tiszatáj | 2016. január 19.

Radnóti Miklós utolsó előtti szegedi útja

Radnóti Miklós életrajzának kutatói és a szegedi helytörténet sokáig úgy tudta, hogy a költő 1939. február 5-én járt utoljára egykori egyetemi városában, amikor is az ötvenéves Sík Sándort köszöntötték. Péter László Radnótival foglalkozó kötetének [Radnóti] Szegedi évei dátumokban című kronológiájában kiemelten – kurzívval jelölve – meg is jegyzi e dátum kapcsán: „Ekkor jár utoljára Szegeden” […]

Radnóti Miklós életrajzának kutatói és a szegedi helytörténet sokáig úgy tudta, hogy a költő 1939. február 5-én járt utoljára egykori egyetemi városában, amikor is az ötvenéves Sík Sándort köszöntötték. Péter László Radnótival foglalkozó kötetének [Radnóti] Szegedi évei dátumokban című kronológiájában kiemelten – kurzívval jelölve – meg is jegyzi e dátum kapcsán: „Ekkor jár utoljára Szegeden” (Péter 2009: 251.). Hosszú ideig valóban semmi jel nem utalt ennek ellenkezőjére. 2013-ban azonban előkerült egy olyan Radnóti-dedikált kötet, amelynek ajánlása Szegeden, 1941-ben kelt, ez pedig azt mutatja, hogy Radnóti 1941-ben is járt a városban. (Erről lásd: BBT 2013.)

RM ded

De a költő és a város kapcsolatának sorozata tovább bővíthető. Már 2009-ben, Ortutay Gyula naplója első kötetében szerepel pár sor arról, hogy Radnóti 1940-ben is járt Szegeden, azonban a 2014 végén megjelent Radnótiné-napló még tovább pontosítja ezt az utazást és körülményeit.

Ortutay naplójának 1940. március 16-i bejegyzése szerint: „Szerdán, tizenharmadikán tartottam meg a magántanári próbaelőadásomat. Tolnai Gábor s Radnóti Miklós is eljöttek Zsuzsával s velem együtt az előadás meghallgatására, s főként egy kis szegedi együttlétre: négyesben Baróti Deskével ez alatt a két és fél nap alatt sokat emlékeztünk, nevettünk, lirizáltunk s elérzékenyedtünk. A próbaelőadás szépen sikerült, a rektor s minden kar képviseltette magát, professzorok is szép számmal voltak, közönség is volt. Furcsamód az elején annyira elérzékenyedtem akaratlanul is, hogy nehezen ment az első pár mondat, aztán persze felülkerekedtem, s Várady, a dékán végighagyott beszélni Kálmány Lajosról s a hozzákapcsolható modern néprajzi problémákról. Anyámék, ismerős öregasszonyok, Móráék s barátaim, bámész hallgatók előtt beszéltem, első egyetemi előadásom, próbaelőadás” (Ortutay 2009: 107–108.).

Az előadásról szóló sajtótudósítás szintén leírja, hogy az egykori szegedi fiatalok jelen voltak társuk magántanári próbaelőadásán: „Szerdán délben tartotta az egyetem bölcsészkari nagy előadótermében magántanári próbaelőadását Ortutay Gyula dr., a rádió lektora, a kiváló fiatal etnográfus. A fiatal író egyetemi előadása iránt élénk érdeklődés nyilvánult meg, a nagyszámú közönség soraiban megjelentek számosan azok közül a fiatalok közül, akik vele egyidőben végezték tanulmányaikat a szegedi egyetemen és irodalmi, művészeti és szociológiai működésükkel is ismertté tették a szegedi egyetemen folyó és új lendületet nyert munkát” (Dm 1940). Mivel azonban nem nevezte meg őket, nem lehetett tudni pontosan, hogy a Művkollosok közül ki hallgatta meg az előadást.

