Amit nem lehet tudni, azt ki kell találni, mondtam, aztán elhúztam a vitrin üveglapját, kitettem az asztalra a palackot és szabadjára engedtem belőle az ördögöt. Hadd kukucskáljon be kedve szerint a környék lakóinak fejébe, hogy aztán az összehordott anyagból, mint valami sarlatánok, életre kelthessük Alsóváros fantázia-Frankensteinjeit. Ezek a kollégiumi beszélgetések, hamutálból kiszórt jóslások és pletykák pedig igen érzékletes egésszé tudták formálni a körülöttünk működő világot. * Kilenc évet töltöttem el a Mátyás té­ren, amennyi még a horatiusi mér­cé­­vel mérve is elegendő idő arra, hogy le­tisztuljon egy gondolat. Mikor el­kezd­tem írni, persze nem terveztem rögtön kötetnyi szöveget, eleinte csak kis raj­zok készültek, irkafirkák, rész­le­tek. Amelyek, azt hiszem, a vala­hova tarto­zás heuréka-élményét kí­ván­ták meg­ragadni. Viszont minél tudatosabbá vált a szemlélődés maga, úgy feszültek szét ezek a karcolatnyi keretek. Meg hát amúgy is, egy kolostorban hagyományosan, mi mást tehetne az ember, minthogy ír, betűket másol, míg a gyertya rá nem ég a körmére? […]

Végül is minden költő egyik alapvető feladata a tragédia megközelítése. Ho­gyan cserkészem be, mint holmi va­dat, hogyan érintem, képes va­gyok-e meg­szelídíteni, képes va­gyok-e a szolgá­la­tomba állítani, lá­tom-e jobban általa azt az örvényt, azt a sivatagot, azt a pa­rádét, azt a jóvátehetetlen pazarlást vagy vesz­te­séget, amiben benne va­gyok: vagy­­is az életet. Bakos András a ma­napság oly divatos, objektív és tár­gyilagos alanyiság artikulációjával szem­ben a közösségi ethosz nyelvi for­mái felé fordul. Van én, van el­be­szé­lő, de ez az én mindig valaki relációja mi­att a valakikhez, valami­féle hely­ze­tek­hez való tartozás miatt működik. Sze­líden, pontosan, külö­nösebb erő­feszí­tés nélkül írja meg a társas drá­mát, a ma­gyarok vizsláját, egy erdélyi uta­zás szorongató kü­lö­nös­ségét, egy szom­­­széd sistergő dü­hét, egy kápolna építésének körül­ményeit, a kiterített, idős férfitest ki­váltotta emlékeket. Az élő és elfogyó emberi testeket, melyek Isten kép­másai. De mintha szűk kézzel mérne szenvedélyt, érzelmet. Mintha ke­ve­sebbet adna, mint amennyi a lírai él­ményből kifacsarható. Mintha meg­spórolna dühöt, csalódást, […]

Szathmári István (1954) Spanyol reg­geli c. novelláskötete 34 történetet tartalmaz, amelyekben a „hősök” ön­nön létük értelmét, vagy inkább ér­tel­metlenségét próbálják meg­fogal­mazni, artikulálni egy látszólag je­len­téktelen esemény, epizód során, azonban ezekben a történésekben sokkal több van egy véletlenszerű moz­zanatnál: egész életükre, sor­sukra látunk rá, küzdelmek, szen­­ve­dé­sek, lopott és alig észrevett örö­mök, keresések, feladások és kudar­cok sorozatára, amelyeket kétség­kívül önéletrajzi elemek is átszőnek, és a gyermek-, illetve az ifjúkor él­mény­világa is megjelenik bennük, hang­súlyozván ez által a jelen rideg­sé­gét, pontosabban a „sors” ala­kulásának, képződésének logikáját. A szerzőt kritikusai az ún. trauma­irodalom képviselőjének is tartják, nyelvezetét a mágikus irodalom egyes megnyilvánulásaihoz hason­lítják. Tiszatáj Könyvek Szeged, 2020 244 oldal, 2990 Ft helyett 1970 Ft   Megrendelhető a tiszataj@tiszataj.hu címen

