Olyan nincs, hogy mese nincs
Előfordult már veled, hogy egész nap fájt a szíved? Megmagyarázhatatlan szomorúság dögönyözött reggel, míg kitámolyogtál a napra, hogy beszívd a késő nyár illatát. A szomszéd háromszínű macskája ijedten rohant keresztül az udvaron, nyomában a rémület halványkék felhője gomolygott. Álltál a fügefa alatt, és sírtál. Komolytalannak, üresnek, semmirevalónak érezted magad. Kapaszkodtál a régi nyarak pókjai szőtte hálóba, de nem tudtál meg a múltadról többet. Magadról sem. Akárhogy töprengtél. Feladnál mindent, de a mesét nem lehet abbahagyni. Folytatni kell. Fájó szívvel is.
– Bejnye meg ejnye, szedte, vette, teremtette, burgum meg irgum, de izibe’ teremjen itt minden lókötő! – harsogta Holle anyó, akit a Grimm fivérek jól félreismertek. Dehogyis volt ő szótlanul csendes, jóságos mamóka! Sőt meg pláne meg fene no. Dehogy! A Bécsi kapu gyűszűnyi méretűre zsugorodott, ha a néni kinyitotta a száját, s ha kiáltott, bizony a legvadabb fekete bárányfelhők is abbahagyták a gonoszkodást, az asztal alá kucorodtak, és ott reszkettek pisszenés nélkül. A lókötők meg. Ha őket szólította, máris összecsapták bokájukat, s a nemlétező sarkantyúk csengése-pengése-zengése közepette masíroztak Holle anyó tekintélyes szín elé.
– No hát, csakhogy itt vagytok! – nézett végig a hitvány társaságon szikrázó szemekkel. – Holnapra hozzatok havat meg jeget! De nem ám dézsányit meg szekérderéknyit! Mindössze annyit, amennyi ebbe a befőttesüvegbe belefér. Lefagyasztanám ezt a halkéssel átszúrt szívet. Azt mondják, egy firkászé volt.
A lókötők morogtak, nem fűlt a foguk a feladathoz, de tudták, ellentmondani úgysem lehet. Nekilódultak hát, ki előre, ki meg jobbra, hátha a nyárias őszben találnak valahol havat meg jeget, bár nem sok reményt fűztek küldetésük teljesítéséhez. Ám tudták azt is, ha kudarcot vallanak, a nagyhangú anyó miszlikbe aprítja őket, és Hádész kutyája elé veti koncnak, csontjaikkal majd holdfényes éjjelen a Gorgók marokkóznak.
A legkisebb lókötőt Csigavérnek hívták. Hogy miért kapta ezt a nevet, arra már senki nem emlékezett. Mindent jól meggondolt, jól megfontolt, sosem kapkodott, mint a féleszű Bernát, és soha nem ugrált, mint ahogy szökdel és ugrál az egyiptomi ugróegér.
Csigavér is útra kelt, ahogy a többi lókötő, de a félelem nem mardosta a szívét, és a torkát szorító gombócot is inkább a szakácsnak adta, tegyen belé szilvát kockacukorral a közepén, s adja a legkisebb Ugrifülesnek, ha erre jár. Ő mindössze a hetvenhétszer hatszínű csíkos tarisznyáját vitte magával, benne egy csodaszép zöld lúdtollal, amihez zöld tinta dukált. Ment hát Csigavér, keresztül az erdőn, által a völgyön, legyűrve a hegyet, egészen addig, amíg szembe nem találkozott egy talpig feketébe öltözött lovaggal, aki a káoszt kereste. Kész lett volna megvívni a nyolcvanhárom fejű sárkánnyal is meg célba lőni vurstliban elaggott légpuskával, hajigálni villámokat, mint Diabáz, magába tömni éretlen papsajtot, émelyítően édes pampuskát, polcon felejtett sótalan perecet, ám minderre nem jutott ideje, ugyanis atyja, a keringőkirály kiátkozta. Démonokkal kergette el a várából, s a gonosz lelkek hegedűvonókkal bökdösték szegény káoszpárti hadfit, mígnem elég messzire került a valcerek birodalmától.
Csigavér illőn köszöntötte a fekete ruhást, mire az megkérdezte, merre találja vajon a világ legnagyobb fejetlenségét, kavarodását, zűrzavarát. A legkisebb lókötő nem jött zavarba. Egyenest Holle anyó otthona felé mutatott, s meghagyta a lovagnak, menjen csak oda, és kérje el a mamókától a halkéssel átszúrt szívet, mert abban bizony megleli, amit keres. S ha megkapta, neki sem kell tovább a világot járnia hóért meg jégért.
Mindeközben Holle néni a tarka macskáival pörölt, sorban leteremtette mint a hármat, mit képzelnek, hogy tejfeles a bajuszuk, hát hogy nem szégyellik magukat, ilyen csak a mesében fordulhat elő. A három tarka ezen úgy megsértődött, hogy eloldalgott a malomba szitálni, rostálni meg követ vágni. Az öregasszony azonban így is föltalálta magát. Előhívta a tóban pihenő, hűsölő Augusztokat, akik egyformán brekegtek, kétformán kuruttyoltak, háromformán hárfáztak, és hatvanötödjére is melléütötték a zongorán a C hangot. Auguszték sok mindent láttak már, de olyat nem, hogy egy mesebeli jóságos anyó ekkora szemétláda legyen. Mert mit parancsolt a mamó? Minden békától elvárta volna, hogy lencsét válogasson hajnalig, akárcsak Hamupipőke meg hogy uszonyokat és talpakat gyártson a búvároknak, akik majd hoznak jeget és havat a befőttesüvegbe, amiben a halkéssel átszúrt szív várta sorsa balra fordulását.
A lovag akkor ért a Holle-házhoz, amikor az Augusztok szószólója éppen kinyitotta a száját, de a néni úgy képen tenyerelte, hogy szegény kis Guszti belebukfencezett a hínárokkal teli tóba, s talán sosem kerül elő, ha a lovag nem nyújtja érte előzékenyen a köpönyege szélét, kapaszkodjon abba, s evickéljen ki a vízből izibe, mielőtt megfullad vagy ama vízi lányok lehúzzák a mélyfekete iszapba.
E kis közjáték végére ért haza Csigavér. Látta, nem sok jóra számíthat, hiszen a néni nem szereti a dolgavégezetlenséget, úgyis olyan embert keres majd, aki nemcsak havat, hanem hetet is odaszállít. Odasúgta hát a lovagnak, szálljanak szembe az önkénnyel, döntsék meg az utálatos néne uralmát, és így is tettek. A lovag hirtelen láthatatlanná vált, s egy mögé kerülős csellel félrevezette Holle anyót, aki döbbenten követte a történéseket, még kiabálni is elfelejtett. Csigavér előkapta a zöld lúdtollat meg a tintát, paralelogrammát rajzolt Holle köré, aki abban a pillanatban, ahogy a tinta megszáradt, riadt kis futóbogárrá változott, s meg sem állt a szomszédos pékségig, ahol túrós és meggyes pitét no meg jóféle hagymás pogácsát árusítottak. Kért szépen mindegyikből (mert akkor már tudott szépen kérni), és elfutott egészen a világ végéig.
A halkéssel átszúrt szív visszakerült a tulajdonosához. Csigavér és a lovag kereste föl a firkászt, aki nem győzött még sosem semmilyen játékban, önmaga fölött meg a legkevésbé, de épp itt volt már ennek az ideje, miként azt Godot meg a kapitány is megmondta. És hát nem lehet szív nélkül élni, hiába lenne jó. Jó lenne?
Gajdó Ágnes
