tiszatáj | 2015. augusztus 4.

Vigh Bence: A szubjektum meg(nem)határozottsága

AVAGY PISZKOS FRED, AZ ELBIZONYTALANÍTÁS KAPITÁNYA
Mi köze Fülig Jimmynek Julia Kristevához? És a Honolulu-Starnak Michel Foucault-hoz? Ideológiakritikai olvasatban a Rejtő-univerzum radikálisan más regiszterekben értelmezhető, mintha csupán szórakoztató ponyvairodalomként hivatkoznánk rá, mert […]

AVAGY PISZKOS FRED,
AZ ELBIZONYTALANÍTÁS KAPITÁNYA

Mi köze Fülig Jimmynek Julia Kristevához? És a Honolulu-Starnak Michel Foucault-hoz? Ideológiakritikai olvasatban a Rejtő-univerzum radikálisan más regiszterekben értelmezhető, mintha csupán szórakoztató ponyvairodalomként hivatkoznánk rá, mert…

Rejtő Jenő munkásságát általában a tömegkultúra részeként, regényeit pedig ponyvairodalomként olvasták, értelmezték és terjesztették, és tesznek így ma is. Írói módszere azonban egészen más, mint az általában vett ponyváé, hiszen csak a groteszk által érthető meg, hasonlóságot mutatva így Karinthy Frigyes, Jaroslav Hašek és Eugène Ionesco írásművészetével; a ponyvairodalmat pedig belülről kritizálja, kvázi-résztvevőként. Ábrázolásának tárgya is a ponyva maga,melyet nyelvileg újjáteremt, miközben annak nyelvét metanyelvként használja. Emberábrázolása és cselekményvezetése pedig a nyelvi logika kiforgatása és így a komikum és az abszurd által az élet általános törvényei helyett egy alternatív értelem lehetőségét mutatja meg,[1] melyben a szereplők szubjektumára a legnagyobb hatással nem az életüket meghatározó ideológia, hanem saját maguk vannak – de annak az ideológiának a keretei között.

Rejtő a szórakoztató tömegirodalom elhasznált motívumkészletét és általában vett írásmódszerét – annak ellenére, hogy kétségkívül silány nyersanyag – a világot leírni és értelmezni képes jelkészletként használja,[2] miközben az ízlésdiktatúrára épülő tudatipart művelő, és ezzel tömegirodalmat és egyáltalán a tömegkultúrát, tömegtársadalmat előállíttató ideológiának[3] látszólag aláveti magát, de valójában az abszurd (nyelvi) fegyvereivel „komédiázva” partizánharcot vív ellene. Ezeknek a fegyvereknek egyik legerősebbje pedig az elbizonytalanítás, a határok elmosása, a világrend „karneváli forgatagként” való használata – de főként az abban való elbújtatás, elrejtés.

A következőkben ennek a bizonytalan határnélküliségnek a működésére és jelentőségére láthatunk néhány példát.

1. A nyelvi meghatározottságú szubjektum

A posztstrukturalizmus a szubjektum megvalósulásának alapjaként a szubjektivitás érzetét határozza meg: eszerint a szubjektum onnantól kezdve tekinthető szubjektumnak, hogy annak érzi magát. A szubjektivitás érzetét pedig a nyelv használata hozza létre a külvilág jelölésének gyakorlata által és olyan jelölők segítségével, amelyekből a jelölést végző egyén hiányzik, ez a hiány azonban pótlásra szorul, és evégett próbál meg az egyén egy identitást fölvenni a jelölés (a beszéd) által, a jelölő pedig a külvilág helyén jelenik meg.[4] Vagyis a szubjektiváció folyamata az egyén és a külvilág (a mindenkori Másik) viszonyrendszerének megszilárdulásában ragadható meg. A szubjektum kialakulása társadalmilag is ezzel a folyamattal írható le, hiszen a társadalom mindig a nem-jelölttel, a nem-strukturálttal szemben definiálja magát, ezért a kulturálisan nem elfogadott dolgok tabuk lesznek, így az undorító, a perverz, a tisztátalan, a heterogén, amelyek a kultúra számára a Julia Kristeva által leírt abjekt kategóriáját adják. Ez azért zavarba ejtő, mert még nem objektum és már nem szubjektum, de elkülönülést fejez ki, és köztessége miatt nem lehet egyértelműen meghatározódni vele szemben, így veszélyezteti az identitás kialakulását.[5]

