Menekültek

2023

Dédapám, aki az osztrák császárról és magyar királyról lett elnevezve 1882-ben, éjjeli szolgálatát teljesítette a Száva menti Szlavonbród, középkori nevén Nagyréve, vasútállomásán. Kellemesnek ígérkezett a nyári éjszaka, így ingujjban vágott neki szokásos körútjának kezében lámpással, habár a Hold ezüsthídját rábocsátotta az üres peronokra. Indulás előtt beköszönt az irodára az ügyeletes altisztnek. Megbeszélték a napi eseményeket: a sebesülteket szállító katonavonatokat, az elszemtelenedett fa- és széntolvajokat, az élelmiszerhiányt, a jegyrendszert, a statáriális kivégzéseket, a sok hajléktalan és rongyos hadirokkantat. Egy ideje csak éjszaka mertek magyarul beszélni, akkor is csukott ajtónál. Még nem tiltották meg nekik a magyar szót hivatalosan, de a félelem befészkelte magát a szívükbe. Az altiszt megkínálta dédapámat egy kis házi diópálinkával. Dédapám fölhajtotta egyhúzásra az erős italt, majd  két ujjával megérintette szolgálati sapkáját és mosolyogva elköszönt. Nyugodtan sétálhatott a sínek mentén, mert a következő vonatot csak két óra múlva várták. A fák sötét sziluettjei lágyan ringtak. Árnyékuk beletáncolt a lámpa fényébe. Közben szomorú gondolatok cikáztak pályaőr dédapám fejében. Milyen világ lesz ezután? Mi lesz a négy kisfiával? Egy éve még a soknemzetiségű Monarchiában indult éjjeli őrjáratára, habár az is igaz, hogy egy hadban álló országban, ahol alig jutott élelem. Nem vitték el ágyútölteléknek a frontra a négy fia miatt, meg egyébként is stratégiailag kiemelten fontosnak minősítették a pályaudvarokat. Azóta nagyot fordult a világ. Kitörő örömmel fogadták a háború végét. Mindenki abban reménykedett, hogy egy új, egy jobb világ jön el, ahol végre békében élhetnek. Sajnos a dolgok állása teljesen mást mutatott. A tanárhiányra hivatkozva összevonták az iskolákat, emiatt nem lesz magyar nyelvű oktatás. Patyó, a legidősebb fia, 12 éves, a legkisebb még csak három. A nagy háború miatt nélkülözésben teltek gyermekéveik. 

A sötétből egy furcsa monstrum sziluettje bontakozott ki hirtelen. Odavilágított a szolgálati kézilámpással. Egy rozsdás, leharcolt mozdony állt az egyik használaton kívüli sínen. Dédapám a mozdony háta mögé kerülve látta, hogy két kocsi is van a mozdonyhoz csatolva. Az egyiken egy félig lekopott ordító oroszlánfej ugrált a lámpa fényében. A másik kocsi tetején keskeny füstcsík nyert szabad utat az éjszakába egy rozsdás vascsőből. A lerobbant cirkuszi kocsi ablakából halvány gyertyafény kandikált ki a rongyos függöny résein. Dédapám felhágott két lépcsőfokon és erélyesen bekopogott a rozoga ajtón. Bentről riadt motozás hallatszott, aztán egy reszelős hang magyarul arról érdeklődött, hogy ki háborgatja a bentieket? Dédapám igazolta hivatalos mivoltát, majd felszólította az ismeretlent, hogy bocsássa be! Az ajtó először csak résnyire nyílt, majd teljesen kitárult. Egy vöröshajú, nagybajúszú tagbaszakadt középkorú férfi jelent meg csíkos atlétatrikóban karján sellőtetoválással, ami azt feltételezte, hogy valaha tengerjáró hajón is szolgálhatott. A kocsi belsejében szétdobált régi cirkuszi jelmezek és kellékek között egy asztalka állt, rajta gyertya égett. Az asztalnál egy fiatal lány ült kopott házikabátban, előtte újságpapíron kolbász és kenyér maradékai feküdtek. Arany árában vehették, mert sehol sem lehetett kapni a faluban élelmiszert csak jegyre. A bajszos férfi elmondta, hogy artisták, de a cirkusz többi tagja elszéledt miután az állatokat elrekvirálták. Két betanított gyönyörű almásderest, egy zsiráfot és két lámát faltak fel a katonák. A bűvész nyulait ők ették meg. Nagy nehézségek árán sikerült keresztültörniük a frontvonalon. Sokszor napokig vesztegeltek nevenincs állomásokon. Dédapám rákérdezett, hogy az oroszlánnal mi lett? Kiderült, hogy a társulatnak soha nem volt oroszlánja, a kocsit egy másik tönkrement cirkusztól vették még a háború előtt Zágrábban. Sajnos elfogyott az összes szenük. A fűtő és a mozdonyvezető elszelelt valamerre, mert már nem tudtak fizetni nekik. Dédapám figyelmeztette őket, hogy hivatalosan is be kell jelentkezniük a hatóságoknál, aztán udvariasan elköszönt.

