Lanczkor Gábor: Az új naptár

(REGÉNYRÉSZLET)

Az ábrahámhegyi strandon. Erős délkeleti szél. Haragosszürkén döng ki a Balaton a fagyott szűzhóra. A parti kőtömbökön a szemünk láttára vastagszik a jég. Stilizált esetlenséggel lebegnek a sirályok a homokföveny fölött, mintha zsinóron mozgatnák őket. Közvetlenül a kerítés mellett ömlik a tóba a Burnót-patak, a henyei séd. Mint a balatoni strandok nagy része, ez a szárazabb szakasz is a közeli falu marhaitatója lehetett a kiterjedt nádasokkal szegélyzett mocsaras tóparton.

Reggelre ónos eső, félcentis-centis jégréteg mindenen. A széllökésekre vészjóslóan recsegnek-ropognak a fák ágai.

Különleges öröm ért ma délután, amikor a chilei születésű Bolañónál találtam egy verset, amelyben a Balaton szerepel. Resurrección, vagyis Föltámadás a címe. Lefordítottam.

Úgy lép be a költészet az álomba,
mint búvár a tóba.
Költészet, bátrabb bárkinél,
belép és belemerül
mint ólom
a tóba, mely vég nélküli, mint Loch Ness,
vagy örvénylő és tragikus, mint a Balaton.
Figyeld a mélyből:
egy búvár
ártatlan
az akarat tollazatába
burkolózva.
Úgy lép be a költészet az álomba,
mint egy halott búvár
istenszemekbe.

Kora reggel sűrű köd; a szomszédos parókia kertjében a borostyánnal benőtt agg nyárfák olyannak tűnnek, akár egy absztrakt expresszionista festmény. A kép méretét a vászon, illetve a feszítőkeret határai adják, nem a megjelenített valóságos látvány. Opálos fehérek, tompa fényű feketék. Három hosszúkás tömb, köztük ágbogas kötések. Mintha egyetlen szemem volna csak; a köd finom raszterén tökéletesen sík-érzetű a kép, amelyben én is benne állok; a részeként, de láthatatlanul.

Balatonhenye református negyedében lakunk. A telkünk délnyugati sarkába beékelődik a harangozó szerény méretű házacskája, míg a főutcára vezető köz túloldalán a későbarokk parókia áll a hozzá tartozó kiterjedt kerttel. A főutcai fronton van a református iskola épülete és az első világháború előtt emelt téglatemplom, mely azóta, hogy először láttam, az urbinói templomokra emlékeztet. Olasz mesterek munkája, ami – protestáns megbízókról lévén szó – némileg szokatlannak tűnik. Az iskolával átellenben, a köz innenső oldalán áll a tanító háza. A parókiát, a harangozó és a tanító házát a református egyház a nyolcvanas években árusította ki. A protestáns istentiszteleteket mostanság az iskolában tartják; a templom túl nagy a maroknyi hívőnek.

Saját katolikus plébánosa a török idők, illetve a reformáció óta nincs a falunak; a szomszédos Köveskálról járt és jár át az atya misézni.

Füreden. A gyógyító forrás köré, a lejtős partoldalra komponált kétszáz éves város-remekművet a közelmúltban megszabadították a csúf betonépítményektől, amik a Balatonra nyíló széles utcatorkolat és a Balaton közé ékelődtek; majd újraburkolták, mindenestül restaurálták. Mintha a legeslegutolsó pillanatban épült volna meg a vízparti Füred az elegánsan klasszicizáló villákkal és középületekkel, amelyek köszönő viszonyban sincsenek az időben rákövetkező, századfordulós nagykörúti eklektika zagyvaságával. Az újdonat utcaszerkezet is harmonikus elgondolást mutat, változó telekméretekkel, a gyógyforrás közelébe, a szélre kitolt nagyobb épülettömbökkel, a gombként középre varrt kerektemplommal. Nagy hiba, hogy a huszadik században teljesen összeépült a reformkori üdülőtelep és az északabbra, a szőlők közelébe települt ősi városmag. Mint egy várfal, úgy övezi a 71-es főút a fürdővárost.

A Balaton-felvidék legnagyobb költője Kisfaludy Sándor. Mintha nem talált volna még szinkronhangjára a táj.

Az enyhe időben száraz diófagallyakkal fűtök; sűrű a füstjük, illatos.

Harminchárom éves lettem.

Szakadó eső éjjelente; délelőtt kilenc-tízre eláll, aztán éjfél után újból megered.

A fatároló mellett szanaszét túrták a giliszták a nyirkos, mohás talajt.

Az álmodtam az éjjel, szorosan K.-hoz simulva, hogy looper vagyok. Nemrég vásároltam a gitárjaimhoz egy loop station pedált, amely az eljátszott zenei frázist a végtelenségig, a saját élettartamának végtelenségéig képes ismételni. Én K. meztelenségét rögzítettem, alapul minden további szólam alá.

Épp egy keménytojást törtem föl a konyhában, míg ő a tetőtérben Johann Sebastian Bach fuvolapartitáját gyakorolta. Az az érzésem támadt, hogy torz tükörképe egymásnak a két cselekvés, de úgy torz, akár egy szépen gerjedő elektromos gitár.

Hirtelen felindulásból Barcelonába utaztunk tegnap a feleségemmel és a kislánnyal.

Egyszeriben ráébredtem, mennyire túlzóan intim dolog számomra egy komoly, ismeretlen külföldi városba utazni. Sokkalta intimebb annál, hogy bárkivel megosszam. Erre lett megoldás a család.

Riasztónak tűnt Ferihegyen a csupa-műkő, csupa-üveg reptéri csarnokba toppanva az a rengeteg jól öltözött ember.

