Tiszatájonline | 2024. május 12.

Naiyer Masud irodalmi hagyatékáról és V. Szászán című alkotásáról

SZITÁR KRISTÓF

Naiyer Masud a 20–21. századi urdu novellaírás kiemelkedő képviselője, aki az India északi részén fekvő és virágzó irodalmi hagyományokat ápoló Lakhnau városából származott. Jelentőségét mutatja, hogy A pávakert seregélye (urdu: T̤āvʾus caman kī mainā) névre keresztelt munkája az elmúlt évtized leggyakrabban forgatott urdu nyelvű novelláskötetévé vált. Irodalmi érdeklődésének jelei serdülőkorában kezdtek felsejleni, ekkor írta első drámáját, azonban rendszeresen csak 1965-től adott közzé irodalmi munkákat. A novellák mellett két gyermekkönyvet is szerzett, illetve később egy drámai tematikájú interaktív költői találkozót (urdu: mushāʿira) is rendezett kifejezetten gyerekeknek. Számos urdu nyelven alkotó szerzőhöz és kritikushoz hasonlóan a perzsa nyelv és irodalom alapos ismerője volt. E tárgyból 1957-ben mesterszakos diplomára tett szert a Lakhnau-i Egyetemről, majd az Alláhábád-i Egyetemről urdu nyelvből védte meg doktori értekezését. Később a Lakhnau-i Egyetem perzsa tanszékén dolgozott, ahonnan professzorként vonult nyugdíjba 1996-ban. Kutatói és tudományos munkásságának eredményeképp közel háromszáz írása jelent meg India és Pakisztán vezető irodalmi és tudományos folyóirataiban. 

Kutatói és oktatói tevékenysége mellett műfordítóként is jelentős hagyatékkal bír, különösen Franz Kafka novelláinak urdu nyelvre való átültetése említésre méltó. 1979-ben az indiai állam által adható egyik legmagasabb polgári kitűntetéssel, a Padma shrī díjjal jutalmazták, majd egyebek mellett 2001-ben az indiai Irodalmi Akadémia (hindi: Sāhitya Academy) díjazta az urdu irodalmi élet területén nyújtott kiemelkedő szerzői, kutatói, kritikusi és műfordítói teljesítményét. Talán legfontosabb fordítói érdeme, hogy Franz Kafka bizarr és szürreális helyzeteket leíró, az emberi értelmet meghaladó ominózus és labirintus módjára tekergő bürokratikus rendszerekről írott műveiből mintegy húsz alkotást urdu nyelvre átültetett Kafka novellái (urdu: Kāfkā ke afsāne)című kötetében. A németajkú cseh szerző, Kafka műveiben kihasználta a német nyelv viszonylag rugalmas mondatszerkezetét, amelynek meghatározó eleme, és dramaturgia szempontból fontos jellemzője, hogy az ige gyakran a mondat végén szerepel, akárcsak urduul. Míg Naiyer Masud urdura fordított, addig a teljes életműve megjelent angolul, illetve egyes alkotásait spanyol, francia, lengyel, finn és perzsa nyelven is olvashatják az irodalom iránt érdeklődők. Ezt a sort egészíti ki a jelen urdu nyelvből készült fordítás.

Novellája címadója, V. Szászán a Királyok könyve (perzsa: Shāhnāma) című 11. századi perzsa munkában tűnik fel először. Itt a Királyok könyvének szerzője, Firdauszi az ókori perzsa uralkodó Dareiosz utódai között említi V. Szászánt. A mai Iránban nemzeti eposzként ünnepelt Királyok könyve szerint miután Nagy Sándor meggyilkolta a perzsa Dareioszt, utóbbinak kizárólag Szászán nevű fia maradt életben. Szászán utódai négy nemzedéken át biztosították dinasztiájuk fennmaradását, majd V. Szászán és Pápag lányának kapcsolatából megszületett Ardashír nevű utódjuk. Ardashír a Szászánida dinasztia (Kr. e. 224–Kr.u 650) alapítója lett, amely uralkodói család a legjelentősebb perzsa birodalom vezetője volt egészen az iszlám térnyeréséig. 