A szubjektum teljes egészében a nyelv terméke: „Szubjektum akkor van, amikor beszéd van.”[6] A beszédet viszont felfoghatjuk az olvasás egy speciális módjaként, a szubjektumot pedig (ebből következően) „mindig olvasó-olvasódó szubjektum”-ként – hiszen a külvilág, a Másik (vagyis a szubjektumtól elkülönböztetett, azon kívül való dolog, jelenség), valamint az azzal való materiális viszonyrendszer szövegként olvasódik, és ez a Másik is szövegként olvassa a szubjektumot, ugyanis számára az jelenti a Másikat, amit el kell különböztetni.[7]

A beszédnek pedig, és így az olvasásnak is egy szintén speciális módja az írás, különösen a napló, amelyben a szubjektum gyakorlatilag önmagát beszéli el – egyfajta önmegerősítés ez az egyén számára, hogy saját személye önmaga által nyelvileg is kifejezhető. Másfelől viszont a napló „valódi” olvasója (aki nem azonos azzal a személlyel, aki írta – és aki általában elvileg nem fér hozzá a naplóhoz, hiszen azt az írója alapvetően magának írja) a napló olvasása által lehetőséget kap a „leskelődésre” és ezzel együtt bizonyítékot arra, hogy az olvasott történések során autentikus szubjektivitás jön létre.[8] Ez a szubjektivitás pedig egy olyan konkrét Másik, akivel szemben meg tudja határozni önmagát; sőt a napló írója a „valódi” olvasót egyfajta gyóntató pozícióba helyezi, amennyiben a naplóra vallomásként tekintünk, amelyben az író arról számol be, hogy hogyan (nem) tett eleget a társadalmi–kulturális elvárásoknak. Az olvasónak ez a pozicionálása azonban megtévesztő, mert így abban a tudatban van, hogy jelenleg (ti. a napló olvasása közben) ő birtokolja a vallomást mint gyónást felügyelő lelkipásztori hatalmat,[9] holott valójában ugyanúgy alávetettje ennek a hatalomnak, mint eddig.

A naplóval rokonítható „vallomás” Rejtő több írásában is szerepel: pl. a Csontbrigád, A tizennégy karátos autó, a Vesztegzár a Grand Hotelben, A láthatatlan légió, vagy Az előretolt helyőrség című művekben mind megtalálhatóak azok a jelenetek, amikor a főhős (vagy a főhőssel kapcsolatban valaki) bevall valamit, ami a cselekmény vagy valamelyik szereplő szubjektuma szempontjából fontos.[10] Konkrétan a napló műfajának használatára azonban kiváló, egyben közismert példa a Piszkos Fred, a kapitány.

2. Piszkos Fred, a kapitány

A regény nagy részét az egyik főszereplő, a szinte véletlenül királlyá avanzsált Fülig Jimmy naplója teszi ki, akinek a regénybeli szerepe azért is érdekes, mert – holott a mű közel harmadát az ő naplója teszi ki, mégis – inkább társ-főszereplőnek, a főszereplő „asszisztensének” érezzük.

2.1. Fülig Jimmy naplója

Jimmyről rögtön a regény legelején megtudjuk, hogy

„talpig világfi volt. Külsejére, modorára igen sokat adott, szerette a muzsikát, állandóan látogatta a filmszínházakat, és savanyúcukorkákat hordott magánál, mint a jótár­saságbeli urak”,[11]

és már a második jelenetben olvasni is látjuk. Tökéletesen kifinomult polgárnak is tarthatnánk, még a meglehetősen hiányos öltözetéhez képest is, ha nem tudnánk meg róla azt is még ezt megelőzően, hogy minek is köszönhető nála ez az attitűd. Mert mint azt be is vallja: „Nápolyban loptam egy kockás felöltőt, és azóta úgy érzem, hogy úrnak születtem.”[12] (A kiemelés tőlem: VB.) Szó szerint magára vett, azaz működésbe hozott tehát egy olyan jelölőt (a kockás felöltőt), amelynek segítségével sikerült elkülönböződnie eddigi miliőjétől, mintegy átírva önmagát, pontosabban ráírva ezt az új tulajdonságot a meglévőre (ti. tépett gyapjúingére). Ez a felöltő és az azóta „hozzáírt” egyéb tárgyak (savanyúcukor, lorgnon) tehát azok a jelölők, amelyeknek aktiválásai Fülig Jimmy külvilággal való viszonyrendszerét felépítik: Jimmy úrnak olvassa magát ebben a szövegben; önkényesen így használja a nyelvet és ettől válik valóban úrrá, legalábbis saját maga számára. Ezt a fajta nyelv-, pontosabban jelölőhasználatot mindenképpen önkényesnek kell tekintetnünk, hiszen az első ilyen jelölőt a társadalmi normák, a jogrend tudatos, szándékolt megsértésével működteti (értsd: lopta), ami pedig tisztán nyelvileg artikulált jelenség.[13] És miután önmagát a külvilág tárgyainak segítségével sikeresen megírta, identitásának további birtoklási vágyával (és képességével) a szó szerinti írásba is belefog:

