Murteriárium 10.

Az ilyen lemezestaplóval fertőzött fenyő, ha elhal, a helyén marad, idővel legallyazzák a szelek, a törzs kidől, a gyökérzet a téli kőmozgással együtt kifordul a földből, s lassan minden darabjában elkorhad. Ha épületfaként bekerül a házba, a tapló akkor is életképes marad, és barna korhadással szétporlasztja a gerendát.

Létezhet-e nap meglepetés nélkül? Dehogy! A Mlinar üzletéből ínycsiklandó kenyérillat terjeng. Az útszélen, az éjjeli eső után kinyitja szirmait valamelyik sáfrány, vagy ha ősz van, a vetővirág, és a szokásosnál nagyobbra nőnek a lepellevelei. Magától szakadt le az út menti óriásplakát, és a tragacsokkal száguldozó plakátragasztók nem előznek meg a hulladék eltüntetésében. Ázsiai tigrisszúnyogot találok a fürdőszoba plafonján, bár nem lehetséges megbizonyosodnom arról, hogy fertőzött-e az egyed, s képes-e az arbovírusok esetleg fonálférgek terjesztésére vagy sem. Buborékot évek óta injekcióval védem a szívférgesség ellen, de odáig nem jutottam, hogy magamat megóvjam a nyugat-nílusi láz, a sárgaláz, az agyvelőgyulladás, a dengue láz, a chikungunya-láz s hasonló kórságok ellen.

Félálmomból ébredve arra figyelek fel, hogy miként előadásra készülve, a terembe belépés előtt, mindkét kezem ujjaival végigkövetem és ellenőrzöm az ingem gombjait, a derékövemet, egészen körbe, és a gerincemen összekoccannak a körmök, majd a sliccemet ellenőrzöm, zárt-e. Lepillantok a nadrágszárakra, majd a cipőmre. Aztán belépek a hallgatókhoz, és litániába kezdek a környezet állapotáról. 

Amit a szigeten újabban lelek, azt nem találtam volna ott tíz éve. A poljén ősztájt, mikor a turista fehér holló, megjelennek a lila, kék, sárga színű, degeszre tömött nejlonzsákok. Hevernek a kertekben lenyesett bokrok, fák gallya, száradó lombja között, alatt, fölött, hogy néhány napon belül megbontsák mind az állatok, és tartalmukat szerterepítse a szél. Egykor, egyetlen alkalom volt ez, lehetett hat-nyolc éve, a hegytető szeméttelepének műanyag zacskóit órákig keringette a szélörvény a sziget fölött, bárki rémítően hatalmas sirálycsapatnak vélhette, ha nem érzékelte, hogy átlátszó zacskókból áll a surrogó-zizegő-repkedő raj.

Az uniós támogatásokból a sziget olajfaföldjeihez vezető földutakat megtisztították, járhatóvá tették. S magasságot korlátozó kapukat is felállítottak, azért, hogy a lakóbusszal érkezők az elhagyatott, érintetlen természetben nehogy vadkempingezzenek, de a kapugerendák lakatjait az első napokban lefűrészelték.  Tiltott helyen külföldi nem is található, de az utakat szegélyező kitérők, fordulók, nyíltabb területek a helyiek szemétlerakó helyeivé változtak.

Barátom Svájcban élő lánya mondja, a betinai strandról, amelyet a kisgyermekkel nyaralók kedvelnek, hiszen lassan mélyülő és sziklamentes, elmenekült, mert nem találta gusztusosnak a kutyaszaros parton heverést. Szeptembertől, amikor pedig nincsenek kutyákkal nyaralók, valóban egyként felhalmozódik a nyilvános és a rejtettebb területeken az állatürülék, a helyi lakosok állatainak nyoma, nincs se állattartó, se közmunkás, aki feladatának tudná annak eltüntetését. Magam kutyagazdaként zacskókkal felszerelkezve sétáltatom a jószágot, s az autónk mellett mindig kicsipeszeltem belőlük, ha valaki a gépkocsi közelében guggoltatja a kutyáját, vehessen belőle, tüntesse abban el és vigye magával az ürüléket. Néhány év alatt megszokták a kutyatartó szomszédok, hogy nem zavar, ha a földünket használják kutyavécének, de ne maradjon utánuk nyom.

