„Medvéink rád maradnak”

Aztán a saját életemben is beálló magánéleti változások (feleség, gyerek) miatt, illetve amiatt, hogy fiatal alkotóként egyre inkább függetlenedni kívántam hajdani mestereimtől, hogy még inkább a saját utam járhassam, kissé eltávolodtam a műveitől – legalább tíz évre. Majd Tandori halála után (2019) újra elővettem a könyveit, belelapoztam, és megint megtörtént az, ami régen: elmerültem bennük, és nem is akartam felbukkanni belőlük. Akkor döbbentem rá, hogy a hajdani, ifjonti „rajongásom” semmiféleképpen sem volt véletlenszerű, hanem mély és megváltozhatatlan közöm van ehhez a hanghoz, ami itt szól, ehhez a művészet-, és életfelfogáshoz, és továbbra is nagyon közel áll hozzám, talán a legközelebb. Annak idején sok esszét írtam Tandori írásművészetéről. Most – ahogy a jelen írás is mutatja – megint késztetést érzek erre, és ebben most már az is motivál, hogy ezt a kivételes életművet megőrizzük kulturális emlékezetünk számára.     

Tandori Dezső Töredék Hamletnek (1968) című, első verseskötetének erősen stilizált, filozófiai, drámai hangulatú, monologizáló – ez a monológ-típus sokszor a klasszikus színpadi monológokra hajaz ‒ beszédmódja után az Egy talált tárgy megtisztításának (1973) játékosabb, képzőművészeti törekvésekből is építkező, minimalista stílusa következett, majd jött a harmadik kötet, A mennyezet és a padló (1976), ami véleményem szerint alapvetően lényegesebb kötet ‒ főleg Tandori életművének tekintetében –, mint az előző kettő, de ez nem azt jelenti, hogy bármilyen módon elvitatnám az előbbiek korszakos és nagyon magas művészi értékét. Ám az a hang, az a stílus, az a kötetépítkezés, az a tematika, ami később Tandori védjegye lett, az A mennyezet…-ben bukkan fel először. Itt, és a negyedik kötetben, a verseskötetnek meglepően vaskos Még így semben (1978).  

A harmadik kötetben jelennek meg először a medvék, az elképzelt vagy létező játékmackók, akik aztán a későbbi próza-, illetve verseskötetek örökös szereplőivé váltak, élükön Dömivel, a főmedvével. Tandorinak egyik fő célja volt, hogy ezt a medvézést elfogadtassa, megértesse a nagyközönséggel. A medvézéshez szorosan kötődő gombfoci- és kártyabajnokságok is itt jelennek meg először. A mackók, illetve a hozzájuk köthető, elzárkózó, magánuniverzumot létrehozó életmód már megalapozta a következő nagy tárgyat: a madarakat, ami aztán Tandori legfontosabb témája lett. Véleményem szerint, ha a madarak nem jönnek be a képbe, magukkal a mackókkal nem tudott volna akkora nagy ívet bejárni ez a pálya, zárva maradtak volna előtte bizonyos magasságok és mélységek, de szerencsére Tandori ’77-ben megtalálta Szpérót, a verébfiókát, akit aztán újabb és újabb megmentett madarak követtek egy jó darabig, a 2000-es évek elejéig biztosan. A medvézés tematikájának elfogadását az olvasók számára a gyerekkori plüssállatok iránti érzelmek újra élése tette és teszi lehetővé, míg a madarak témakörének megközelítését és átélését az állatszeretet, valamint a gondoskodás alapvető vágya. Jómagam is az állatszeretet felől érkeztem a Tandori-univerzumba tízévesen a Madárnak születni kell…! című prózakötetnek köszönhetően, majd később az irodalom szeretete tartott ott.  

A Még így sem, a harmadik kötethez, A mennyezet…-hez hasonlóan egy klasszikus versformához nyúlt vissza – és ez akkoriban még újdonságot jelentett –, a szonetthez. De ezt a klasszikus versformát olyan modern témákkal, olyan modern nyelvezettel töltötte meg, hogy neoavantgárd-posztmodern versek születtek összeötvözésükből, vagyis azt mondhatnánk, hogy Tandori szonettjei kapcsolatban állnak az Egy talált tárgy…-kötet világával. Főleg, ha az olyan szonetteket nézzük, mint A nap vége, vagy a Hézagpótlás stb. Tandori egyébként a Még így semben komolyan vette a szonettformát, és nem akarta szétírni – mármint a formáját nem, míg a tartalmát igen. Nem csak szótagszámra ügyelt, hanem a verslábakra is. A metrumra való figyelés egyébként Tandorinál – a versfordításait leszámítva – viszonylag ritkábbnak mondható. Példaként hozhatom fel erre a Celsius (1984) című vaskos és nagyszerű verseskötetet, aminek vázát alkaioszi strófák adják, de ezek úgynevezett álalkaioszi versszakok, hiszen pusztán a sorok szótagszámai stimmelnek, a metrum, valamint a verslábak nem. Ugyanez az álalkaioszi strófa bukkan fel később A megnyerhető veszteségben (1988) is. A Még így sem kötet előszavában Tandori azt írja, hogy: „Tapasztalatom szerint a verseskötet-írás kezdeteinél tartunk; bár serkentené ezt a folyamatot e könyv néhány kezdeménye”. Tandori tehát ezzel a kötettel különálló versek helyett, a verseskötetet választotta alapegységéül. A szonettek is úgy íródtak, mint egy regény: minden nap írta őket, és egy nap többet is (ezt dátumokkal, és az abc betűivel jelölte). Ezek tanúsága szerint akadt olyan nap is, amikor tizenötöt is megírt belőlük. Ennek a koncepciónak köszönhető, hogy nem is egy-egy szonettre emlékezünk vissza a kötet elolvasása után úgy, mint egy jelentős, nagy versre, hanem a művek egészére.  