A mű keletkezését övező nehézségekbe a szerző egyik levelén keresztül nyerhetünk betekintést, amelyet Naiyer Masud 1990. január 25-én küldött Muhammad Umar Memonnak. Utóbbi az Egyesült Államokban az arab és urdu nyelvek professzorként dolgozott, illetve napjainkban is fordítóként, novellistaként és folyóiratszerkesztőként tevékenykedik.[1] A levélben Naiyer Masud a következőket írta: „V. Szászánnal kapcsolatban a maga és az én véleményem pontosan megegyezik. Ennek az írásnak a valódi gyengesége abban áll, hogy a narrátor úgy tűnik fel benne, hogy épp kézen fogva vezeti olvasót. Nehéz ezt a történetet egy novella formájában megírni. Ennek az a háttere, hogy már jó ideje vágytam rá, hogy V. Szászán titokzatos személyiségéről novellát írjak. Annak ellenére, hogy évekig észben tartottam ezt, egyáltalán nem tudtam megformálni [a karakterét]. Megírtam a novella bevezetőjét, hátha segít valamit. Semmi haszna nem volt. Tehetetlenségemben írtam egy üzenetet, amit a bevezetővel elküldtem Ászif Farrukhinak, amelyben elmondtam, hogy én erről a témáról nem írok novellát.[2] S most „Átalános a felhívás a barátoknak”.[3] Másrészt Górakhpúrból érkezett a felkérés, hogy írjak egy  rövidke novellát, így ehhez a bevezetőhöz is hozzáírtam egy-két bekezdést. Belül továbbra is vágytam rá, hogy írjak egy hosszabb novellát V. Szászánról, s ezért időről-időre a dasātir-el kapcsolatos szövegeket is megnézem, annak reményében, hogy egyszer valóra válik [ez a vágy].”   

Masud novellájának háttere, hogy a 18–19. századi Indiában, majd az ekkoriban megszülető modern nyelvészeti és filológiai kutatásoknak köszönhetően Európa szerte is kutatók vitáztak egy V. Szászán nevű ókorinak vélt szerző műveinek hitelességéről. V. Szászán neve a legjelentősebb kora újkori dél-ázsiai összehasonlító vallástudományos műnek a Doktrinák Iskolája (perzsa: Dabistān-e mazāhib) címre keresztelt alkotás bizonyos részeire utal. A Doktrinák iskolájának szerzője, Mīrzā Zu’l-fiqār Āzarsāsānī szerint alkotása a „mennyei nyelvnek” nevezett ősi és tisztán iráni szavakat használó nyelvből tartalmazott részleteket.[4] Ezen ún. dasātirī szövegek – amelyekre levele végén Naiyer Masud is utal – felkeltették az angol kutató, Sir William Jones (1746–1794) érdeklődését is. Jones ezeket a szövegeket francia kollégájával, Anquetil Duperronnal (1731–1805) ellenben, az Aveszta nyelvénél is ősibbnek vélte. Azonban nem csak az angol és a francia kutató vitázott a nyelv és az archaizmusok hitelességéről és eredetéről, hanem a 19. századi Indiai jelentősebb perzsa és urdu nyelven alkotó szerzőinek jelentős része is. Köztük a kései mogul-kor költőóriása Ġhālib (1797–1869) is aktívan részt vett a vitákban. Az V. Szászán nevéhez kötődő kétes hitelességű dasātirī szövegek régiesen festő szavai bekerültek egy Burhān (arab, perzsa: ‘érv, bizonyíték’) nevű szerző által összeállított széles körben használt szótárba, amely A döntő érv (Burhān-e Qat̤iʿ) címet viseli, s amelyet később az urdu és perzsa értelmiség kiemelt alakja, Khān Ārzū is kritizált.[5] 1862-ben Ġhālibis kiadott egy közel száz oldal terjedelmű kritikát, amelyben megkérdőjelezte az ősinek vélt szavak hitelességét, és amelyet ironikusan az eredeti címének elemeit megfordítva Burhān kivégzése / Az érv visszautasítása (Qāt̤iʿ-e Burhān) címen adott közzé. Később Ġhālib Virágcsokor (Dastanbū) című alkotása legvégén a rá jellemző szellemes és csipkelődő hangon megjegyzi: „Én vagyok a mennyei titkok forrása” (sar-chashma-ye rāz-e āsmānī māyʾīm), majd hogy „bölcsességem tekintetében VI. Szászán vagyok” (Sāsān-e shashum ba-kār-dānī māyʾīm).[6] Naiyer Masud novellája részben egy kultúrákon és korokon átívelő átverés történetét idézi fel, részben azon elmélkedik, hogy az ősi ismeretek és jelentések milyen módon váltak összeegyeztetetlenné a modern, racionalizált tudománnyal és gondolkodással. 