Nagyon sok ember volt még, akik­kel semmiképpen nem szeretett volna találkozni, és szinte egyetlen em­ber­nek a jelenlétét sem találta rá nézve kedvezőnek. Egészen elképedt, ami­kor meghallotta, hogy a mögötte jö­vők összevárták egymást, és bár nem hallotta a neveket, de igencsak ijesztő dolgokat tudott meg a falu mostani állapotáról. A virágárus, akit jóformán nem is ismert, hiszen csak néhány éve költözött ide, a nagy­bátyjától örökölt földön canna­bist termelt. A tanító, aki legalább negyven éve két mankóval bicegett a lakásától az iskola épületéig, egy hajnalon ellopott, és saját lábán cipelt haza a hentes boltjából egy fél disznót, a tanítónő csirkékért árulta a jobb osztályzatokat, és az új pol­gármester talán az ő vitézkedését meg­irigyelve kirabolta a postát. Mind­annyian folyó vagy már ítéletig jutó perek alanyai, és úgy lógnak a falu egéről fejjel lefelé, ahogy annak idején ő is efféle képzetekkel bírt, és képtelennek mutatkozott arra, hogy a ragályos betegségként terjedő bű­nök­nek ellenálljon. A […]

KIJÁRÁSI TILALOM

mikor apáink kilovagolnak
anyáink bedeszkázzák az ablakokat
a határról égett hajszagot hoz a szél
ilyenkor a pincében imádkozunk
nincs itthon férfi, gyáván motyogunk
előjönnek a varjak, fosztogatnak kedvükre
a háznál csak csendes lelkek maradtak
házi farkasok, szelíd álcák
a tűzhelyben parazsat hagyunk
logikát erőltetünk a káoszra
[…]

Jó humorú, mocskos, érzéki, érzékeny önéletírás. Mégsem önéletrajzi művet tart kezében az olvasó. Az elbeszélő költemények főszereplője a test. A test beszél arról, amit csak hamisan lehet megnevezni: az ideiglenes bérlőjéről. Janáky Marianna az eddig legérettebb könyvében öntörvényű nyelvet és műfajt működtet. „álmaim sarkát behajtottam / akár egy félbehagyott regényt”, jegyzi meg líraian egy helyütt az elbeszélő. Ne akard keretek közé szorítani, mert úgyis kicsúszik a szorításból. És van itt még Amerika, szovjet korszakot idéző mechanikus narancsszavak, forró kalandok, deres magány, generációs rétegek a paplan alatt. A többit pedig fedezd fel saját magad. a bőröndök hallgattak, majdnem kidurrantak, alig fértek az előszobában. becsomagoltál mindent? Janáky Marianna 1955-ben született Hódmezővásárhelyen, jelenleg Makón él. Verseket, prózát, drámát ír. Kötetei: Egységesülés (versek, 2008), Novellák regénye (próza, 2016), Magamba ragasztottalak (kisprózafüzérek, 2018).   Janáky Marianna: Paplan alatt (versek) Eifert János fotóival Tiszatáj Könyvek Szeged, 2019 2890 Ft, 104 oldal Megrendelhető a kiadó címén: tiszataj@tiszataj.hu   […]

Tandori Dezső új könyve nem­csak kiegészítése és folytatása a szer­ző korábbi műveinek, de összeg­zése és bizonyos értelemben tagadása, ha nem is megtagadása mindannak, amit Tandorinak a be­széd megbűvölt terében tartózkodó munkái megosztottak velünk. Nincs beszédülés: hozza nyilvá­nos­­ságra tudatosan vállalt kény­szer­helyzetét, a beszédről – mint legfontosabb írói eszközről – való le­mondás paradox gesztusát mind­járt a cím. Talán csak azért, hogy a könyv, ez a kivitelezésének kö­vet­ke­zetességében még a Tandori-élet­mű darabjai közt is példát­lan­nak mondható kísérlet már ténylegesen a szó felmentő aka­dálya – szokásos akadály­mente­sí­tése? – nélkül, a tárgyára való utalás egyértelműségével, sőt, a szimpla rá­mutatás kérdéstelen evidenciájával jelezze a kommunikáció Tandori számára végérvényesen gyanússá vált működésének problémáit, a be­széd szakadékos-megszakadt tör­té­netét. Igen, a Nincs beszédülés tele­raj­zolt (teleírt?) lapjain legalább két­féle történet nyomon követésére vál­lal­kozhat az olvasó-szemlélő. Egy­részről visszatérés, emlékeztető megállás ez, még egyszer, az életmű nagy, ihlető tartalmainál, a Tandori-mű állandóan idézet-közelben idő­ző tanúi, Ottlik, Mándy, Csehov vagy Simenon „szobrainak” elő­teré­ben, […]

