„Nem sok művész akad, akit annyit csúfoltak volna életében…”

Idősebb volt barátainál, 1844-ben született Lavalban. Szürke öltönyt viselt, nagy bajusz éktelenkedett orra alatt, bottal járt, inkább egy nyugdíjas hivatalnokra, mint festőre hasonlított. Jószívű, kedves és naiv volt. Talán ezért szerette mindenki. Nemcsak festett, hegedült is, mégpedig saját szerzeményeit. Voltak tanítványai, akiknek a festészeten kívül zenét is tanított.

Rousseau szerette a kor újdonságait

1889–1890-ben megfestette önarcképét, aminek címéül az Én magam, portré-tájkép címet adta. A 146×116 centiméteres képen fején festősapkával, palettájával és ecsetjével álla festmény közepén. 

Fekete öltönye egyfajta kihívás az impresszionisták színgazdagságára. Gauguin „csodálatosnak” nevezte Rousseau feketéit. A festő mögött tiszta színekkel különböző zászlókat látunk egy hajón, kéményeket, egy fémhidat, távol az Eiffel tornyot, egy léghajót, feloszló felhőket. Rousseau, a tudomány és a haladás szerelmese, modernségének kívánta tanújelét adni ezzel a festménnyel. 

Rousseau követte a híradásokat az új technikai vívmányokról. 1908 augusztusában Wilbur Wright azzal kápráztatta el a párizsiakat, hogy az akkor teljesen újdonságnak számító motoros repülőjével körözött a levegőben. Az újságok természetesen felkapták a hírt A Le Petit Journal 1909. szeptember 9-i mellékletének címlapja hozta a szenzációs eseményt. Rousseau, aki festményeihez előszeretettel használta fel a különféle illusztrációkat, ugyanabban a pozícióban ábrázolta az egymotoros kisgépet, mint azt az újságban látta.

Egy botrányos festmény

1894-ben Rousseau a Függetlenek Szalonjában Kiállítja A háború című, botrányt okozó festményét, amely egy fiatal lányt ábrázol egy lovon, egyik kezében karddal, a másikban égő fáklyával. Rousseau ezt mondta a képpel kapcsolatban: „Ahol csak megjelenik a titokzatos fekete ló, szerencsétlenség történik.” A hatalmas fekete ló alatt a hullák testét hollók marcangolják. 

Szokásához híven Rousseau egy újságban látott illusztrációt ültet át a maga világába. A L’Égalité című lap 1889. október 6-i számában megjelent James Ensor karikatúrája A Cár címmel, amelyen III. Sándor lovával átrepül egymásra halmozott meztelen hullákon.

Rousseau leghíresebb festménye: Az álom

Az Álom 1910-ben keletkezett. A kép bal oldalán egy szófán heverő nőalak karját kinyújtva mutat a kép közepére, ahol egy kígyóbűvölő fújja hangszerét. A festő feltételezhetően utolsó szerelmét, Yadwighát örökítette meg. Ezt a feltevést támasztja alá Rousseau-nak a festményhez írt szövege, amelyben azt mondja, hogy ez „egy látomás Yadwigháról”. A nőről és a festményről Rousseau verset is írt:

Oly édes volt Yadwigha álma  
Amidőn elszenderedett. 
S mikor fuvolaszóra ébredt,
Sütött a hold a fák felett. 
A lomb a vizek aranyára 
Mérgeszöld foltokat vetett,
És a kígyók mind fölfigyeltek 
A varázsló bűvös dalára.
(Csorba Géza fordítása)

Egyes művészettörténészek felteszik a kérdést, miért egy szófán fekszik Yadwigha? Miután Freud a festmény készítésének idején közli írásait az álmokról, miszerint az álom az elfojtott vágyak kivetülései, azt feltételezik, hogy Rousseau szófája párhuzamba állítható a Freud által használt fekvő alkalmatossággal. A festményen a kinyitott szemű oroszlánokat mintha elbűvölné a muzsika. Mint legtöbb képén, itt is a zöld a domináló szín. A zöld növények szerelmese, Rousseau órákat töltött Párizs Természettudományi Múzeumában, ahol megfigyelte a zöld megannyi árnyalatát, és azokat átültette festményeire. A művészettörténészek Az álom című festményen a zöldnek több mint húsz árnyalatát különböztetik meg. 