Ortutay – természetesen – naplójában nem ír hosszasan saját témájáról és beszédéről, a Délmagyarország cikkéből viszont meg lehet tudni a részleteket is: „Az első padsorokban foglaltak helyet az egyetem professzorai, mindegyik kar képviseltette magát a régi hagyományok szerint. Várady Imre dr. professzor, a bölcsészeti kar dékánja nyitotta meg az ülést, ismertette a kar határozatát, amellyel egyhangúlag képesítette Ortutayt a magántanári próbaelőadásra. Ezután Ortutay Gyula dr. tartotta meg előadását »Kálmány Lajos és és [!] a modern néprajzi gyűjtés« címmel. Vázolta nagy figyelemmel kísért előadásában Kálmány Lajosnak, a nagy szegedi etnográfusnak nagyjelentőségű munkáját, amelyet a szegedi és a temesközi néphagyományok és népszokások összegyűjtése és megőrzése érdekében végzett és amellyel beírta nevét a magyar néprajztudomány történetébe. Őt ugyanolyan gyorsan és méltatlanul elfelejtették, mint annyi kiváló magyar társát; ma már alig vannak Szegeden, akik ismernék munkásságát és jelentőségét. Kálmány Lajos éppenúgy Szegednek áldozta életét, mint Reisner, Tömörkény és Móra. Azzal, hogy magántanári próbaelőadásul a kiváló szegedi etnográfus munkásságát válaszolta, háláját és köszönetét kívánja leróni a szegedi föld és a szegedi egyetem nevelőhatása iránt. Nagy fölkészültséggel vázolta Kálmány működését, gyűjtési technikáját, mellyel szakított azzal a rendszerrel, hogy behívattak egyeseket a szolgabírói hivatalba és ott fonográf-hengerre vették föl a népi hagyományokat. Kálmány kiment a nép közé, közvetlenül kutatta a népi utakat és mindenkor a népénél maradt. Idézte Móra Ferenc örökéletű írásait az elhagyatva, elfelejtve egy felsővárosi rozzant viskóban elhunyt nagy magyar etnográfusról, majd összehasonlította modern módszerét a legkiválóbb európai gyűjtők működésével. Előadását meleg tapsokkal fogadta az auditórium maximum nagyszámú hallgatósága” (Dm 1940).

muller001

Ortutay naplóbejegyzéséből kiderül, hogy a régi barátokkal eltöltött, múltidéző két és fél nap – amely alatt „sokat emlékeztünk, nevettünk, lirizáltunk s elérzékenyedtünk” – legalább olyan fontos volt számára, mint maga az előadás.

Hogy pedig Radnóti is nagyon várta ezt az utat, azt felesége naplója rögzítette. 1940. március 12-én írta: „Mik ma délben elutazott Gyuláékkal és Gáborral. Már régóta izgult és örült ennek az útnak, de nem emlékszem, hogy ilyen türelmetlennek és drukkolósnak láttam volna akármelyik utunknál is, mint ma volt. […] Mik nagyon boldog miatta, és jólesik a vissza-visszatérés az ifjúságba, jólesik az együvé tartozásukat újból és újból leszögezni, és érezni a baráti, »a növelő közösséget«. (Radnótiné: I:493–494.). Igaz, hogy azt is hozzáteszi, hogy nem nagyon pártolja az utazást, könnyelmű pénzkidobásnak látja, mert sok „elsőrendű szükségletük” fedezetlen, de hát bele kell törődnie, hiszen férje boldog, különben pedig „kapott Dezső bácsitól 80 pengőt az útra”.

Egy évvel korábban, amikor Sík Sándor 50. születésnapját köszönteni mentek Radnótiék Szegedre, gyakorlatilag ugyanez volt a helyzet. Radnótiné 1939. február 3-i bejegyzése szerint: „Rengeteg pénz el, legalább negyven pengő, Dezső bácsi 30-at adott. Rossz elgondolni, hogy annyi szükségletünk van, amit nélkülözünk, és akkor egyszerre ennyi pénz meg egy ilyen alkalomra. Mik örült magában gyerekesen az utazásnak. A szoros baráti együttlét, az étkezőkocsi, az együtt alvás a szállodában, és mindenestől a változás örömet szerez neki mindig” (Radnótiné: I:374.).

Radnótinak és a többi egykori művkollosnak valóban fontos volt az összetartozás, hogy fönntartsák – legalább részben – a „növelő közösséget”. Az egyetem elvégzése után a fővárosba került tagok rendszeresen találkoztak, „minden hétfőn kollégiumi összejövetel van” (Radnótiné I:270.), hogy tartsák a kapcsolatot. (Később ez a „kollégiumi kávéház” a „Medve” nevet kapta.) Amikor Szegedről Budapestre utazott Baróti Dezső, mindig találkoztak, amikor pedig Szegeden volt esemény – mint föntebb látszik – mindig együtt mentek. (Buday György ekkor már Angliában élt, személyesen nem tudott részt venni az együttléteken.)