Visszafelé furcsa gondolatok cikáztak a fejében, amit okvetlenül meg kellett osztania a feleségével. Dédanyám egy tányér paprikáskrumplit tett elé, amint hazaért.  A szép, nagydarab ember csak ült a hokedlin magába roskadva. Nem szólt, nem evett, csak meredt maga elé. Végül csak kibökte, hogy mi bántja. Menni kellene, de tudja, hogy csak a bizonytalanba juthatnak, ami nagy vállalás négy kicsi gyerekkel. Töviről-hegyire elmondta a mozdony és a levitézlett cirkuszosok történetét, aztán hozzátette, hogy lehetőséget lát a rozsdás mozdonyban a menekülésre. Biztos, hogy másokat is be kell avatniuk a tervbe, mert kell egy fűtő, mozdonyvezető és egy hozzáértő szerelő is. Olyan ismerősökre lesz szükség, akik vállalkoznak a cseppet sem veszélytelen útra a határig és onnan tovább az anyaországba. Neki már nincsen itt tovább maradása. Ez már nem az a haza, ahol ő fel akarja nevelni a négy fiát. Felesége egyetértett vele, habár nagyon elszomorodott, mert biztosra vette, hogy a szüleik nem fognak velük szökni. Belegondolt abba, hogy talán végleg elszakadnak a rokonaiktól, barátaiktól. Mindent hátra kell hagyniuk. A házat, a kertet, a pár éve vásárolt kis tanyát. 