Az óvárosban mindenütt zászlók, erkélyeken, ablakokban, kirakatokban, standokon. A sárga-piros sávos mellett sok helyütt ott lóg a sárga-piros sávos a háromszögbe írt csillaggal kiegészítve; ha egyszer sikerül, ez lesz a független katalán állam zászlaja. Innen nézve különösen elszomorító a magyar nemzeti jelképek, egyáltalán, a nemzeti jelző kisajátítása a dohszagú, sovén hazai konzervativizmus részéről. Az pedig még inkább, hogy a baloldalinak nevezett korrupt és impotens csapat, amely a be sem ismert történelmi bűnök után mostanra végképp fényévnyi távolságra került bármiféle társadalmi és kulturális progressziótól, mindezt finnyásan hagyja, kísérletet sem tesz rá, hogy visszavegye őket az egész nemzet számára. Az, hogy a második világháborúban zsidókat öltek a fehér-piros sávos, történelmi magyar zászló alatt, jóvátehetetlen; az viszont, hogy a politikai korrektséget folyamatosan túlkompenzáló idióták az erre adott válaszként úgy, ahogy van, odadobták az Árpád-sávot a neonáciknak, már csak a legitimáló gesztus okán is megbocsáthatatlan.

Éjjel erős szél támad, döngeti a rosszul záró régi, magas erkélyajtót. A szemközti háztömbön túl az eltüntetett régi kikötő, a Port Vell parti sétánya, majd a mesterséges öböl, és a nyílt tenger.

A lepusztult régi dokkokat és raktárakat a ’92-es olimpia előtt egészében elbontották, de itt a szűk utcákban a mocsok, meg a szabadság- és fenyegetettségérzet elegyével megmaradt valami ösztönszerű lenyomata a korábbi évszázados állapotoknak. A kézfej inai még mozgatnák a levágott ujjakat.

Autonómiámat kivívtam, a függetlenségemért folyamatosan küzdök.

Az, hogy Homérosz a tengert borszínűnek mondja, sokkal inkább tűnik a számomra valamiféle ravaszul sűrített szinesztéziás víziónak, semmint egyszerű – bár legendássá lett – költői jelzőnek.

Gaudí Sagrada Famíliája csak azért nem kelt bennem csalódást, mert semmi jóra nem számítok előzetesen. Az óriási Eixample-negyed, az óvároshoz a tizenkilencedik század végén hozzátoldott Kiterjesztés már utcaszerkezetében röntgenképszerűen mutatja az első világháború előtti modernisme mozgalom nagyratörő, ugyanakkor különlegesen naiv szellemét. A tervezők hatsávos és négysávos sugárutakból alkottak szabályos hálót, a metszéspontokban oktogonális kiteresedéseket hagyva. Ezeken a pontokon ma hosszú percekig kell várakozni a gyalogátkelőhelyen a zöld jelzésre. A huszonegyedik század infernális autóforgalmával nem számoltak, nem is számolhattak. A Gran Vián nyoma sincs a villamosnak, amely Gaudít elütötte. Ott van helyette a föld alatt a metró. A nagy bérházak egyenletes nagypolgári építészeti minőséget képviselnek. Gaudí két excentrikus munkája, a Casa Milà és a Casa Batlló (mindkettő előtt kígyózó sorok) épp az excentrikussága miatt ugrik ki közülük. Lehetetlen vállalás csupa Champs Elysee-ből vagy Andrássy útból összerakni egy várost. Alternatívának persze ott volt a középkori utcák leárnyékolt bűze. A Sagrada Família, amely egy teljes mezőt foglal el az új utcák négyzetrácsában, jelenlegi állapotában (ha valóban elkészül a kétezer-húszas évek közepére, úgy középső tornyával a világ legmagasabb temploma lesz) számomra leginkább egy torzan katolikus világkép sikerületlen manifesztumának tűnik. A neogótika zaccából épült homokvár. A tornyokon aranyozott Sanctus felirat kanyarog a magasba; giccs a köbön. Ne fogjunk mindent a tervező-mesterre: a déli homlokzat szoborcsoportját, ezt a tragikomikus cyber-passiót már nem hagyhatta jóvá. Jelen kontextusában a bő évszázados projekt fő problémája nem is az az esztétikai súlytalanság, amely a félkész templomot a dilemmákkal kísért építési folyamat okán a huszadik századi művészettörténet egyik címlapsztárjává tette, hanem a levegőben maradt kérdés, miszerint a naptejszagú turistatömegek és a hívek fölborult aránya végső soron mivé avatja ezt a roppant kő- és vasbetontömeget.

Nagy megkönnyebbülés Mies van der Rohe pavellójában. Ez a minimalista épület olyan finom akkordmenetet és tisztán szakrális összhangzatokat mutat, amikről Gaudí vulgáris templomának halvány sejtelme sincsen.

Kirándulás Sitgesbe; a városka Barcelonától délre fekszik. Karneválra készülődnek. Sitges félhivatalos nyári fővárosa a melegeknek a katalán tengerparton. Egész más tónusban, mint az indiai poszthippi-helyeken, de itt is érezhető a levegőben valamiféle hipszter szabadosság, ami láthatóan elkeserítőleg hat az idősebb sitgesiekre. Az egyik sziklás öbölben meztelenül fürdök a jéghideg tengerben, aztán elfekszem a langyos fövenyen.

Késő este ér be Ferihegyre a repülőgép. A tömény örökzöldek után másnap reggel radikálisan hatnak Dunaharasztiban a kopár fák.

A Hegyestű déli oldalán már virágzik a barack és a mandula. A Fekete-hegyen is.

Megjelent a Tiszatáj 2014/11. számában