„akkor elhatároztam, hogy naplót írok. […] A fő, ahogy mondani szokják, a szépirodalom. Mert naplót írni, ez később kiderül, mint egy tettes: az szépirodalom.”[14]

De az, hogy tulajdonképpen miért is írja a naplót, végül nem derül ki, mindig csak hiteget azzal, hogy elmeséli:

„Mostan elmondom, hogy mitől írom ezt a naplót. Mer nem egyszerű.”,[15]

vagy:

„Még mindig nem mondtam el, hogy mi okozta nálam a naplóírás által. Mert nem az én ötletem volt. Az úgy történt, hogy mielőtt a Hono-Lulu-sztár kikötött, még fogalmam sem volt a napló írásról.”[16]

És így tovább, mintegy tíz napló-fejezeten keresztül, de sosem tudjuk meg, miért is kezdte el; végül pedig már ezek a talán „érdekfeszítésnek” szánt sorok el is maradnak. De nézhetjük abból a szemszögből is, hogy Fülig Jimmy magát a naplót szándékozott ezen a metanyelvi módon meghatározni, vagyis definiálni szerette volna saját identitásképző mechanizmusát, amit egy napló írása jelent. De végül miért nem teszi meg?

Kézenfekvő elvárás volna, hogy egy önmaga fölött szinte teljes mértékben rendelkező szubjektum rendelkezzék a szubjektivitása kialakításának-megerősítésének eszközeivel is, tehát azzal, hogy meghatározza, leírja azokat. Azonban, ha továbbra is elfogadjuk azt a megállapítást, hogy az írás (így a naplóírás is) egyfajta önbeszámolás,[17] amelynek során az író saját szubjektivitását nyelvileg követi nyomon, Fülig Jimmy naplójának olvasásakor kénytelenek vagyunk azzal a jelenséggel szembesülni, hogy az (mármint a napló) tulajdonképpen nem is napló, sokkal inkább a naplót imitáló narráció, amennyiben „csupán” a regény történetvezetésének másik szála bontakozik ki általa. Az önbeszámolás ugyanis a szubjektivitás kialakulásáról mint belső folyamatról szól, ebben az esetben viszont nincs szó ilyenről, sőt azt kell látnunk, hogy annak főszereplője szinte semmit nem változik. Mindemellett azonban megmarad az a funkciója is, hogy Jimmy szubjektuma az írás következtében megerősödik pozíciójában (akárcsak a törvény leírt és hitelesített betűje), mintha azt mondaná: „Lám, Fülig Jimmy minden körülmények között ugyanaz a Fülig Jimmy marad!”. Hiába játssza ugyanis a királyt, attól még ugyanúgy egyedül sétál és iszik egy italt (és pertut a néppel) a kocsmában,[18] mintha nem viselné éppen ezt a magas rangot – teljes mértékben hidegen hagyják tehát a rá vonatkozó kulturális (vagyis konszenzuson alapuló) kötelezettségek.[19] Sőt szinte paródiát csinál belőlük: törvénybe iktatja, hogy az államtanácsot cipő nélkül kell tartani,[20] és zöld parókát parancsol az egyik udvaroncra,[21] amivel tulajdonképpen nyelvileg lehetetleníti el (és írja át) a közösség hagyományait. De nem tesz másként akkor sem, amikor még nem a király szerepét játssza – például a regény elején így beszélget munkaadójával:

„– Miféle okmányai vannak?! [– így a főnök]
– Ezt kikérem magamnak!
[…]
– Benne van a hajóskönyvben?
– Ezt visszautasítom.”[22]