A szigetlakók nincsenek fölkészülve a hulladékkezelésre. Nincs hozzá méltóságuk. A köztereken nincsenek szeméttartályok, a kukákat lakattal vagy lánccal zárják, s természetes viselkedés a szemetelés, így a csikkek szertedobálása. Amíg a magántulajdon szent s legfeljebb rendezetlen kinézetű, a közszférába tartozó természetes és épített terek lepusztíthatóak.

Amikor a szomszédos házat megvásárolták, a vevő számára az ügylet lebonyolódása után derült ki, hogy az épület földhivatali okiratán feltüntetett méretű udvar harmada nincs meg. Az ugyanis a használatot illetően korábban átkerült két szomszéd birtokába. A jogi procedúrának s a földhivatali bejelentésnek nyoma nincs. Az eltulajdonítás következménye, hogy falakat emeltek fel, érzékelhető. A lényeg, miszerint az udvar mérete nem azonos az iratokon és a valóságban, azzal a következménnyel jár, hogy mind a vásárlási illeték, mind a tulajdon után fizetendő éves adó megfizetése az új tulajdonos feladata. Azzal, hogy az új tulaj a jó szomszédság fenntartása érdekében nem tesz lépéseket, balekké vált. A balekké változtatás technikája még csak nem is kifinomult, ezzel szemben közösségileg elfogadott, mi több, szorgalmazott. 

Az összeszűkült udvar fölé a szomszédtól átlóg a mosott ruha.

A nyolcvanas évek legemlékezetesebb veszprémi szagai a lépcsőké és sikátoroké, továbbá a reggel végi utcáké voltak. A huzat és szél ellenére huzamosan nedves lépcsők és a bevilágítatlan házközök dohszagot árasztottak, a keszekusza utcákon pedig fojtogató volt a benzin- és a gázolajbűz. Idővel meg lehetett szokni, meg is szoktam, otthonossá vált, s majdhogynem illatnak tekintettem mindegyiket – a gázolajszagú szprét meg is kedveltem, a Trabant üzemanyagkeverékének égésterméke azonban gyomorkavaró maradt. Murternek, legyen bármelyik évszak is, elemien tiszták az illatai, s még a szagváltozatok sem kellemetlenek. A tenger, a fenyvek, a száraz macchia a jellegadó, amelybe olykor belekeveredik a kesernyés füst (turistaszezon idején a szállásadók szorgalmazzák a kerti sütés-főzést), a langy olívaolaj (akár a sütés-főzésé, akár az őszi olajfaszüretben a tevékenység után maradt, konténerekbe gyűlő préselményé az) és az évszakokra jellemző virágjukról ismert növények. Más-más karaktert adnak a szigetnek az év elején virágzó citrusok, a kassziák, a szellőrózsák, majd a tél és a nyár átmenetében szinte naponta váltakozó növények, a mirtusz, az orchideák, a kakukkfüvek, a szurokfű és a kivadult kerti virágok, a nyár virágzásban szegény növényzete, és a tél csapadékától burjánozni kezdők. A ciklámen, a különféle vadon termő bogyók és a gyümölcsadó szamócafa. Otthonos ez a sokféle, egymással elkeveredő illat, s ha belevegyül a növénynyesedék gombás szaga, a tengerparti uszadékok bűze, az sem ébreszt bennem émelygést.