Egyébként e kísérlet előképei azok közül a könyvek közül kerülnek ki, amikben egy-egy ciklus alkot egy kötetet. Gondolok itt Szabó Lőrinc Tücsökzenéjére, vagy Kosztolányi A szegény kisgyermek panaszai című kötetére. Ám sok mindenben különbözik is tőlük. Például, amíg az említett művek a múlttal foglalkoznak, addig írónk a jelenre figyelt verseiben. Nem a múlt alakította a „történetet”, hanem a napi események. Viszont a hétköznapi beszédmód már Szabó Lőrincnél is felbukkan a gyakori soráthajlásokkal együtt, ezért e költőhöz Tandorinak szerintem több köze van költészetileg, mint ő maga gondolta volna.    

Ám különálló versek is bekerültek a szonettfolyamba. Köztük több meghatározó, úgymond nagy vers is. Ezek a versek nem szonettformában íródtak. Ide tartozik például a Talizmán című, vagy a Hódolat Weöres Sándornak, vagy a Régi költőknek és Paul Kleenek: „s láttam Pep-madár árnyszínsorát, / ott vonult egy festett luzerni kertben, / talán zsákvászonnál is egyszerűbben. / Barátaim, találkozunk a fűben.” Ez utóbbi versekben Tandori megint csak új formát talált, amit aztán több kötetén át nagyon sikeresen működtetett: a balladáét, aminek elégikus hangütését saját bevallása szerint is Jékely Zoltántól kölcsönözte. Ezzel a balladaformával találkozhatunk többek között a Celsiusban és A megnyerhető veszteségben is.  

A szonettek fontos ismertetőjegye a játékosság, ami Tandori egész életművét átszőtte, és egészen a legutolsó szójáték-versekig jellemezte. A játékosság-kérdés során megint csak érintenünk kell a mackókat és a kártyabajnokságot. Tandori egyfelől mindig azt hangoztatja, hogy ez a két dolog nála nem jelkép, és nem játék, és ez alapjában véve valóban így is van. De akkor micsoda? Életforma. Jómagam ezt a választ tudnám adni rá. Továbbá valamiféle lázadás is az emberi világ ellen. Másfelől az író többször hangoztatja az előbbinek némileg ellentmondó szólamot, tudniillik azt, hogy a játék az életben a legfontosabb dolog, és az a lényeg, hogy az ember ne nőjön fel teljesen, ne veszítse el gyermeki énjét, ahogy például itt is írja: „…emelte egy Tandori Dezső // nevű egyén, akit tizenelő- / -korában alighanem szörnyetegnek / nézett pár tücsök; mondjuk így: felnőttnek. / Javára szóljon: mégse lett felnőtt.” (Azaz: Z)  

A medvéket A mennyezet… lapjain ismerhették meg az olvasók, az első szonettekből, mert a szonettforma itt került először alkalmazásra, és a Még így sem őket folytatta. A medvék mellett már e korai kötetek lapjain is előkerülnek a verebek, amikhez Tandorinak abban az időben csupán annyi köze volt, hogy a párkányán etette őket, de máris ilyen emlékezetes helyeket produkáltak: „Mintha nincs szíved / – olyan ez! – utcai koszba kilökni / utcai koszon élő verebet.” 