Identitása nincs tehát sem dokumentálva, sem pedig (ebből következően) a társadalmi szerveződés és így a nyelv ideológiájának alávetve, egyedül saját maga számít szubjektumképző felsőbbségnek önmaga számára. Erre talán az egyetlen ellenpélda a valódi St. Antonio herceggel való kapcsolata, amiben „rendben valónak” találja, hogy a herceg parancsolgasson neki, elismerve az uralkodójelölt vele szembeni feljebbvalóságát. De, mivel félig identitást cserélnek (csak félig, mert Jimmy felveszi ugyan a hercegét, de a herceg nem veszi fel Jimmyét), ideológiailag Jimmy azonos lesz a herceggel, s így önmaga egyfajta külső kivetülésétől, alteregójától természetesen elfogadja saját maga irányítását.[23] (Az identitás dokumentálását egyébként teljesen fölöslegesnek is tartja, valószínűleg nem csak magára nézve, mondván: „Én városi lakós vagyok, ha nem is bejelentett, ami csak egy üres formalinság.”[24])

Van azonban még egy jelenség, ami még az eddigieknél is alaposabban ássa alá a nyelv ideológiai fennhatóságát: mégpedig a nyelv, amit Fülig Jimmy használ, jobban mondva naplójának a nyelvi megszerkesztettsége. A folyamatosan jelen lévő, ugyanakkor szinte a végletekig következetlen helyesírási hibáktól[25] és stilisztikai inkoherenciától túlsúlyos szöveg ugyanis egyetlen nagy stílusparódia, mégpedig az előkelő réteg régies nyelvhasználatáé, amit főleg a régmúlt igealakok (pl. „kibontám”, „tevék”, „foga”[26]) és az egyéb ilyenfajta stíluselemek (amint egy helyen meg is magyarázza: „ahogy a kirájok írják asz időt: ambó dominó mai dátum.”[27]) használata is egyértelműsíteni látszik. De ilyen hatása van bizonyos szavak más, esetleg ellentétes értelemben való használatának (pl. „ez most aktuális majd néhány nap múlva.”[28]), valamint egyes szavak és fogalmak népetimológiás elferdítésének, kifordításának is (mint a „házasállamtartás”, a „kupola nevű terem” vagy a törvény „bepikkelyezése”[29] és a már említett „üres formalinság”). Ezeknek az első látásra faragatlanságból fakadónak tűnő jelenségeknek a jelentősége azonban inkább a nyelv általi meghatározottság, a nyelv ideologikus fennhatóságának kategorikus visszautasításában rejlik; de felfogható egyfajta speciális nyelvnek is, ami más csoportokkal szembeni, „tökéletesen normális különbségtételi eljárás”.[30]

Fülig Jimmy tehát a lehető legnagyobb mértékben kivonja magát a társadalmi-kulturális, és így a nyelvi ideológia hatalma alól. Sőt az ideologikus államapparátusok fennhatósága[31] alól is, amit az iskolához való viszonyából tudunk meg:

„Elvégeztem négy elemit, mer szülejim már egész fiatalon beírattak. Mit tehet ez ellen egy védettelen gyerek, mint én?”[32] –

de többet már nem végzett el, vagyis az iskola (és talán a család, de ez nem derül ki) apparátusa nem rendelkezett többé fölötte. Saját identitásának kialakítása terén – ezek szerint – szinte maximális önrendelkezéssel bír.

Azonban térjünk most vissza egy kicsit a korábban már érintett abjekthez, mert ez a kategória nagyon fontos szerepet játszik ebben és a többi Rejtő-műben egyaránt.

2.2. Az abjekt

Az abjekt az, ami az identitás kialakulását azzal veszélyezteti, hogy köztes, nem meghatározott, az objektum és a szubjektum között elhelyezkedő valami: még/már nem objektum, de már/még nem szubjektum; nem lehet tehát egyértelműen elhatárolódni tőle és vele szemben identitást meghatározni. De ennek köszönhetően korlátozza magát az ideológiát (vagyis a nyelvet) is abban, hogy szubjektumokat hozzon létre, amik fölött hatalmat gyakorolhat. Legzavaróbb megnyilvánulása pedig a testnek a tudata és érzete, ami a homogenitás és az önazonosság érzésének kialakulását akadályozza meg a szubjektum számára, aki ezért a lehető legjobban elhatárolódik mindenfajta testi vonatkozású dologtól – főleg a kulturálisan (azaz nyelvileg) marginálisnak számító jelenségektől. Az ilyen marginális dolgok közé tartozik a test mindennemű sérülése, a vér (és egyéb testnedvek) testen kívül kerülése, maguk a sebek, és talán az egyik legfőbb ilyennek tekinthető maga a halott test.

