Balog Helga 2000-ben született Kiskunhalason. A Szegedi Tudományegyetemen tanul magyar nyelv és irodalom mesterképzésen. A Kortárs folyóiratban jelent meg prózája.
Részeg fiatalok üvöltenek az ablak alatt, csörömpöl az üveg, szúr a bőröm, szinte érzem, ahogy a sarkamba mélyed a szilánk. Este jó, este jó, este mégis jó. Felsír, a dobhártyám szakad belé, nem tudom, hogy rá vagyok-e dühös, vagy az utcai csendháborítókra, idegenek iránt mégiscsak nehéz valódi érzelmeket táplálni. Nyugtatom magamat, sírnia kell, ez a dolga, sírja csak ki magát, amíg még lehet, az ő korában még senki nem rója fel neki a drámaiság ilyen magas fokát, gyomromba kúszik a féltékenység. Felemelem, és már nem tudom, mit érzek, ahogy vörös arca kiemeli kék szemeit.
Elhallgat az utca, meghalnak a bogarak, nekimegy a falnak, nagyot koppan, amaz meg a lámpába vész. Megfeszült idegeim hirtelen kiengednek, zúg a fülem, fáj a fejem, lassú tánc, lassú tánc, táncol a plafon. Lépek a gyerekkel, nem tudom, hova, merre, olyan kicsi a lakás, mindenhol falba ütközök, mindenhol a hétköznapok vannak, a bútorok, a használati és a használhatatlan tárgyak. Olyan gyengék a karjaim, szinte bűn benne tartanom a gyereket, bizonytalan imbolygásom kísértetté tesz a saját lakásomban. Nem félek, de azért sírni akarok.
Ütik a szomszédok a falakat, pedig nem bőg már, csak gügyög, utólag ő sem tudja visszavonni a hangzavart, meztelen sarkaim éles ütemekben kopognak vissza a padlón keresztül, nem érdekel már, hogy a bútorok sarka felsebzi a csípőmet, végiglejtek a lakáson, szállok én is, mint a füst, mert könnyű vagyok, keringek, mint egy gyufásdobozba zárt bogár, száz madár vág rajtam keresztül.
Szelíden csukódik a szeme, szelíden szöknek be szemhéja alá az álmok. Ki emel, ki emel, ringat engemet. Félelmetes a távolság, ami így képződik közöttünk. Nem tudom, hogy így is az én gyermekem-e. Ha álmában ő Micimackó, akkor nem. Akkor ő Micimackó, és nekem semmi közöm hozzá. Mégsem rakhatom ki a küszöbre, mégis itt kell tartanom, idegent ebben a házban. Idegenek iránt mégiscsak nehéz valódi érzelmeket táplálni. Megnyugtat a karjaimban lévő szuszogás, tovább keringek, pedig már nem szükséges, forgok, hányingerem van, gyengeség kúszik fel a gerincemen. Kinyitnám még a szemem, de már nem lehet.
