(HŰVÖS VERS EGY VÉGZETES ÉRZÜLETRŐL)
500 vagy 50 millió év utáni év felén, hogy csaknem egy sokmázsás tűzoltóautó alá léptem, lassan tovább baktatva, vagy később: „Mi lenne verebemmel?” ezt gondoltam el, és semmi se rímelt, hogy tenné itt. Nem történt volna semmi. Maradt volna szóló verebünknek, aki az életemnél több, és persze, mégse több, nincs mérték, gondozója, engem eltemetnek, porom ott pihent volna fák alatt, hol 27 év során annyi madártemetés volt, madarainké, madaraké, kikről most gyönyörű ismeretterjesztő filmet láttam. (Véremre, belemből kifolyt, enyhén autógumiszagú maradékokra, foltjaikra, a közeli parkból, éjszaka, macskák, nyestek jártak volna, „B” sírhelyem látogatói. Az „A” hely a fák alatt.) Azt akartam, e madár legyen: szóló, értsd ne legyen társa, csak mi ketten, emberpár, alakulhasson úgy, ahogy előtte nálunk egy madár sem, mert mindig sok befogadott ily vad szárnyas volt. Az emlősök felett a madarak eleinte, leletek mutatják, a madarak uralkodtak. Mit tudom én, ez a szauruszok kihalása után volt, Új-Zélandban például mérhető évmennyisége annak, hogy a fő madár-ellenség emlős partra szállt, az Ember, de a Galapagos-sziget(ek)en egy bizonyos kormoránfajta például úgy döntött, nem repül, nincs természetes ellensége, szárnya elkorcsosult, rút, de tisztogatja, furán is fut, a vízben van csak elemében. ‒ Lakásomban én meg nem mondom, mint vagyok, nálunk az egy szál szóló veréb tojó megvalósította a madáruralmat kettőnk felett, nem törődvén vele, hogy nem ellenségei vagyunk, ellátói inkább ‒ ez minden uralom természete. A legfőbb a lélek alávetettsége. Ah, miért vált minden oly jelentéktelenné nekem, hát jó, megvagyok így, mégis, természetes ösztön miért nem sarkall: kapkodjam a csörgő telefont, erőszakoskodjam könyvkiadókkal, reálisan latoljam erkölcsi állagukat, pajzán szószegéseik világát, ah, mit nekem a könyvek! Roncs szárnyat élről alig érő nyugdíjammal, valami juttatással, azzal, hogy lapokba írok, megvagyok. Nem tragédia, mi lesz írói sorsom. Csak a szakszerűségért küzdök, nem az igazságért. Nincs így igazság. Madarunk, ha meghal, olyan lesz az, hogy fájdalmamban ott helyt földre essem, föl se keljek, bár nem öltök gyászruhát, s még alkalmasint tovább élek. Ahogy a galapagosi kormorán szárnya, elkorcsosult minden érdeklődésem a világ iránt: tessék-lássék elbeszélgetni az utcán: nem! utazni a szomszéd nagyvárosba: nem! húst, gombát, spárgát, tejfölt, kolbászt, gyümölcsöt venni vásárcsarnokokban: nem s nem. És az italt elhagyva mindezt kegyetlenül el tudom mondani. Megfutni sem tudok a sors elől, csak azt nem tudom e madárpusztulás-fenyegetés elől mely vízben élhetnék, mint a kormorán halakkal, 500 vagy 50 millió madárév vadonán.
„A Dante-közlés egyelőre itt végződik”
MEGJEGYZÉSEK A VERS OLVASÁSÁHOZ
A közlésünk alapjául szolgáló gépelt kézirat Tandori Dezső irodalmi hagyatékában található. A fennmaradt példány két különálló lapra, indigóval készített másolat, melynek első oldalán, a szerző megjelentetésre-szedésre vonatkozó útmutatásai olvashatók. Mind az olvasónak-szerkesztőnek szóló megjegyzések, mind a mű készültségi foka publikációs szándékra utal, a mostani közreadást megelőző kutatás során azonban nem bukkantunk rá a szöveg korábban kinyomtatott, nyilvánosságra hozott változatára. A megjelenés vélhető elmaradása – a Tandori-hagyaték sok más művének folyóirattörténeti „hányattatásaival” együtt – magyarázatra vár, azonban a kínálkozó alkalom, a közelgő Dante-évforduló talán jókor irányítja a figyelmet erre az életműben nem szokásos tónust képviselő darabra.