Úgy kezdődött, hogy nagyon sokszor lett elbeszélve az, ami nincs. És az intézmények fejlesztése és a meglévők átalakítása eredményeként, továbbá az elbeszélésintenzitás váltakoztatásával most úgy tűnik, hogy a nincsből egyszer csak van lett. Ez persze feltételezi azt, hogy be kell vallani, hogy az elbeszélés hazugsággal indul, szebben mondva: bármi közös képzet megteremtése a hegemónia kialakításának a velejárója. Hogy mi is a kollektív, azt természetesen a politika mondja meg, annak még csak nem is a kultúrpolitikai része, s ezt a közöst momentán a népességünk 30 százaléka képezi.  Megmondható az is, mi az elfeledhető, mi a megbocsátható. S az, hogy mennyiben fluid az etika.

A 30 százalék nem is olyan kevés, ha belegondolunk, nemzetünk lakosságának hány százaléka képezte a hazai fasizmus, s hány a kommunizmus induló állományát. A nemzeti közmegegyezésben részt vevők számossága azonban percről percre változik, s ugyancsak alkalomszerű.

A képzetek nyelvi konstrukciók – s ennek a legelső lenyomatai, mintha előjelei lettek volna a politikában és a mindennapok világában bekövetkezőknek, és bizony legelőször a versekben (és a versek alkotóiban) tűntek fel. Láttuk, hogy a rendszerváltással egy időben a nyelvi hegemóniához jutott posztmodern utócsapata hogyan lehetetlenítette el a társadalmi aktivitást követelő neoavantgárdot. Majd, hogy a pártok karakterváltásával párhuzamosan miként heréli ki a posztmodernt a személyesség és a traumairodalom. Az pedig az utóbbi fél évtizedben látható, ahogyan pironkodva áll a szégyenpadon a holisztikus gondolkodás megteremtette, biopoézist valló eklektika, illetve a kényszerű realizmus.

S látjuk, mennyire jól eltanulta a nyelvi és kulturális invázió algoritmusát az irodalom legvirulensebb, ámde legkevésbé népszerű részétől, a költészettől a politika, annak hatékonyságát gyarapítva. De e hatékonyságot a megfélemlítés is növeli.

A magyar sajtó a bulvárlapok fogásait követi, azzal is, hogy apróságokat, mellékes és egyedi jelenségeket szenzációként hírel. A nagyvilág veszélyes, az otthon biztonságos. Horvátországban a strandok koszosak. A zöldség és a hal megfizethetetlen. A gyümölcs nem horvát. A közlekedés költséges. Az infláció nem nyolc százalék, hanem akkora, mint a magyar. S alig harminc éve ott háború volt, s annak megmaradtak a nyomai. Ismeretlen betegséget kapunk. Félelmetes állatok támadják meg az embert, mérgező növények veszik körül. 

Az elmúlt évben Pirovac tengeröblében, ahol valaha a keresztesek hajói várták, hogy Isten nevében jó széllel Jeruzsálembe induljanak, egy 2,5-3 méter hosszú, amúgy leginkább kalmárt, rákot, halat és delfint fogyasztó kék cápa tűnt fel. Az Adriai-tengerben huszonkilenc cápafaj ismert, de ezt vélik leginkább az emberre nézve veszélyesnek, nem mintha bizonyított lenne, hogy valaha is támadt emberre. Veszedelemforrásnak minősülnek továbbá a tengeri sünök, a medúzák, a Trachiniformes rendbe tartozó lopakodóhal, amely hátuszonyának mérge a félelmetes, hiszen hányást, szívritmuszavart és lázat okoz, s ha valamelyik galibát csinál, biztos, hogy horvát helyi lapba, onnan pedig néhány napon belül hazai címlapokra kerül. 