A legtermékenyebb „abjektelőállító” jelenség pedig maga az erőszak, legyen az fizikai, verbális vagy mentális, és annak alkalmazása, de ezek közül is leginkább a fizikai, hiszen az bántja közvetlenül a testet, a sérüléseket létrehozva rajta. Ettől válik még kézenfekvőbbé Hannah Arendt azon meglátása, hogy az erőszak alkalmazása nem jelent hatalomgyakorlást, sőt a kettő egyenesen kizárja egymást, hiszen ebben a tekintetben az erőszak lényegében a hatalom szubjektumképző mechanizmusának működését akadályozza.[33]

Ennek ellenére „Erőszak alakítja és hatja át társadalmunkat”,[34] csakúgy, ahogy Rejtő regényvilágát, legalábbis ami ponyvaparódiáit illeti. Ezek között kevés az olyan, amiben nincs szó verekedésről vagy halálesetről, az abjekt pedig talán kivétel nélkül mindegyik művében szinte központi motívumként szerepel: az erőszakos harcok okozta sebesüléseken túl a testi higiénia hiánya mindig megjelenik. Nincs ez másként a Piszkos Fred, a kapitány esetében sem (már a címszereplő tulajdonságjelölő neve is erről tanúskodik).

A regény rögtön egy meghökkentő jelenettel kezdődik:

„– Uram! A késemért jöttem!
– Hol hagyta?
– Valami matrózban.
[…]
– Akkor nincs baj. Megvan a kés!
– Hol?
– A hátamban.
– Köszönöm…
– Kérem…
[…]
– […] Hiszen alig vérzik a sebe. Itt, a csont mellett állt meg a penge, a porcok között… A mindenségit, kicsorbult a hegye!”[35]

Komikusnak tűnik, de csupán az abszurditása miatt, ezen túlmenően viszont lényegében az erőszakból csinál viccet. És ez a modalitás az egész regényt végigkíséri, és a verekedésekből adódó testi következmények a szereplők számára egyáltalán nem okoznak semmiféle lelki törést, mint ahogy az Fülig Jimmynek a hajón történő erődemonstrációjából is érzékletesen kitűnik:

„A maláj orrán, száján, fülén dőlt a vér, és a jobb szemétől a szája széléig felrepedt a bőre. Így pihegett kissé elterülve, miközben a négy utas állandóan sürgette, hogy keljen fel róluk.”;[36]

és ilyen St. Antonio hercegnek az önmaga tükörképével való szembesülése is:

„Az orra szép, kékesvörös uborkává nőtt. A szája kereszt­ben repedt át, nyúlszerűvé duzzadt, két szeme sötétibolya daganatokba mélyült. Haja kócos volt, ruhája csupa rongy és piszok. Kevés jellegzetesebb fegyháztöltelék bolyongott ez idő tájt a külvárosban, mint őfelsége St. Antonio herceg.”[37]

Sőt a történet előre haladtával már az olvasó sem lepődik meg ezeken, hanem megszokott, kötelező motívumként vagy stíluselemként viszonyul hozzájuk.

Azonban ennek a „seb– és vérdömpingnek” az abszurditásélményen túl más következményei is vannak. Abjektként a seb ugyanis köztességet artikulál, a test határát, a bőrt átszakítva átjárást képez a külvilág és a test belseje között, ami (mint arról már többször szó esett) az identitás határozott, elkülönült mivoltát veszélyezteti. A sérült, sebesült ember pedig éppen ezért ún. liminális, azaz határhelyzeti szubjektumnak számít. Ugyanis a sebesítés (tipikusan a körülmetélés, a füllyukasztás, a tetoválás, az egyik ujjperc levágása stb.) a törzsi kultúrákban, de máshol is egyfajta elválasztó (egyben beavató) rítus, ami által az egyén egy meghatározott csoport tagja lesz, elhatárolódva a társadalom többi, csoporton kívüli tagjától vagy általában a többi embertől.[38] A sebek begyógyulásáig azonban nem teljes tagja a csoportnak, hiszen még a köztesség állapotában van a „magán hordott” (a test léténél is súlyosabb) abjekt miatt.