Danténak, az olasz és világirodalom középkori óriásának és Tandorinak, a XX–XXI. század magyar költőjének és írójának a kapcsolódása ugyanis egyáltalán nem magától értetődő. Mind Dante személye, élettörténete, különösen a hozzá kapcsolódó, sajátos bennfentességet és műveltséget feltételező legendakör, mind nevét a századok során megörökítő és továbbadó nagy művei ugyanis ahhoz a régiséghez tartoznak, mely Tandori modernista ízlése és érdeklődése számára afféle önkéntesen be nem járt területként értelmeződött. Alkalmankénti, valóban ritkának mondható kiruccanásai a XIX. századi modernséget megelőző korszakok művészetéhez, irodalmához csakis valamilyen egyedi és konkrét indítóoknak voltak köszönhetőek, s fejtegetései ilyenkor minden esetben mellőzték a mű teljes spektrumával, jelentéstartományával való számvetést, az arról való ítéletalkotást. Tandori első regénye, a Miért élnél örökké? (1977) lapjain Dante nevét éppen e nyelvi, irodalomtörténeti, történeti, végülis: mentalitásbeli távolság okán hozza szóba, mikor furcsálkodva említést tesz a számára is rendkívül fontos Beckett Dante műve iránti rokonszenvéről: „Dr. M., elolvastam Dantét. Milyen érdekes, hogy Beckett – tudod! – úgy szerette. Az a lezuhantam a padlóról!” A regényben közvetlenül e megjegyzés előtt a mostani vers megoldókulcsaként is kínálkozó, Pokol-beli Dante-sor Weöres Sándor töredékes fordításából származó megoldása idéződik fel: „…s mint holttetem zuhan, én elzuhantam”. A korai regény lejegyzője-alanya a megszólított, a titokzatos „M.” számára szóba hoz egy frissen megjelent, „Dantékat” (valójában Weöres Dante-fordításait) tartalmazó könyvet, amiből nyilvánvalóvá válik, hogy Tandori Dante-élményéhez jelentősen hozzájárultak az általa „W. S. mester”-ként tisztelt idősebb pályatárs leleményes fordítói megoldásai. Tandori egyébként, ha később meg is tér az Isteni színjáték Babits-féle „standard”-jához, nem feledkezik meg a Weöres-féle Dante-ajánlatról, hiszen még 2013-ban is verset szerez Ál‐W. S.‐Arany‐Dante címen, mintegy megidézve egy alternatív irodalomtörténeti leszármazási sor számára fontos és szimpatikus résztvevőit (ld. a Szalámi végrendeletem című ciklus részeként, Tiszatáj, 2013. október).
