tiszatáj | 2016. július 18.

Kiss Anna: Belakni az idő nagy odvait

Mint ötvenhét nyarán.
Megszenvedtünk a heggyel, de a Subalyukat rejtő cserjék szétnyíltak a marokkövet használók világára. Bevillant valami félelem, otthonosság, mintha jártam volna itt velük, rejtőztem volna itt, hogy ők az enyéim. A Baradla kőtermében tűzhelyet, égett csontokat széthagyók is enyéim! Lélekben el sem jöttem onnan […]

Mint ötvenhét nyarán.

Megszenvedtünk a heggyel, de a Subalyukat rejtő cserjék szétnyíltak a marokkövet használók világára. Bevillant valami félelem, otthonosság, mintha jártam volna itt velük, rejtőztem volna itt, hogy ők az enyéim. A Baradla kőtermében tűzhelyet, égett csontokat széthagyók is enyéim! Lélekben el sem jöttem onnan.

Idegenben is kerestem a hasonló helyeket. Hogy tanítson ember-voltommal szembenéznem, emberibbnek sejtvén az ősvilágot a mainál a falak festéknyomán, karomnyomain túl. S mivel a nagy kerék visszafelé nem forog…!, az én érdeklődésem végül is azt szolgálja, hogy mit kezdjek most a világgal – mi nem látszik mind jobbnak, jobbnak lenni, ha az időben messze visszanézek. De amire jutok, lefordítsam a magam életére: életmód, fáradtság-tűrés, figyelem, együttműködés – művészet.

A Múzeumok is sokfélék, szerencsére. A szabadtérieken az üresség hívja elő az akkori életet, míg a neves épületekben a tárlók zsúfolt tárgyai teremtik maguk köré, gondos feliratok. Nekem ennyi elég. A zsúfolt, avíttnak ítélt múzeumokban is hat rám egy csontfésű, egy a maga nemében szép edény, nemez-hattyú-dísz, bronz ékszer használójának, készítőjének kultúrája. Otthonom régi tárgyaiban is nyugalommal vesz körül – s az élhetetlen, fogyasztói világ kinti zaklatottsága.

A muzeológust nyilván a felelőssége indítja újításokra, a felnövőkre gondol.

Végül is, nekem már nem kell az idő tárlataihoz odaszoknom. Ismerem a szellem semmihez sem fogható örömét, a kutatóutak, tudós olvasmányok ízét, sajnálom is magam a korkövetelménynek látszó felszínes tájékozottságra. Amiben mégis eddig jutok, nem nagy tisztesség, dicsérem a múzeumokat inkább. Ezúttal a történetieket. Mint embert – identitásom keresésében (mi fontosabb?) a múzeumok úgy szolgálnak, mint a szóbeliség, a könyvtárak összehordott tudása. De él bennem egy elszánt kalandor is, időnként feltúrja az antikváriumokat, régiségboltokat, világgá megy: múzeumok, piacok, temetők, szakrális helyszínek – mit eszem, hol alszom, az mellékes. Mint ötvenhét nyarán volt.

Tudva, hogy ember-voltunk kettősségével szembenézni nem könnyű, tanulni, fáradni kell, időt hagyni mindennek, lenni tudni csak úgy. Örülni annak, amink van, az évszakok pompájának, hogy a kultúra ott lehet a legmindennapibb dolgainkban is, felfénylik, mint az ég kegyelme. Mi másban bízhatnánk, mi emberek?, kétségek nélkül magunkban is nehéz.

(Megjelent a Tiszatáj MÚZEUM – intézmény, idea, ideológia című összeállításában a 2015/12. számban)