tiszatáj | 2014. május 11.

Krúdy Gyula: Mária, segíts!

A kis búcsújáróhelyen, nagy hegyek és zöld erdők között, egy régi-régi templomocskában, ahol a fára festett szentek és pókhálós ablakok között mezítlábas barátok miséztek, egy késő őszi vasárnapon két furcsa látogató jelentkezett. Egy nagykalapos, selyemruhás, lakkcipős hölgy volt az egyik, akinek sápadt arcából két fekete szeme úgy világított, mint a lámpás és kesztyűs kezében görcsösen szorongatta a fehér olvasót […]

A kis búcsújáróhelyen, nagy hegyek és zöld erdők között, egy régi-régi templomocskában, ahol a fára festett szentek és pókhálós ablakok között mezítlábas barátok miséztek, egy késő őszi vasárnapon két furcsa látogató jelentkezett. Egy nagykalapos, selyemruhás, lakkcipős hölgy volt az egyik, akinek sápadt arcából két fekete szeme úgy világított, mint a lámpás és kesztyűs kezében görcsösen szorongatta a fehér olvasót, amelyet talán valamely útszéli koldustól vásárolt. A másik látogató fehérkötős öreg asszonyság volt, aki kendővel letakart pólyásbabát tartott a karjai között. Lassan jöttek a templomocska felé, meg-megálltak, amikor a nagykalapos hölgy felemelte a pólyásgyerekről a kendőt és merengve nézett a semmitmondó arcocskába, amelyből két vízszínű szemecske pislogva, csodálkozva bámult a nagyvilágba. Merengve nézte a gyermeket és kebléből nehéz sóhajtásként tört elő:

– Mária segíts!

A templomocska, benne a csodatévő Máriával pedig még messze volt, de a nagykalapos hölgy már azóta hívta a szüzet, amióta a nagyvárosból a kora hajnali vonattal elindultak. Elindult a gyermekkel a csodatévő helyre, mert már semmiféle babona nem használt. A jósnők, kártyavetőnők, csodadoktorok nem tudták azt az orvosságot kitalálni, amely meggyógyította volna a megsebzett szívet; nem tudták visszahozni semmiféle varázslással a gyermek elveszett apját. Pedig hónapokig varázsoltak, babonáztak, mindent hasztalanul. A gyermek elveszett apja, – akinek az első időben „az utolsó gazember” volt a titulusa, később „az a komisz apás”, ha a gyermekhez szólt a hölgy; legutoljára pedig csupán Gáborként lett emlegetve, – Gábor sem az árvalányhajteára, sem a szerelem-gyökér használatára nem adott életjelt magáról. Rózsa már az ékszereit is eladogatta lassacskán, hogy a kuruzslókat honorálhassa: a szív nem gyógyult, Gábor nem jött. S egy este, míg az ágyacska szélén üldögélt az alvó gyermek mellett, így gondolkozott magában:

– Mind a ketten meg fogunk halni. Már csak azért is, hogy ha Gábornak egyszer eszébe jutnánk, ne találhasson meg minket sehol.

Az állát a tenyerére fektette és úgy gondolkozott a különböző halálnemeken. Egyszerű teremtés volt és a gyufaoldatnál tovább nem tudott jönni. Igen ám, de hogyan adja be a maró folyadékot a kicsikének! Elszomorodott és szinte sírva fakadt, hogy a gyufaoldatot nem adhatja be a kicsinynek. No, de mindegy, azért mégis meg fognak halni. Muszáj meghalni, hogy rettenetesen szenvedjen az a komisz férfi, akit semmiféleképpen nem lehet visszavarázsolni a kis lakásba, ahol addig annyi boldog napot töltöttek. Hadd szenvedjen, hogy a szíve is megrepedjen… Behívta öreg dajkáját, aki gyermeksége óta mellette volt és így szólt hozzá:

– Nyanya, meg fogunk halni.

Az öregasszony alázatosan meghajtotta a fejét:

– Ahogyan parancsolod, pici… Csak azt mondd meg, hogy miért kell meghalnunk.

Eltakarta az arcát a két kezével és úgy mondta halkan s hangjából kiérzett a közeledő zokogás:

– Meguntam az életemet, Nyanya, teljesen meguntam. Te öreg, tapasztalt nő vagy. Biztosan tudni fogod, hogyan halhatna meg legkönnyebben és mégis szépen az ember?

Az öregasszony leült a Rózsa lábához és úgy tett, mintha az ujjain számlálgatná a halálnemeket.

– Van víz, van kötél, van méreg, van golyó… De egyiket sem ajánlom, mert mindegyikből baj lehet, ha Gábor visszatér a kávéházból.

Rózsa nem felelt, csak a fejét csóválta.

– Nem lesz baj? – kérdezte az öregasszony fürkészve.

– Nem lesz baj, mert nem tér vissza soha, – felelt Rózsa és a zokogás felbuggyant melléből. Fejét az öregasszony vállára hajtotta és úgy zokogott.