JEGYZETEK

1  A fordító szeretné kifejezni háláját a New York-i Columbia Egyetem hindi-urdu oktatójának, a szerző fiának, Timsal Masudnak, aki rendelkezésére bocsátotta Naiyer Masud levelét. Köszönet illeti továbbá Ishtiyaque Ahmedet, a Lausanne-i Egyetem hindi-urdu oktatóját a levél átolvasásában nyújtott segítségéért. 

2  Āṣif Aslam Farrukhī (1959–2020): pakisztáni író és irodalomkritikus.  

3  Az idézet az urdu költészet ünnepelt alakjának, Mirzā Asadallāh Khān Ġhālibnak (1797–1869) a tollából származik. Ġhālib a finomabb dolgok iránt fogékony társait szólítja meg. 

Egyéni stílusa révén vált Ġhālib a nüanszok ínyencévé
Nyílt a felhívás a barátoknak, kik értik a finomabb pontokat.
Adāʾ-e khāṣṣ se Ġhālib hua hai nukta-sarā  ṣalāʾ-e ʿāmm hai yārān-e nukta-dān ke liye 

4  A „mennyei nyelv” (zabān-e āsmānī) és annak keletkezéstörténetéről lásd, Daniel J. Sheffield, „The Language of Heaven in Safavid Iran: Speech and Cosmology in the Thought of Āzar Kayvān and His Followers” in ‘No Tapping Around Philology’: A Festschrift in celebration and honor of Wheeler McIntosh Thackston Jr.’s 70th Birthday, szerk. Alireza Korangy és Daniel J. Sheffield. (Wiesbaden: Harrassowitz, 2014), 161-183. 

5 A filológiai vitákról lásd, Arthur Dudney, India in the Persian World of Letters. Ḳhān-i Ārzū among the Eighteenth Century Philologists (Oxford: Oxford University Press, 2022), 142-186. 

6  Mirzā Asadallāh Khān Ġhālib, Dastanbū [Virágcsokor] (Lahore: Mat̤būʿāt-e Majlis-e Yādgār-e Ġhālib, 1969), 82.

 

Naiyer Masud: V. Szászán


Történetem meghallgatták, de még el sem regélték,
A világot láttam, de nem láttak engem.
Fonalamat átvágták, de még meg sem fonták
 S most élek, s most életemnek vége. 

My tale was heard and yet it was not told,
I saw the world and yet I was not seen,
My thread is cut and yet it is not spun,
And now I live, and now my life is done

Chidiock Tichborne,
16. századi angol költő

Halandó vagy? Tán halhatatlan? Avagy mind a kettő?
Mind a kettő? Vagy nem is
létezel? Vagy te maga a “nem” vagy? 