Mindennek megfelelően gyorsan felismerhetjük, hogy a mostani vers címében parafrazeált színjátéki sor alapja már Babits közismert változata lehet: „és mint valami holttest, földre estem.” A Pokol Ötödik énekének (A Szerelem halottjai) 142. sora, zárlata („E caddi come corpo morto cade.”) több okból is megtapadhatott Tandori irodalmi memóriájában: egyrészről ebben a részben olvashatunk Paolo és Francesca szomorú szerelmi történetéről, mely mindmáig a Commedia egyik leghíresebb, legtöbbször kommentált epizódjának számít, de ami talán szempontunkból még lényegesebb, hogy ennek megfelelően a közoktatás által közvetített Dante-ismeretek egyik közös forrása is hosszú generációk óta. Másrészről kiemelhető, hogy a Dante által megalkotott univerzális fikció egyik ritka pillanatát is magába sűríti az ismert verssor, amennyiben a teológiai miheztartáson – valójában a műnek irányt szabó programon – túllépő spontán vallomás és empátia kizökkenti szerepéből a mű szerző-főszereplőjét. Tandori ezzel a megoldással egyetértve idézi meg a Kosztolányi-kettőshangok című korai, a Kosztolányi-lírával szembeni ellenvetéseinek hathatósan hangot adó esszéjének egy pontján, az olvasói asszociáció feljogosítása nyomán („Hogy össze nem rogy a szobánk alatta, / hogy össze nem rogy menten, aki hallja.” Kosztolányi Dezső: Szegény anyám csak egy dalt zongorázik) az esés Dantétól ismert, emlékezetes képét: „Dante jut az eszembe, ahogy »mint akinek elhal egész valója« (célszerűen idézem), végigzuhan a földön (a szörnyűségek láttán s hallatán).” A – láthatjuk ‒ lassan szállóigeszerű, állandó üzenettel ellátott Dante-versmondat a következő alakban fordul elő sokkal később, de újra jelentős szerepben, bevezető mottóként az Akar-e ez a mennyi ember? című, 2003-as Tandori-esszé (In Uő: A Honlap Utáni, Tiszatáj, Szeged, 2005, 193) előtt: „»…és elborzadva ott helyt földre estem.« (Dante, Babits Mihály fordítása nyomán)” A pontatlanságot is tudatosan vállaló idézetalak, jól láthatóan, a mondat első felének hasonlatát („mint valami holttest”) iktatja ki vagy nyilvánítja megváltoztathatónak, hogy az idézés aktuális motivációjának megfelelő tartalommal és azt kifejező formai megoldással telítődhessen a használatbavétel során. A most közölt vers címe – Hogy fájdalmamban ott helyt földre essem – legjellegzetesebb módosulása, az igeidő és -mód („estem” – „essem”) változásán túl szintén a mondat első felében játszódik le: felvethető, hogy a Dante- (és Babits)-féle tercinák egyik legfontosabb tulajdonsága, a sor emlékezetességét is támogató, jólhangzását is megerősítő terjedelme (11 szótagos) sajátos, kreatív ritmikai-akusztikai rekonstrukció tárgya lesz. Az újonnan kialakult változat feltűnő hasonlóságot mutat a Tandori által több ízben idézett, elemzett Korai búcsuztató című Jékely-vers alábbi sorával: „hogy fájdalmamban mindjárt meg ne vesszek?” (Tandori a Koppar Köldüs (1991) című könyve egyik mottójaként, a versegészből kiemelve közölte e sort, valamint az előtte álló további 4 verssort. Ezzel a tettével a kijelentést kvázi-zárósorrá, vagyis a Dante-mondással összegondolható, netán azzal együtthangzó katartikus zárlattá minősíti át.)
A következőkben a vers szövegének néhány utalására térek ki röviden.
A vers a dantei tercinákra emlékeztető háromsoros, de rímtelen versszakokból épül, az utolsó, 15. szakasz azonban csak 1 sorból áll. A Tandori-féle verssorok, ellentétben a formai felidézésre is nagy gondot fordító cím ajánlatával, minden esetben hosszabbak Dante sorainál.
Az 1. sor kronotoposza – „500 vagy 50 millió év utáni év felén”, valamint: „hogy csaknem egy sokmázsás tűzoltóautó alá léptem” – nyilvánvaló rájátszás az Isteni színjáték kezdősoraira („Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam”, Babits Mihály fordítása). A kezdőkép olyan akcidenciát (tűzoltóautó, tervezett átkelés, elmaradt baleset, életveszély) ábrázol, mely a dantei életfordulat allegóriáját az idői-téri konkretizálás által alkotja újra. Tandori több, nagyszabású műben megörökítette a vele 2003. június 30-án történteket, mikor is a budai Clark Ádám téren, lakóhelye közelében, reggeli sétája „teljesítése” közben majdnem halálra gázolta őt egy tűzoltóautó: A tűz testcsonk (novella: Forrás, 2003/11; vers: Tiszatáj 2003/12); A 65. mezőről (Liget, 2003. október). „3–4 verset írtam már a dologból, nem is tagadom, s másutt, érintőlegesen (brr) felhasználtam. Hasonlatnak, mintegy.” Meglehet, hogy versünk a friss élmény kiváltotta írásláz egyik produktuma.