Rousseau-t Guillaume Apollinaire fedezte fel

1904-ben a Független Művészek Társaságának huszonkettedik kiállítására Rousseau három festményét küldte el. Apollinaire-t kíváncsivá tette a művész, akit oly sokan kigúnyoltak extravagáns megjelenése és főleg naiv festményei miatt. 1906-ban látogatta meg műtermében. A festmények ekkor még érzéketlenül hagyták, de alkotójuk egyszerűsége, joviális egyénisége meghatotta. Apollinaire volt az első, aki az őt megillető helyre tette Henri Rousseau naiv festészetét: „Nem sok művész akad, akit annyit csúfoltak volna életében, mint a Vámost, és kevés ember fogadta nyugodtabban a gúnyt, a közönséges durvaságot, amellyel elhalmozták. Ez az udvarias öregember mindig megőrizte kedélyének türelmességét, s jellemének szerencsés vonása révén még a gúnyolódásban is azt akarta látni, hogy legrosszabb indulatú ellenségei is kénytelenek valamilyen formában érdeklődést tanúsítani műve iránt.” – írja Apollinaire A kubista festőkben.

1908. július 21-én Rousseau levelet ír Apollinaire-nek, amelyben „művész kolléganőjével” együtt meghívja egy kávéra és arra kéri, szavaljon verseiből. Apollinaire július végén mutatja be Marie Laurencint a festőnek. Rousseau Marie-t mindig „a múzsád”-ként emlegeti. Rousseau felajánlotta Apollinaire-nek, hogy megfesti őt és Marie Laurencint. A költő leveleiből tudjuk, hogy a festő „gondosan lemérte mindkettőjük orrát, száját, füleit, homlokát, kezeit, egész testét.” Ezalatt Rousseau, hogy modelljei ne unatkozzanak, gyerekkori dalait énekelte. Az eredmény A költő és múzsája. Amikor Marie meglátta a képet, felkiáltott: „de ez egyáltalán nem hasonlít rám.” A csinos, vékony lány joggal volt dühös, mert a festményről egy dagadt, formátlan nő tekintett rá. Rousseau-nak a szeme se rebbent, ezt válaszolta: „Guillaume egy nagy költő, terebélyes múzsa kell neki.”

Pablo Picasso ünnepséget rendez Rousseau tiszteletére

Rousseau-t nemcsak Apollinaire, Picasso is kedvelte. Egy alkalommal ünnepséget rendezett számára műtermében. A falakról az afrikai törzsi maszkok kivételével mindent eltávolítottak, hogy kellőképpen érvényesülhessen Rousseau nagyméretű festménye, a Női portré, amit a festő csak A lengyel asszonyként emlegetett. Girlandokkal, lampionokkal díszítették fel a helyiséget. Egy kecskelábakra helyezett nagy falemez szolgált asztal gyanánt, amit szedett-vedett étkészletekkel terítettek meg. A meghívottak között voltak amerikai műgyűjtők, Rousseau párizsi barátai, Georges Braque, Marie Laurencin, Max Jacob és természetesen Guillaume Apollinaire. Az aperitifet a közeli Fauvet bárban fogyasztották el, ahol a hangulat már tetőfokára hágott. Ezután vonultak át Picasso műtermébe. A házigazda jelölte ki az ültetésrendet. Ekkor lépett be Rousseau nemezkalapban, kezében tartva hegedűjét. Boldogan nézegette a tiszteletére meggyújtott lampionokat. Várták a Picasso által megrendelt vacsorát. A festő mintegy ötven üveg bort is rendelt, hogy ne maradjanak szomjan. Eltelt egy óra, majd kettő, amikor Picasso a homlokára csapott és közölte, hogy „eltévesztette a rendelés dátumát.” A meghívottak körbejárták a környék fűszerüzleteit, hogy mégis legyen mit enniük és inniuk. Maurice Cremnitz felállt és elénekelt egy dalt Rousseau tiszteletére, aminek a refrénje így hangzott: „Rousseau festészete uralja a természetet/Mágikus ecsetével.” Rousseau elővette hegedűjét és talpalávalót húzott a hölgyeknek és az uraknak. A lakoma végeztéről nincsenek feljegyzések, de azt tudjuk, hogy a vendéglős két nappal később szállította le az ételeket és italokat. Picasso ugyanis elfelejtette lemondani a megrendelést. Az eseményről 1908-ban Manuel Blasco készített egy dokumentumértékű festményt, amelyen név szerint megjelölte a résztvevőket.

Rousseau sírkövére Apollinaire búcsúverse került némi változtatással: „Kedves Rousseau hallasz bennünket /Üdvözlünk Delaunay és neje Queval úr és én /Engedd át csomagodat vámmentesen az ég kapuján /Viszünk neked festőecseteket, vásznakat /Hogy szent szabadságod valódi fényében megrajzold a csillagok arcát /Ahogyan portrémat megfestetted”.

Magyar Miklós