És ilyen szerepe van St. Antonio herceg regénybeli megpróbáltatásainak is (ti. annak, hogy gyakorlatilag folyamatosan pépesre verik): a verekedés beavatási rítusa által válhat csak annak a közösségnek a tagjává, ahonnan azt a szubjektumot választotta, akire identitását időlegesen átruházta; a rítusra való elméleti felkészítést pedig éppen ez a személy (Fülig Jimmy) adta neki. Ugyanez a rítus párhuzamosan megtalálható Jimmy uralkodói pályafutásában is: ő a beavatódás sebeit úgy kapja, hogy feltöri a lábát a szűk cipő.

Hogy az abjekt mennyire kizökkenti a szubjektumot „önmagából”, azt Fülig Jimmy viselkedése példázza a legjobban. Az egész regény folyamán ugyanis két jelenségtől fél csupán: az egyik a Mr. Gould holtteste körüli bonyodalom[39] miatt maga a holttest; a másik pedig a herceg nagybátyja, akinek egy kardvágásból származó sebhely látszik a homlokán, amint azt Jimmy minden alkalommal meg is jegyzi, ha találkozik vele.

De nem csak az abjekt az, ami a szubjektumot liminális állapotba hozza.

2.3. A heterotópia

Michel Foucault heterotópiának nevezi azokat a reális, létező helyeket, amelyek valamilyen módon összekapcsolódnak más helyekkel, de mindeközben ellentmondásban is vannak azokkal „megvalósult utópiaként” mintegy: „külsőek minden helyhez képest, mégis tökéletesen lokalizálhatók” – írja róluk. A heterotópiákat sokféle szempont mentén lehet meghatározni, de a Piszkos Fred, a kapitány tárgyalásakor az egyik legfontosabb az „elszigeteltség és átjárhatóság” szempontja. Az ilyen heterotópiák tipikusan azok a helyek, ahová csak bizonyos szertartásokon, rítusokon, vagyis beavatáson átesve, tehát a liminalitás állapotát megélve lehet bejutni – ilyen a kaszárnya, a börtön,[40] vagy éppen a trón, ahol már egy posztliminális, azaz határhelyzeten túli[41] személy tud csak teljes jogú résztvevője lenni saját társadalmi helyzetének. Így liminális szubjektumnak számít például a katonai eskütétel nélkül A tizennégy karátos autó c. regény Gorcsev Ivánja, és ugyanígy annak számít St. Antonio herceg, amíg nem foglalja el a trónt, illetve, ezzel párhuzamosan, amíg az alvilágban kapott sebei be nem gyógyulnak (hiszen ezek teljesülése nélkül törvényes felesége sem fogadja őt el teljes jogú férjéül).

De a heterotópiák „non plus ultrája”, „a par excellence heterotópia”[42] szinte minden Rejtő-regény valóban kötelezőnek mondható motívuma: a hajó. Ez ugyanis az identitás elbizonytalanításának leghatékonyabb eszköze, hiszen a szubjektum térbeli elhelyezkedésének, vagyis a valóság viszonyrendszerében betöltött fizikai helyének meghatározhatatlanságát, és így az identitás rögzítésének lehetetlenségét fejezi ki: „a tér egy úszó darabkája, egy hely nélküli hely”;[43] ami a szubjektumot szintén köztes állapotban: egy út két végcélja között tartja, ami végeredményben sehol sincs. Fontos észrevennünk, hogy a Piszkos Fred, a kapitány jelentős része is hajón játszódik, sőt meghatározó motívuma a regénynek. Fülig Jimmy a Honolulu-Star nevű hajón a sajátja mellé összesen három identitást vesz magára: a pincérét, a fűtőét és később a hercegét; Piszkos Fred, a (hajós)kapitány titkos ügynökként utazik, a Titkos Szolgálat valódi embere pedig hajóskapitányként csakúgy, ahogy a „főgonosz” Warins Bob. Nem beszélve az inkognitóban utazó St. Antonio hercegről és nevelőjéről, akik közül a herceg szinte identitását vesztve (miután Jimmynek adta) száll le a hajóról, a nevelő pedig abjektként, azaz holtan. De itt adja át Jimmy a hercegnek a már említett elméleti felkészítést a „rítusra” (ti. elmagyarázza neki, hogy hogyan kell okosan verekedni); és hajón derül ki a Vadsuhancról, alias St. Antonio hercegről is, hogy ő a valódi uralkodó. Arról nem is beszélve, hogy a herceg Warins Bob, a kalózleszármazott (vagyis hajós fosztogató) attribútumait (bizonyos dokumentumokat), és ezzel együtt identitását is birtokolja, méghozzá tudta nélkül, így az identitáscserére vonatkozó, meglehetősen szubverzív (nem mellesleg hajón támadt) ötlete miatt a végkifejlet során kénytelenen rájönni, hogy „Mint önmagának gyilkosa állt ott”.[44]