A 2. versszakban megjelenő „szóló veréb” a művekben Totyi-ként emlegetett madár. A következő, 3. versszak jelzése – „27 év során annyi madártemetés volt” – segít a szöveg keletkezési idejének meghatározásában. Nagy valószínűséggel 2004-ben írt műről van szó, hiszen a Tandori házaspár 1977-ben kezdett el lakásában verebekkel foglalkozni, amint arról az író korai, sajátos dokumentarizmust alkalmazó nagyregényei tájékoztatnak. Még ennél is pontosabban segíti a datálást, hogy Tandori saját, precízen vezetett időszámításához illeszkedve majd a következő évben, 2005-ben adja közre A huszonnyolcadik év című gyászvers-ciklusait, melyekben az időközben eltávozott Totyival lezárult nagy korszak poétikus összegzését végzi el: „Tudandó: huszonnyolc éven át – csaknem – voltak madaraim. / Az utolsóval elmentem, ím.” (A huszonnyolcadik év, Eső, 2005. ősz).
A 6. versszak evolúciós híradása nem előzménytelen a korszak Tandori-művei közt. A (dino)szauruszok és a madarak, valamint az emberek közötti évmilliók felmérése számos költői mű és önértelmező esszé fordulata: a közismert tudományos tények ezúttal a „verebek és emberek” kettősségét elismerő versalany önvizsgálatához járulnak hozzá. „Veréb és ember közt csodás közelség, / ami – u. ez! – ember s ember között / riasztó távolság (alkalmasint).” (Verebek és emberek, Mozgó Világ, 2002/4) – hozza szóba az életmű nagy kérdését, a rendhagyó társasság problémáját egy vershely. Máshol ugyanez a motívum, a Tandori-mű alaphelyzetének számító helyzetkép (író/ember, madárral) a sajátos önarckép most-jába belevetíti az életformákat elválasztó tapasztalatot is: „a dinoszauruszi / néz át a vállamon” (A din, Magyar Lettre Internationale, 41. szám, 2001. tavasz).
A 8. versszak 2. sorában gondolatjellel az eddigiektől elválasztott vallomáskezdettől fogva a beszélő az életnehézség részleteibe vezeti be az olvasót, vagyis a 2000-es évek „nehéz órán” született Tandori-lírájának önemésztő alapdallama idéződik. Az egzisztenciális kiszolgáltatottság tényeit soroló versmondatok szinte váratlanul kötik be a mondások sorába újra (12. versszak), a címben alkalmazott, immáron állandósuló Dante-mondatot („hogy fájdalmamban ott helyt földre essem”), és fűzik vissza a zárósorban évmilliók ember- és állatpanaszát az Isteni színjáték grandiózus látomásának téridejébe.
„A Dante-közlés egyelőre itt végződik” – írta Tandori már említett 1977-es regényében, lelkes Dante-laudációinak végére érve. A Dante–Tandori-viszony kitárgyalása viszont biztosan nem végződhet ebben a rövid jegyzetben, hiszen a dantei „sötét erdő”, mint a nagy olasz utókorának megannyi képviselőjét, láthatjuk, Tandorit is időről időre magához vonzotta és különféle „tribúciók” megalkotására ösztönözte. Hogy másra ne utaljunk, további figyelmet, magyarázatot érdemel a kései Tandori udvariasságon túli, gáláns gesztusa, mellyel életmű-összegző versgyűjteményét (Úgy nincs, ahogy van, Scolar Kiadó, Budapest, 2010) „Dante Purgatóriumának” ajánlotta, vagyis versekben megörökített, profán szenvedéstörténetét a nagy, elismert művészeti minta ajánlatának fényében teszi olvashatóvá, nyújtja át számunkra.
A szöveget sajtó alá rendezte, a jegyzetet írta: TÓTH ÁKOS
(Megjelent a Tiszatáj 2021. szeptemberi számában)
Kép: Tandori Dezső füvet gyűjt a madaraknak a Tabánban, 1988 (Kecskeméti Kálmán felvétele)
