyilván a központban lehetett. A selóban élők öregjei békések, visszaköszönnek és beszélgetésbe bonyolódnak. Az öregebb fiatalok nem fogadják az idegenek köszönését, utasításokkal beszélnek és skanzenlakosoknak tartják magukat, akként is viselkednek. A fiatal fiatalok meg nem vesznek a vénekről tudomást, hangosak és vidámak, angolul válaszolnak a kérdezőnek, és kismotort vásároltak, hogy a kilométerre lévő centrumba gyorsan leérjenek. Amúgy a haladási iránnyal szemben száguldoznak az egyetlen utcán, amelyben a közlekedés irányát a viharban leömlő víz határozta meg.

Ha igaz, hogy Murter létezéséről tudunk az első századból, akkor a település valamivel több, mint kétezer éves. Ha az illír fellegvárat tekintjük előzménynek, akkor négyezer éve létezik mint lakóhely – ez a falu? Faluként vagy városként illő tisztelni. Ha a várost urbanizált területnek látjuk, s a falunál jelentősebb funkciót tulajdonítunk neki, akkor Murter olyan város, ahol a főbb szállítási útvonalak láthatatlanok. Mivel vízen vannak.

Ahogyan én Európát bejárva, turista- és tanulmányutak tömkelegével identifikálom magamat, úgy a murteriek a leplezett javakkal, felhalmozott vagyonnal és a turistaszezonban bekasszírozott jövedelemmel. És a gondozott, illetve eltartott macskákkal.

A velem való írásbeli kommunikációban, rég volt, a közeli szomszédasszony felnőtt lánya vette fel velem a kapcsolatot. Korábban nemigen vett tudomást rólam sem a fodrász és virágárus asszony, sem a lánya, sem a hozzájuk tartozó, visszahúzódó férfiú. Ütött-kopott autójuk körül, amely mindig a bejáratuk közelében állt, műanyag tálkák sorakoztak, némelykor megteltek konyhai hulladékkal, ételmaradékkal, máskor üresen maradtak. A macskák egyik csoportja a házukból járt ki étkezni, a másik csoportja ismeretlen helyekről sündörgött elő. Élelmesek voltak és méltóságosak, mindenkor bagzottak és sok kölyköt állítottak elő.

A macskák szülési ideje után, amikor már a kismacskák az úttesten szaladgáltak, jelent meg egy délután az autóm szélvédőüvegére tapasztva az üzenet: „Egy kismacska van a motortérben. Kérem, indulása előtt távolítsa el onnan.”

Géczi János