فانی ای؟ یا باقی ای؟ یا هر دوئی؟
هر دوئی؟ یا تو نه ای؟ یا “نه” توئی؟

Farīd al-Dīn ʿAt̤t̤ār
13. századi perzsa költő 

Évszázadokig tartott, hogy megépítsék a hegyomlásnyi kőépületeket, amelyek a mezőkön a messzeségbe elnyúlóan terültek el, sőt már azóta is századok teltek el, hogy azok romokká váltak. Az ábrándos turisták álmélkodva szemlélték a terebélyes kapukat, magas lépcsősorokat és a jókora falvájatokat a romokon, és azon korokról képzelődtek, mikor még ezen emlékek régmúlt uralkodók alatt eredeti állapotukban álltak, s még az uralkodók is életben voltak. Az épületekre illesztett kőlapokba vésett képeket komoly figyelemmel és érdeklődéssel szemlélték. Egyértelmű volt, hogy az ábrák saját koruk történelméről adtak hírt. Koronázások, ütközetek, gyilkosságok, győztes királyok udvarában legyőzött uralkodók audienciája és egyéb jelenetek voltak rajtuk láthatóak, melyek révén a letűnt korok mikéntjeire lehetett következtetni, valamint a környék ókori történetéről és civilizációjáról lehetett jó néhány bizonytalan információra szert tenni. 

Több feliratot is véstek ezekbe a romokba, melyeket a látogatók érdeklődve és hosszasan nézték, bár elolvasni senki sem tudta azokat. Ha az ember nézte, úgy tűnt, mintha valaki sorokba rendezve eltérő dőlésszögekből nyílhegyeket rajzolt volna, de az senkinek sem volt kétséges, hogy a kőlapokba vésett nyílhegy-láncolatok valójában hosszadalmas feliratok, amelyeket ha elolvasnának és értelmeznének, akkor azok segítségével az ábrákat is pontosan tudnák interpretálni és még sok más olyan dolgot is megértenének, ami pusztán az ábrák alapján nem volna lehetséges. 

Tudósaink egy ideje eredménytelenül fáradoztak a szövegek elolvasásával. Tudták, hogy azon a nyelven íródtak, amelynek néhány szemelvényét V. Szászán gyűjtötte össze. De az ő szemelvényeinek segítségével sem lehetett elolvasni a feliratokat, mivelhogy az ő írásait nem nyílhegy-betűkkel jegyezték le, és V. Szászán kora oly régen elmúlt, hogy senki sem tudta, hogy mely korszakban is élt valójában. 

Végül hosszas erőfeszítések után, mikor a holtnyelvek értelmezésének tudománya kellő fejlődésen ment át, a romokon látható ábrák, illetve egyéb módszerek segítségével tudósaink a nyílhegyekkel írott szövegek olvasásában sikereket értek el. A szövegek segítségével pedig a képeket is sikerült teljesen megérteniük. Hogy úgy mondjam, a feliratok szívességet tettek az ábráknak. 

Egyesével elolvasták a táblákat, és ez a hír általánosan kedvező fogadtatásban részesült, hiszen a nyelveink köre egy többezer évessel egészült ki.  

De a táblák nyelve és az a nyelv, melynek szemelvényeit V. Szászán összegyűjtötte semmiféle kapcsolatban nem álltak, sőt a két nyelv semmilyen véletlenszerű hasonlóságot sem mutatott. A tudósokban eddig gyanú sem merült fel ezzel kapcsolatban, hiszen maguk több nemzedék óta nagy komolykodás közepette tanulmányozták ezen szemelvények nyelvét és ezzel kapcsolatosan világos tudományos álláspontot határoztak meg. Rájöttek azonban, hogy V. Szászán vagy a nyelvtörténet legnagyobb szélhámosa vagy a legnagyobb tréfamestere. Kétségtelen, hogy az erre a tréfára való felülés nem volt a tudósok kedvére való, így most azt kívánták – s ebben semmi meglepő nincs – hogy V. Szászán bár a nyelvével egyetemben feledésbe merülne. 