Az 1940. tavaszi utazásnak más dokumentuma is van. Radnótiné március 13-án írta naplójában: „Szép tavaszias, napos napjaik vannak odalent Szegeden. […] Kaptam egy lapot tőlük, összevissza írva, a Dezsőéknél tartott vacsoráról, ahol mind együtt voltak nagy örömben (Radnótiné: I:494.). Ez a lap pedig megvan, a Radnóti-hagyaték részeként az akadémiai könyvtár kézirattára őrzi (jelzete: MTA KK Ms 2648/80). Radnótiné nem túloz: Radnóti, Ortutay és felesége, Kemény Zsuzsa, Tolnai Gábor és Baróti Dezső valóban „összevissza” írtak neki a lapra, mindenki egy-két soros üzenetet, Radnóti még egy vicces rímpárt is, sőt azt is rögzíti, hogy keveset dohányzik, egyenesen jár és sűrű a haja. (Mindezek visszatérő problémái voltak, Radnótiné sokszor aggódik is ezek miatt: hogy Mik sokat dohányzik, görnyedten jár, és nagyon ritkul a haja.)

 RM szegedi lap 1940_1

Radnóti 1940. március 14-én délután érkezett vissza Szegedről. Nyilvánvalóan ekkor számolt be részletesen felségének az útról. Ortutay előadásáról, arról, hogy bementek az egyetemre is, találkoztak Sík Sándorral, akivel sokat beszélgettek, és futólag Zolnai Bélával is, akivel pedig keveset. Radnótiné naplója rögzíti a beszámolót is: „Mik megjött, sugárzik, és nagyon felfrissült ettől az úttól. Mesél az egész diadalos ottlétről, Gyula szép előadásáról, amelyen jelen volt szinte minden professzor, és őket is milyen szeretettel és becsüléssel fogadták az ismerős profok. Sík boldog volt, mert beültek az órájára, és kicsit olyan volt, mint egy régi nap. Elfelejttette vele azt az utálatos hülye bandát, akik most vannak az egyetemen, a Turul-ifjúságot, akik csak elkéredzkedni tudnak különféle címeken, de szikrányi érdeklődés sincs bennük semmi iránt. Zolnai is kedves volt, csak futólag beszélt Mik vele, de megjegyezte, hogy nem túl szép-e a kritika, amit Mik róla írt. Tudniillik elvitte az eredeti gépelést, a Nyugatban valószínűleg meg fogják rövidíteni. A végén még korrupt hírbe jut Mik. Pedig igazán őszintén lelkesedett” (Radnótiné I: 494–495.).

Hogy a Nyugatban a Zolnai által is olvasott gépirathoz képest rövidebb változat jelent-e meg végül, jelenleg nem tudni. Radnóti Szóhangulat és kifejező hangváltozás című bírálata a Nyugat következő számában jelent meg, és még ez is „szép” kritika egy szakkönyvről: „Ritkán adatik költőnek élvezetesebb olvasmány ennél a könyvnél” – írja többek közt. A cikk végén pedig azt sem rejtette véka alá, hogy személyes érintettség (is) mondatja vele mindezt: „[Zolnai] Könyvének anyaga különben éveken át egyik egyetemi előadásának tárgya volt s e sorok írója – régi tanítványa – különösen és személyes tapasztalatból tudja, hogy milyen jelentősek ezek az előadások a tanárnevelés szempontjából. Tanárjelöltek hallgatják, akik irodalmat, verseket tanítanak majd diákjaiknak” (Radnóti 1940).”

Ez a személyesség, a múltra gondolás vélhetően nem független az éppen ekkori szegedi úttal, az erre való készülődéssel.

Bíró-Balogh Tamás

IRODALOM

BBT 2013: Bíró-Balogh Tamás: Radnóti Miklós utolsó szegedi útja. Élet és Irodalom, 2013. aug. 16. 13. –– Dm 1940: Ortutay Gyula dr. magántanári próbaelőadása az egyetemen. Délmagyarország, 1940. márc. 14. 6. –– Ortutay 2009: Ortutay Gyula: Napló. I. 1938–1954. Szerk.: Markó László. Pécs, 2009. 107–108. –– Péter 2009: Péter László: Radnóti Miklós. Válogatott írások. Szeged, 2009. –– Radnóti 1940: Radnóti Miklós: Szóhangulat és kifejező hangváltozás. Zolnai Béla új könyve. Nyugat, 1940. márc. 22., 220–221. Újraközölve: In: Uő.: Próza. 591–594. –– Radnótiné: Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló. 1935–1946. Sajtó alá rend.: Ferencz Győző, Nagy Zsejke. Bp. 2014.

 

A képek forrásai:

Radnóti dedikációjának másolata birtokomban. – 1939-es, párizsi csoportkép: Radnóti Miklós Fényképek. Szerk.: Bókay László. Bp., 1999. 167. sz. (A felvételt valószínűleg Koffán Károly készítette.) – Radnóti Miklósék képeslapja: MTA KIK Kézirattár Ms 2648/80. (Ez úton köszönöm Ferencz Győzőnek és Krähling Editnek a segítséget.)