Petőcz András újabb kötetében az idő „visszaforgatásáról” beszél. Mond­hat­nánk azt is, emlékezés és újragondolás ez a gyűjtemény. Megjelenik benne Erdély Miklós és Papp Tibor, valamint a köl­tő­előd, Tandori Dezső alakja is. „Ki szedi össze váltott lovait?”, kér­dezte jó ötven évvel ezelőtt Hommage című versében Tandori Dezső. Olyan ez a mostani, Petőcz András verseinek újabb gyűjteménye, mintha örökké erre a kér­désre keresne választ a szerző. A „váltott lovak” „összeszedése”, vagy legalábbis az „összeszedés” kísérlete érhető itt tetten, ezért is izgalmas, és egyben jelentős kö­tet ez a mostani. A Jelenések könyvéből a következő mon­­­datok tűnnek fel a kötet elején: „Az­után monda nékem: be ne pecsételd e könyv prófétálásának beszédeit, mert az idő közel van.” Az első ciklus ennek meg­fele­lően a „kivonulás” ciklusa lesz, amely­ben visszatérő motívum az idő, és az eltávozás. A „visszaforgatott” idő, vagy­­is az idő múlásának problémája kü­lönösen erősen jelentkezik a kötet ezen első részében. A meditatív hangot látszólag oldják […]

E kis könyv tárgya és szerzője révén tarthat igényt figyelemre. Aki fölfigyelt már Tömörkény István írói világára, nyelvi és stiláris teljesítményére (s ilyenek irodalmunk apálykorszakaiban is mindig voltak!), az óhatatlanul érdeklődik az író élete, emberi világa, az életét és alkotómunkáját alakító körülmények iránt is. E könyv ennek megismeréséhez ad segítséget. S nemcsak tárgya adja ezt a lehetőséget, hanem a szerző ehhez igazodó tárgyias megközelítésmódja is. Itt nemigen van helye a szokásos lilaságoknak, a könyv ragaszkodik a tárgyszerű és tárgyias előadáshoz.   Tiszatáj Könyvek Szeged, 2020 348 oldal, 2490 Ft helyett 1640 Ft   Megrendelhető a tiszataj@tiszataj.hu címen  

MESEKÖNYV OLVASÓNAPLÓVAL Gergő, ez a szeleburdi, ám jóravaló kisfiú különleges lehetőséget kap: két titokzatos alak keresi meg, egyenesen Szi­várványországból. Arra szeretnék rávenni, hogy segítsen nekik. A kis­fiú először nem érti, mit is kellene tennie. Az Őrzők elviszik a Bölcshöz, akitől egy képet kap. A kép egy kislányt ábrázol, aki csu­pán Gergő számára elevenedik meg. A kislány szo­morú lesz, ha Gergő rosszat tesz, sőt meg is betegszik, de ha jót, akkor vidám és boldog. Gergőnek nehéz teher ez a kép. Akár ránéz, akár nem, tudja, mikor árt a kislánynak. Mi ez a kép? Talán valódi kép, talán csupán az az érzés, amit úgy hívunk: lelkiismeret. Hogy minden miért történik? Ger­gő felkészítése a cél. Fel kell készülnie egy komoly feladatra, meg kell ta­nul­nia vállalni a felelősséget magá­ért, s má­­sokért is. Mi az, amit Gergő biztosan meg­tanul a történet végére? Megtanulja, hogy mindennek kö­vet­kezménye van, hogy mindenre fi­gyelni kell, s vigyázni kell arra, […]