Azt el kell ismerni, hogy V. Szászánnal kapcsolatban nem tettek igazságot. Először is az ő létezését is tagadták, ennek okaként pedig azt jelölték meg, hogy az elsőt követő négy Szászán létezése sem tekinthető megalapozottnak, hiszen I. Szászán kivételével a többinek, tehát II. Szászánnak, III. Szászánnak és IV. Szászánnak nyoma sincs, így tehát V. Szászán sem létezett. Ezen kívül a nyelvét is elutasították. Rátermett tudósok komoly fáradozások után bebizonyították, hogy V. Szászán nyelve, amelyet korábban hitelesnek és ősinek nyilvánítottak, valójában soha sem létezett, és hogy az V. Szászán által koholt nyelven feljegyzett és jelentéssel felruházott szavak mind az ő lódításai voltak. Korábban pedig más száját nem hagyták el ezek a szavak, s más pennája azokat nem jegyezte le. A nyelvtan, melyet V. Szászán közölt, szintén teljes egészében az ő agyszüleménye. Valójában semmilyen nyelvben nem állnak a szavak olyan sorrendben egy mondaton belül, ahogy V. Szászán állítólagos nyelvtana szerint szerepelnek.

A tudósok ezeknek a kérdéseknek a bizonyítása közben bámulatos elemzői és a szellemi képességekről tettek tanúbizonyságot, és mind a tudományt, mind a logikát bevetették. Minden ezzel kapcsolatos új felfedezés tovább szilárdította az állításaik megalapozottságát. Épp e felfedezések alapján a tudósok elismerték, hogy egy ideig V. Szászánt valódinak, nyelvét pedig hitelesnek vélték, sőt korábban szakemberek e nyelv szavait büszkén használták is. Korábban a tudósok sikertelenek voltak abban, hogy ezen szavak segítségével egy rögzült, stabil és hiteles nyelvet beszéljenek és írást rekonstruáljanak, habár egynéhányuk azt mondta, hogy ismeri e nyelvet. 

Ma a kutatók azt állítják, hogy korábban használtak néhány szót, melyek valójában nem léteztek és, hogy tulajdonképp a jelentések, mellyel felvértezték őket, azok szintén nem léteztek, sőt valójában a szavaknak semmiféle értelmük nem volt. Habár minden szót egy-egy egyéni jelentés lefestésére használtak, oly módon hogy a beszélő kimondott egy szót, majd azt jelentéssel ruházta fel és a hallgató is éppen azt az értelmet tulajdonította neki, amit a beszélő hozzárendelt. Azonban azok igazából nem bírtak azzal a jelentéssel, amivel a beszélő felruházta őket és, ahogyan a hallgató értette azokat, azért mert azok tulajdonképp nem is voltak szavak, és mivel azok nem voltak szavak, így jelentésük sem volt.

És az értelmetlen szavak, amelyeket nyelvként értelmeztek, az valójában szintén nem létezett. Habár a tudósok annak a lehetőségét, hogy ezt a nyelvet egykoron valahol beszélték és megértették nem tagadják. Mindezek ellenére úgy vélik, hogy az tulajdonképpen nem volt igazi nyelv. 

A tudósok kutatásainak tanulásága az, hogy nem volt semmiféle V. Szászán, sem semmiféle általa megismert nyelv. Nem voltak szavai sem ennek a nyelvnek, és a szavaknak semmi értelmük sem volt. 

De épp ezen kutatások konklúziója az is, hogy egykoron voltak bizonyos jelentések, amelyeket bizonyos szavakkal kifejeztek, ezeket a szavakat pedig egy nyelvhez rendelték hozzá. Ezt a nyelvet pedig egy olyan személy mutatta be, aki saját magát V. Szászánnak nevezte. 

(Naiyer Masud, ʿIt̤r-e Kāfūr [A kámfor esszenciája] (Lakhna’ū: Niz̤āmī Press, 1990),187–191.)

Szitár Kristóf fordítása