Egyik napról a másikra bukkant fel a kertben a tíz forintnál nem méretesebb zöld varangy. Besegít talán a kertembe hozott egy szem, puhatestűfalásban elöl járó szentjánosbogárnak, és bőszen összefogdossa a meztelencsigákat, különösen az okkersárga spanyol csigákat, amelyek éjjelente jelennek meg a kutyák etetőtálkáiból kipergett szárított táp morzsái körül, s reggelre nyálkacsíkokkal szalagozzák azokat körbe. Varangy a modellje a közös hősnőt tulajdonló két regényem kollégiumi békájának is. Az éppen az Egyesült Államokban tanuló lány háziállata kulcsszerephez jut, mivel az asztalközösség része. Sem A tenyérjós, sem a Judith, a baltás gyilkos felesége nem vált széles körben ismertté, ha olvasták is a regényolvasásra szokottak, túl az irodalmi lapokon, a kulturális sajtó alig foglalkozott vele. Meg kellett értenem, hogy kulturális körökben nem ildomos, ha azerbajdzsáni történettel rukkol elő egy magamfajta költészetéről ismerhető író, pláne, ha abban Hajmáskér, Moszkva és Tirat-Carmel is cselekvések helyszíne, és szó kerül az egyeseknek gazdagságot, másoknak börtönt hozó olajkereskedelemről, na és a hazai fogházból elengedett azeri katonatisztről. 

A kertben lakó béka anyja az a zöld varangy lehet, amelyet évekkel korábban Marko szomszéd mutatott meg a vízaknában. Az utca közepére süllyesztett apró, a házhoz vizet kanalizáló aknában fakón, soványan élt a tenyérnyi jószág, egyetlen alumínium csaptelep társaságában, talán 4-5 liternyi térben, esőzéskor és csőtöréskor az üreget teljesen feltöltő vízben. Mikor kiraktuk az aszfaltra, hogy a fogságából megszabaduljon, pislogott és visszamászott a megszokott félhomályba.

A turisták itt is úgy viselkednek, mintha mulatóhelyen, éppenséggel városi szórakozóhelyen volnának.  Felelőtlenek, lazák, harsányak, erőszakosak, olykor kontrollálatlanok – a közösségi ellenőrzés alól felszabadultak. Napi gondjaiktól mentesnek látszani akaróak – ezért aztán meg nem szabadulhatnak azok hatásától. A turistalét egy-két hete annak bizonyítéka, hogy nemturista-létben mennyire nem képesek önazonosak lenni. A turistáknál csak a helyiek a rosszabbak. Magukat nem kímélve lesznek a szolgái mindenféle extrém kedvtelésnek, hóbortnak, bolondériának és szenvedélynek. A turisták képesek rákényszeríteni a felkeresett térség lakóit arra, hogy úgy viselkedjenek, ahogy számukra kedvező, majd pedig, hogy egy évre feladták hedonizmusukat és visszahúzódtak, maguk mögött hagyják az elrontott, nyerészkedő emberek elrontott világát.  

E vidéken nem találkoztam madárcsapattal. Akkorával, amelyik elhomályosítja a napot. Gyerekkorom őszein a varjak, a vadludak és a darvak vonulása hetekig tartott, Korfun a főtéren akkora sarlósfecske-tömeg volt, hogy nem láttam át a cikázó madarak között, s a Balaton északi partján elterülő szőlőskertek fölött a seregélyek akként tudnak kavarogni és hangoskodni, mint a felbolydított, egymástól háborgatott méhrajok. Itt többnyire vízimadarak vannak, a Jersani-öbölből olykor kiemelkedő szikladarabok némelyikén található legalább egy. Hol kormorán, bár ők inkább párosával élnek, hol halfarkas, hol a nevetésszerű hangot adó ezüstsirály, a fekete fejtetejű dankasirály, szürke gém, hol pedig a vízityúk. Egyetlenegyszer láttam vörösnyakú vöcsköt, máskor pedig egy hatalmas torokzacskós, bávatagon álló rózsás gödényt. Hatalmas szeme volt, s hogy mereven bámult, rémületet keltett.