– Nem, sohasem tér vissza…

Az öregasszony csendesen nevetett és a vállára hajló fejét simogatta:

Bolond vagy, piciny, bolondka vagy, édes… Már miért ne térne vissza Gábor? Hiszen csak a kávéházba ment, ahová azelőtt is járt. Hiszen már máskor is, azelőtt is sokszor egész éjszaka a kávéházban volt. Emlékszel, édes, tavaly télen is együtt lestük mindig éjszaka az utcáról és te a Nyanya nagykendőjébe takaróztál. Együtt lestük, hogyan kártyázott, hogyan billiárdozott, ha pedig dalolt a cigány mellett, szebb ember nem volt, mint ő. Nem volt szebb ember, ugy-e, édes. Emlékszel, hogyan meresztgette reá a szemét az a csúf kávéházi dáma, de Gábor nem szólt, csak a bajuszát pedergette a dáma felé…

– Az Isten verje meg azt a cudart!

– Egyszer meg kilépett Gábor az ajtón és nem ismert meg téged a nyanya nagykendőjében. Elment mellettünk és ránk se nézett. Amikor te megszólítottad. Jaj, be mérges volt! Megtiltotta, hogy többé utána leskelődjünk. Emlékszel, pici?

– Mindenre emlékszem és éppen azért akarok meghalni.

Nyanya elgondolkozva hajtotta le a fejét.

– Igazad van, – mormogta csendesen. – Azért hal meg az ember, mert emlékezik. De még mielőtt meghalnánk, próbáljunk meg valamit. Próbáljuk meg Máriát. De nem a pesti Máriákat. Azokat már nem tudnak már csodákat művelni. Van itt, nem messzire egy kis falu, ott van egy Mária, aki már számtalan jóságos dolgot cselekedett. Menjünk el hozzá és kérjük, hogy segítsen meg.

– A híres Mária?

– Az. Mert annak a Máriának az a szokása, hogy nagyon szeret segíteni az olyanféle szegény leányokon, mint amilyen te is vagy, Rózsa. Mondhatni, hogy csak azokon szeret segíteni. El kell hozzá vinni a kis fiút és meg kell ígérni neki, hogy barát lesz a gyermekből…

Rózsa hevesen intett:

– Nem, ne. Pap ne legyen. A papnak nincs bajusza, bajusz nélkül pedig nem férfi a férfi. Csak legyen neki is olyan szép bajusza, mint az apjának, hódító, fekete, göndör, kis bajusza. Az én fiam legyen a legszebb ember.

Az öregasszony tűnődve nézett maga elé:

– Hát akkor ígérjük meg talán, hogy szentéletűek leszünk. Ígérd te meg neki, pici, mert én már úgyis régen tisztaéletű vagyok.

Rózsa elpirosodott. Halkan mondta:

– Azt megígérhetem… Csak segítsen Mária!

…Jöttek-jöttek és már ott voltak a kis templom előtt, amelyben Mária lakott. Beléptek és Rózsa félénken nézett körül a falon függő szentek során. Nyanya rövidlátó volt, különben is a kis gyermek elég gondot adott neki, aki karjai között most hirtelen felébredt.

– Vajjon melyik a Mária? – susogta magában Rózsa, mert gyermekkora óta nem volt templomban.

A szenteken végigjártatta tekintetét. Voltak ott nagyszakállú férfiak, bússzemű nők, olyik előtt gyertya is égett, de Rózsának egyik se tetszett. Amíg végül a templom egy sarkában megpillantott egy képet, egy kékszemű, fehérarcú, szőke hajú asszonyképet. A kép szelíd mosollyal nézett az ódon rámák közül és falusi virágok hevertek a földön.

A nagykalapos lány szinte megigézve állott a helyén, aztán félénk, lassú lépésekkel közeledett a kép felé; majd leroskadt a kemény kövekre és minden előre átgondolt imádságot egyszerre elfelejtett: csak zokogott keservesen, fájdalmasan, szívszaggatón… Háta mögött az öregasszony állott a gyermekkel és félig hallhatóan mondogatta:

– Mária, segíts! Segíts!…

És az öregasszony ebben a percben úgy látta, hogy a kép mosolygott. Mosolygott csendesen és szelíden. És mintha a kezét is megmozdította volna, mintha szólni akarna valamit…

Nyanya ijedten érintette meg a földön fekvő leány vállát.

– Mária szólani akar! – kiáltotta.

Rózsa felemelte a fejét, de a kép akkorára már a helyén volt, a mosoly a régi volt, csak az öregasszony állott tátott szájjal, átszellemült arccal és későbben ezt mondta:

– Így szólt Mária: „szegénykéim, csak menjetek haza, majd én mindent rendbe hozok…” Ezt mondta, én hallottam, minden szentekre, én hallottam őt szólani.

Rózsának megcsillant a szeme.

– Ezt mondta volna. Óh, édes, jó, drága Mária! – kiáltott fel.

És most már tudott imádkozni, hívőn, boldogan, hosszadalmasan és elmondta minden titkát az Asszonynak, aki ígéretet tett, hogy megsegíti. Boldogságos könnyek folytak végig az arcán, mert jól kipanaszkodta magát és a szívébe megnyugvás költözött.



* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.