Nem lehet kétséges tehát a hajónak, az állandó mozgásban, úton levés szimbólumának szubjektumelbizonytalanító szerepe: a regény világát alapvetően határozza meg ugyanis a szubjektumok rögzítetlensége; tulajdonképpen ezt sűríti magába Piszkos Fred személye is, amit Tokaji András a „bolygó hollandi” és a „bolygó zsidó” figurájával egyaránt összefüggésbe hoz[45] – és ez teheti őt címszereplővé, holott a regény nem is róla szól: az állandó határhelyzeti szubjektum megtestesítése.

És ez az, amiben ezek a szereplők valóban, a szó szoros értelmében szubjektumok: a hajóhoz kötődő csavargást mint életformát ők választják; ahogy Fülig Jimmy meg is magyarázza egy helyütt: „A kikötői csavargó lenézi az országútit.[…] Az Istennek sem gyalogol.”.[46]

Az eddigiekben arra láttunk példát, hogy Rejtő Jenő munkássága a posztstrukturalista elméleteket segítségül hívva, ideológiakritikai megközelítésből is igen termékenyen olvasható: a szubjektiváció nyelvi működését a Piszkos Fred, a kapitány Fülig Jimmyjének napló-narratívája szemlélteti a legjobban; Kristeva abjektjét szinte a regény egész cselekménye tartja az olvasó szeme előtt; ugyanúgy, ahogy Foucault heterotópiája, amely a hajó motívumának kiemelt szerepe miatt szintén igen fontos szövegszervező elem. Ezek, illetve a liminalitás, elbizonytalanítás, határnélküliség, határátlépés Rejtőnél megjelenő kérdésköre tovább vizsgálható többek között a Csontbrigád vagy A tizennégy karátos autó kapcsán is.

Irodalomjegyzék

Althusser, Louis, Ideológia és ideologikus államapparátusok (Jegyzetek egy kutatáshoz) = Testes könyv I., szerk. Kiss Attila, Kovács Sándor, Odorics Ferenc, Szeged, Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, 1996 (deKON-KÖNYVek, 8)

Balázs Zoltán, Modern hatalomelméletek, Bp., Korona, 1998

Bond, Edward, Lear, London, Methuen, 1983 (Methuen student editions)

Foucault, Michel, A szubjektum és a hatalom, = Testes könyv II., szerk. Kiss Attila, Kovács Sándor, Odorics Ferenc, Szeged, Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, 1997 (deKON-KÖNYVek, 10)

Foucault, Michel, Nyelv a végtelenhez = M. F., Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin betűk, 1999.

Kiss Attila, Miből lesz a szubjektum? = Hódosy Annamária, K. A., Remix, Szeged, Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, 1996 (deKON-KÖNYVek, 6)

Lacan, Jacques, A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója, Thalassa, 1993/2.

Lányi András, Az írástudók áru(vá vá)lása: Az irodalmi tömegkultúra a két világháború közti Magyarországon, Bp., Magvető, 1988

Rejtő Jenő, Piszkos Fred, a kapitány = Piszkos Fred regények, western történetek, szerk. Petri Zsolt, Bp., Videopont, 1996 (Rejtő Jenő összegyűjtött művei, 2)

Tokaji András, Ál-labirintus – ál-beavatás (Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány) = Az elrejtett érték: Irodalmi értékelemzések a labirintus-szimbólum alapján, Művelődéskutató Intézet, 1989,

van Gennep, Arnold, Átmeneti rítusok, Bp., Pécs, MTA Néprajzi Kutatóintézete, Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék, L’Har­mattan, 2007.


[1] Vö. Lányi András, Az írástudók áru(vá vá)lása: Az irodalmi tömegkultúra a két világháború közti Magyarországon, Bp., Magvető, 1988, 178-183.