Olyan sokat láttam a táblákat, hogy tudom ugyan, mely házak lábjegyzetei (első emeletig felemelt láb), de évekig nem érdekelt, hogy kikért-miért készültek. Az emlékezés természete, az emlékezet előállította jelentésmintázatok eddig nem foglalkoztattak. De ma összeszámoltam, három tábla (ploča) van a Srimackán. Az elsőt 1975-ben leplezték le, egészen sötét gránitlapba csiszolták a szakszervezeti, baloldali aktivista nevét, akit 1941-ben Zágrábban megöltek az usztasák. A második egy helyi plébánosé, akiről az lett megjegyezve, hogy 1891-től 1913-ig szolgált Murteren, és 1900-ban megalapítja a Szent Mihály-templom kórusát. A harmadik az utca végén, aKlušićeva feliratú utcatáblával jelzett, de valójában Kulušićeva utca sarkán, az ősi eperfák takarta sakktáblás terecske alján látható, talán a staro selo legterjedelmesebb házának sarkán, éppen olyan grániton, mint amelyen a kommunista korszakban és azóta is megbecsült mártíré. A legelső murteri orvos neve áll a róla elnevezett, hibásan feliratozott utcán. 

Ha Az utolsó rózsához végére ér az olvasó, tapasztalja, hogy két befejezése van a könyvnek. S amiben korábban, ha bizonytalan lett volna, immár tudhatja, a kötetben két történet fut párhuzamosan, különböző hősökkel és mellékalakokkal, történetekkel, eltérő időben és másféle kultúrában. Az egyik téridő alakja a középkori keresztes lovag, aki képes a múltról és a jövőről is beszélni, Pirovacban él, s társaihoz hasonlóan készül kihajózni, hogy Jeruzsálembe menjen. Maga után hagyja-e Istent Európában, vagy Izraelben fogja őt fellelni, ezen töpreng, s hogy létezik-e még rózsa, amely közvetíteni képes közte és istene között. A másik történet a kötet szerzőjének a históriája, amely hol azokból a tapasztalatokból épül fel, amelyeket a lovag önmagáénak hitt, hol csakis a sajátjából. A két történet, olykor úgy tűnik, szétírja egymást, ahogyan a fény képes feloldani a szilárd tárgyak kontúrjait is, s érezze magát bizonytalanul az olvasó, ha nem tisztázott, honnan ered a mindent átható fény. Máshol pedig felülírja. Hiszen mindkét történetben jelen van csábító jelentésével a rózsa, s e virág attribútuma a lovagnak és a kötetszerzőnek is.

Iván egy-két évvel idősebb nálam. Havonta, néha gyakrabban beugrik, körbeszemlézi az udvart, ezt megdicsér, azt leszól. A legfájdalmasabb kritikája a szépen növekvő ciprusra vonatkozott. Állítása szerint a fa nem való udvarra. Ahogyan értelmeztem az elhadart szavait, azért, mert a gyökereivel megbolygatja a talajt és felnyomja a burkolatot. Szereti apám körtepálinkáját, s mivel magam nemigen iszom töményet, idestova évtizede ő fogyasztja el a házi pálinkám javát. Elmutogatja, hogy elvárja a stampedlinyi italt, amely aztán két-három stampedlivé válik. Én vagy sört, vagy bort iszom. De Ivánnal nem tudok olyan élvezetesen és hosszan elbeszélgetni, mint a misebor mellett Márffy érsekkel, ha a palotájába átmentem a tanszékről megbeszélni ezt-azt, vagy csupán meghallgatni értő versszavalását. Iván nem ismeri sem Reményik Sándort, sem József Attilát. Iván – gondolom, régi – horvát nótákra tanítana, ha merne.

Iván egyszer, váratlan ötletből, ellenőrzi a konoba mennyezetét. Látom, nemcsak megelégedett a fakezelésem módjával, de egykor problémája mutatkozhatott vele. Azt is tudom, miféle gond emésztette: a falapokból ácsolt mennyezetet tartó gerendákat szújáratok gyengítik, időről időre szúpercegés hallatszik, s a járólapon apró kupacokba gyűl a kipergő fareszelék. A házvásárlás után kétszer is kezelve lett a szerkezet, de ha ismét feltűnne a farontó bogarak nyoma, nincs más, védekezni kell ellenük: gyilkolni fogok.

Géczi János