A mennyezet… oldalain látjuk, hogy ez a nyelv nem metaforikus, inkább fogalmi. Szerzőjük mindig gondolkozik, egészen pontosan versben gondolkozik: a rímek, a szótagszámok, a rímképletek segítségével. Érdekes, hogy Tandori művészetében a ráció ugyanolyan hangsúlyos, mint az érzelem. (Gyorsan hozok is egy példát erre az érzelmességre A félbemaradásra váró katedrális című versből: „S látszik-e majd, ott, egy tribünre vésve: / EZEK EGYMÁST ISZONYÚAN SZERETTÉK”). Érzelmes racionalitás ez. Gondolatfutam követ gondolatfutamot a lapokon. Elméletek, és gyakorlatok, illetve ezek ilyen-olyan kapcsolatai. Tandorinak már ekkor megvolt a maga jellegzetes életfilozófiája, ami a továbbiakban sem sokat változott, mondhatni: ez volt élete alapképlete. És még egy fontos dolog, ami a játékosságával is összefügg: az író ritkán komolykodik, nem veszi túl komolyra a hangot, de nem is ironizál, inkább a humorral és bizonyos fokú könnyedséggel operál. Mintha afféle örömzenélés lenne ez, és érezhető a műveken, hogy szerzőjük szeretett írni, és ez nagyon fontos. A Töredék… tragikus-színpadias hangja ekként tűnik el itt. A mennyezet… 52-ik szonettjében ezt olvashatjuk: „Máris nosztalgiával gondolok / vissza e szonettíró-korszakomra. / Vége lett; pedig még két hete sincs ma, / hogy »jött« e – vajon váratlan? – dolog.” Mi, későbbi olvasók, mosolyogva látjuk ezt, mert tudjuk, hogy ez a bizonyos szonettíró korszak nem múlt el, mint ahogy azt a szerző aznap gondolta, hanem még egy következő, vastag kötet erejéig kitartott. Az örömzenélés említésével a jazzre is gondolnunk kell, aminek művészeit, és lemezeit szerzőnk is többször említi, és nem véletlenül, hiszen alapvető kapcsolat van Tandori művészete és e zenei műfaj között, például az úgynevezett improvizáció. (De ha már itt tartunk, melyik vers nem improvizációs bizonyos fokig?) 

E szonettek feltűnően sok írásjellel élnek, mintha Tandorinak az lenne az egyik vágya, hogy az írógép összes jelét felhasználja, és talán nem is járunk messze az igazságtól. Az írásjeleket használó Tandori voltaképpen festő ilyenkor, és a képzőművészet felé kacsint ki. Itt eszembe jutnak utolsó rajzai, amiken már csak kézzel írt írásjeleket alkalmazott. Tandorinál az írásjel, a betű mindig esztétikai forma is. 

Ha már az improvizációnál és a jelenbeliségnél tartottunk, hadd hozzam ide ennek egyik legszebb példáját A mennyezet…-ből: „Befordulok. Megyek már, egyenesben. / Volt? így volt olyan idő, hogy mi ketten / még épp együtt voltunk e-földön-élők?” Tehát van a jelenbéli pillanat a maga hétköznapiságával, ami a következő percben máris múlttá válik, és azt példázza a költő és az olvasó számára, hogy mindannyiunk élete múlékony. Egyszerű, finom eszközzel elért katarzis ez. A kötet egyébként a Nyitó ∞ című szonettel kezdődik, és a Záró ∞ cíművelfejeződik be. Csomagolást jelenít meg a vers, ami magára a létből való távozásra utal, és megint egy mackó a vers megszólítottja: „És majd ott fönn is, találkozgatunk; / s ígérem: részemről csak mi magunk…! / Szólj, ha valami jobb ötleted támad!”  

Bár A mennyezet… íródott előbb, az esszémet mégis a második szonettkötet körbejárásával, a Még így semével kezdtem, és hogy miért, erre máris megadom a választ: véleményem szerint a Még így sem az előbbi kötet nagy eredményeit is felülmúlta, és újabb utakat nyitott, például a Celsius és A megnyerhető… felé, vagyis az életmű szempontjából fontosabb kötetnek tartom. A mennyezet… egyébként tovább folytatta az Egy talált tárgy… szabadverseit, és képvers jellegű alkotások is belekerültek, amik megint csak az iménti kötetet jellemezték leginkább.  

Összefoglalva tehát mit mondhatnánk, mit is alkotott Tandori a prózaírói attitűddel – vagyis napról napra – írott verseiben? Talán egy olyan verses regényt, aminek az alapját nem a fikcionalitás és történetelvűség adja, hanem egyfajta dramaturgia, amit a mindennapi élet szül, ami végül jelen idejű, dokumentarista verses regényeket eredményezett, amik formáját hol a szonettek biztosították, hol pedig a lazán értelmezett – tehát metrumtalan, és csak a sorok szótagszámát betartó – álalkaioszi strófák, mint a A megnyerhető… és a Celsius lapjain.  Még annyit talán hozzátehetek, hogy véleményem szerint ez a dokumentatív verses regény forma, e két kötetben érte el a csúcsait. 

Azt lehet mondani, hogy Tandori szinte nem írt úgynevezett, klasszikus szerelmes verset, és mégis… Írt, csak nem hagyományosakat. Felesége nagyon sokat szerepel a könyvei lapjain. Egységet alkot vele, és közösen kialakított magánuniverzumukkal. Hogy ez mennyire így van, arra a Még így sem kötet Park című költeménye a példa: „Ha meghalok, medvéink rád maradnak. / Változatként egy Csináld magad!-nak.” Sajnos a felesége csak egy évig lehetett a medvék „támasza” Tandori halála után, aztán ő is követte a férjét. 

De a medvék, a mackók, és mindaz, amit jelképeztek – hiába ragaszkodott hozzá Tandori, hogy nem jelképek – itt maradtak velünk, ránk is maradtak valamennyire, vagy most már teljesen. Olvashatunk róluk, gondolhatunk rájuk, foglalkozhatunk velük, tanulhatunk tőlük. Csak fel kell nyitni az író könyveinek lapjait.