[2] Vö. uo., 191.

[3] Vö. uo., 21-26.

[4] Vö. Kiss Attila, Miből lesz a szubjektum? = Hódosy Annamária, K. A., Remix, Szeged, Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, 1996 (deKON-KÖNYVek, 6), 17-32. Lásd még ehhez Lacan tükörfázisról szóló elméletét: Jacques Lacan, A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója, Thalassa, 1993/2., 5-11.

[5] Vö. Kiss, i. m., 20-32. Az abjektnek a későbbiekben még fontos szerepe lesz.

[6] Uo., 33.

[7] Vö. uo., 25.

[8] Vö. uo., 42.

[9] Vö. uo., 45. A lelkipásztori hatalomhoz lásd Foucault, A szubjektum és a hatalom, , = Testes könyv II., szerk. Kiss Attila, Kovács Sándor, Odorics Ferenc, Szeged, Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, 1997 (deKON-KÖNYVek, 10)

[10] Témába vág ugyan, de itt sajnos nincs lehetőség minden ilyen esetet tárgyalni.

[11] Rejtő Jenő, Piszkos Fred, a kapitány = Piszkos Fred regények, western történetek, szerk. Petri Zsolt, Bp., Videopont, 1996 (Rejtő Jenő összegyűjtött művei, 2), 75.

[12] Uo.

[13] Nem véletlenül szoktuk „a törvény betűjét” is emlegetni, amely mint a jogrend rögzített formája elvileg határozott, konkrét hivatkozások alapja, ezzel szemben mégis csak absztrakció marad, amennyiben a betű csupán a hang konszenzuson alapuló képe, a nyelvhasználat egyik eszköze, ami „nem a jelöltet, hanem a jelölő fonetikus elemeit reprezentálja” (vö. Michel Foucault, Nyelv a végtelenhez = M. F., Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin betűk, 1999., 62.).

[14] Rejtő, i.m., 112.

[15] Uo., 118.

[16] Uo., 125.

[17] Vö. Kiss, i.m. 48.

[18] Vö. Rejtő, i.m., 142-143.

[19] Kevés kivételtől eltekintve; például amikor megígéri, hogy nem dohányzik a trónon (vö. uo., 140.)

[20] Vö. uo., 142.

[21] Vö. uo., 147.

[22] Uo., 74-75.

[23] vö. uo., 102-103.

[24] Uo., 177.

[25] Egyetlen következetessége a kiejtés elvének igen gyakori használata.

[26] Uo., 177-178.

[27] Uo., 158.

[28] Uo., 141.

[29] Uo.

[30] Arnold van Gennep, Átmeneti rítusok, Bp., Pécs, MTA Néprajzi Kutatóintézete, Pécsi Tudományegyetem Néprajz–Kulturális Antropológia Tanszék, L’Harmattan, 2007., 165.

[31] Ehhez lásd Louis Althusser, Ideológia és ideologikus államapparátusok (Jegyzetek egy kutatáshoz) = Testes könyv I., szerk. Kiss Attila, Kovács Sándor, Odorics Ferenc, Szeged, Ictus és JATE Irodalomelmélet Csoport, 1996 (deKON-KÖNYVek, 8)

[32] van Gennep, i. m., 118.

[33] Vö. Balázs Zoltán, Modern hatalomelméletek, Bp., Korona, 1998, 86-87.

[34] „Violence shapes and obsesses our society.” Edward Bond, Lear, London, Methuen, 1983 (Methuen student editions). A fordítás tőlem.

[35] Rejtő, i.m., 73.

[36] Uo., 78.

[37] Uo., 146.

[38] Vö. van Gennep, i.m., 96.

[39] Rejtő, i.m., 86-96.

[40] Vö. Michel Foucault, Eltérő terek = M. F., Nyelv a végtelenhez, Debrecen, Latin betűk, 1999., 149-153.

[41] Vö. van Gennep, i.m.

[42] Foucault, Eltérő terek, i.m., 155.

[43] Uo.

[44] Rejtő, i.m., 151.

[45] Tokaji András, Ál-labirintus – ál-beavatás (Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány) = Az elrejtett érték: Irodalmi értékelemzések a labirintus-szimbólum alapján, Művelődéskutató Intézet, 1989, 68-73.

[46] Rejtő, i.m., 102.

Kép: Korcsmáros Pál rajza