Listát készítettek egy régi újság szélére, hogy kiket lenne érdemes beavatni a terveikbe. Dédapám magára vállalta a feladatot, hogy másnap megkörnyékezi a kiszemelt vasutasokat. Szerencsére mindenki egyetértett vele abban, hogy minél előbb indulni kell. Titokban egy másik kocsit is csatoltak a cirkuszosok bódéja és a mozdony közé. A következő három éjszakán mindent behordtak a vagonba, amit fontosnak gondoltak, néha még azt is, ami egyáltalán nem volt fontos, csak nem bírták hátra hagyni. Aztán már annyira tele lett a szerelvény, hogy vissza kellett hordani a holmik felét, mert nem maradt hely az embereknek. A gyerekekkel együtt huszonöten készültek az áttelepülésre. Kalauz, kocsikísérő, krampácsoló, fűtő, szerelő és mozdonyvezető is akadt a szervezkedők között. A mozdony fűtéséhez való szenet úgy lopkodták össze az átmenő szerelvényekről. Egyszerre nem lehetett sokat vételezni, mert kiszúrták volna, és ott helyben agyon lövik a csendőrök, aki lebukik. Végül aztán csak eljött az éjszaka, amikor már nem lehetett halogatni az indulást. Dédapám komája adta a szolgálatot, a fejével játszott, de vállalta, hogy kiengedi a vonatot éjfél után az állomásról. Ő maga nem mehetett velük, mert a két idősebb bátyja a fronton halt meg. Ha ő is szökik, senkije sem maradt volna a gyásztól sújtott idős szüleinek. Patyó azzal a hírrel szaladt az apjához, hogy a cirkuszosokat lefogták a csendőrök. A féleszűek hajnalban be akartak törni a kocsmáros éléskamrájába. A lány átmászott a kisablakon a kígyó testével, és éppen adogatta ki a kolbászokat meg a sonkákat a társának, amikor lefülelték. A kocsmárost ott helyben agyonlőtték árurejtegetésért. Mindenkit falhoz fognak állítani, ha nem igyekeznek. Lassú menetbe kapcsolva haladék nélkül kipöfögtek az állomásról. Előzőleg lekapcsolták a mutatványos bódét, hátha eltereli a hatóságok figyelmét. Már nem látták, hogy dédapám komája előírásosan kiállt a peronra, és könnyes szemmel szalutált az állomásról kihúzó szellemvonatnak. A kanyarban lassan araszoltak, a gyerekek meg se mertek mukkanni anyjuk ölében. A férfiak kint álltak a nyitott vagonajtóban, hogy egy utolsó pillantást vessenek elhagyott otthonaikra, amikor kiabálás hallatszott lentről. Egy kis alakot láttak szaladni a szerelvény mellett. Dédapám kinyújtotta erős karját, hogy elkaphassa a sihederforma hátizsákost, akiben a boltos gimnazista fiára ismertek rá. A gyerek azonban kezdett lemaradozni. Végül egy gyors mozdulattal eldobta a hátizsákot, így már sikerült belekapaszkodnia a felé nyújtott kézbe. Egy pillanatig a teste tehetetlenül a levegőben úszott, mint egy kifeszített zászló a vonattal párhuzamosan, aztán hárman elkapták dédapám derekát és berántották a vagonba mindkettőjüket. Csak kicsin múlott, hogy nem zuhantak a kerekek alá. Dédapám az eséstől hanyatt vágódott, talán a fejét is beverte, mert egy pillanatra elveszítette az eszméletét. A gyerekek sivalkodására tért magához. Felült kótyagos fejjel, akkor látta, hogy a három nagyobb fia a nyitott ajtóból les kifelé. Kinézve a gyerekek feje fölött látja ám, hogy a kis bolond hosszúfülű kutyájuk lohol a sínek mellett kitartóan, azért rínak a fiúk. A kutyájukat sajnálják, hogy a fene esett volna bele! Dédapám, a családi legenda szerint, mérgében elkapott valami kampót fogódzónak, erős karjával másodszor is kinyúlt a közben egyre gyorsuló vonatból. A kutyát a hosszú füleinél fogva rántotta be a vagonba. Volt öröm! Ezek után minden baj nélkül átjutottak a határon. Talán a cirkuszosok nem árulták be őket, vagy velük volt Szent Kristóf az úton levők védőszentje. A gyerekek lelkesen óbégatták a régi kis mondókát. Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lába szára. Patyó nagyapám nekem is megtanította gyerekkoromban. Az idők homályába vész, hogy az áttelepülő délvidéki magyar vasutasok miért jöttek el egészen Kecskemétig? Beszolgáltatták az öreg mozdonyt, aztán a munkaképes férfiak szolgálatra jelentkeztek. Majdnem az egész nyárnak el kellett telnie azonban, mire érvényes papírokat tudtak szerezni és munkába állhattak. Addig a vagonban húzták meg magukat, napszámba jártak, hogy ne halljanak éhen gyerekestől. 

Egy jószándékú „Bőrgyárosnak” csúfolt gazdag zsidó ember felajánlott a birtokán egy romos kastélyt, hogy a kinyert bontási anyagokból építsenek házakat maguknak. Szegényt később elvitték a lágerbe. Olyan szerencséje volt, hogy megérte a felszabadítást. Hazajött, de Kecskemét határában elkapták az oroszok, hogy Szibériába vigyék kényszermunkára a német neve miatt. Talán Wollkernek hívták. Úgy tudom, az ő nevét őrzi a menekültek által felépített telep a sínek mentén. A kis girbe-gurba utcákon, a puccos fehérrámás ablakokkal kérkedő kis földszintes házak között telt a gyermekkorom. A környéken mindenki valakinek a rokona, komája volt. A kertek között kis faajtókon lehetett közlekedni, senki sem zárta a házat a szomszédja elől. Az öregek együtt ülték meg az ünnepeket, olyankor könnyes szemmel énekeltek. Jellegzetes táncoló kéztartással mulattak. A hangulat tetőfokán, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, a négy testvér mindig fölkapott egy-egy szódásládát a vállára. Mintha parancsra tették volna, beálltak egymás mögé libasorba és körbejárták a nagy családi asztalt. Közben már jócskán kapatosan azt ordibálták, hogy „Add ide a didit, a didit add ide!” De arra is emlékszem, amikor prímást hívattak egy születésnapra és százasokat ragasztottak a homlokára miközben sírva-vigadva énekeltek. Mindegyikük tartásában volt valami különös méltóság.