Hegyi István dedikációja és levele Tápai Antalnak

Tápai Antal (1902–1986) szobrászművész és Hegyi kapcsolata részben már földolgozott. A szobrász közlése szerint „elválaszthatatlan jóbarátok voltak” (Apró 1997). Tápai visszaemlékezésében ír is Hegyiről: „Több, mint harminc éve halott, és még mindig előttem van bicegő alakja. A keze csuklóból legörbült, a lába bokából befordult, a másikkal járás közben átlépegetett rajta, a feje kissé félrebillent, a szája kissé félrehúzódott, az orra kissé ferde, az egyik füle kissé feljebb, mint a másik. Gyermekparalízis bénította meg fél oldalát. Kijutott neki minden nyomorúságból. Hastífuszban is megbetegedett, elkapta tőle az öccse: az egészséges testvér belehalt, a nyomorék – örök gyötrelemre – kigyógyult. Utálta saját magát. / Tőle vártuk a monumentális magyar regény megírását. Büszke volt rá, hogy »fejkendős parasztasszony« szülte. A paraszti élet volt a témája haláláig. Szűkre szabott idejéből két kötetre (Fecskék a porban, Szegénység) és még pár novellára futotta. A vidék porába fulladt fecske volt Hegyi Pista is. Engem arcának deformáltsága izgatott. Ha beszélt hozzám, azt figyeltem, hogy egy-egy hang kialakításakor milyen izmok ránganak az arcán. Megkértem, üljön modellt” (Tápai: 83.). Tápai könyvében leírja a Hegyiről mintázott szobrok készítésének történetét is.

Tápai Hegyi-portéja

Visszaemlékezésének apró pontatlansága, mely szerint Hegyinek két novelláskötete jelent meg, talán magyarázható: lehet, hogy Hegyi halála után három évtizeddel (már?) csak ez a kettő volt meg neki. Ezt a feltevést igazolná, hogy Hegyinek Tápainak írott mindössze két, de éppen az említett két kötetébe adott ajánlását ismerjük.

Az egyiket – időrendben az elsőt –, melyet Hegyi a Szegénység című kötetébe írt, Apró Ferenc közölte (Apró 1993; Apró 1997). A szobrász és az író kapcsolattörténetében kitüntetett szerepe miatt érdemes idézni: „Szeged, 1928. kisasszony napja / Pajtás, örülök, hogy szép hajnal hasadt rád s napod is derűsnek igérkezik. Ujjongok, hogy megint parasztanya ivadékát csudálkozzák finnyás úri népek. Csak ne szédicsenek meg soha az arany cirádék, meg a komédiás tarka vásznak. Pajtás, ne felejcsd el, hogy minket fejkendős parasztanyák szültek! A mi bölcsönket nem ringatta úri dajka, minket, csak úgy paraszt módra – szivén melengetett az anyánk. Nékem idegenek is az úri népek. Hogy közöttük élek? – ez csak olyan álcás máról-holnapra élés. Tudod-é azt pajtás, hogy otthon paraszt portán él a mi igazunk? A buzát sarjasztó ugar, a hamvát csudáltató gyümölcs, mit az apáink keze munkált… S az édes anyánk szíve; mely mindig haza kiván… Hát az úri népek?.. – Az úri népek Tápai Tóni pajtás, nem kivánnak semmit. Az úri népek, csak megcsudálnak, mert az úri népeknek nem paraszt a szivük. / Hegyi István.”

A másik most került elő egy szegedi műgyűjtő jóvoltából. A Fecskék a porban – rendhagyó módon – borítójára ceruzával írt dedikáció így szól:

Tápai Tóni jó pajtásom / nak szeretettel / Hegyi Ist. / Szeged. 932. Szilveszter nap. [?]

Ez az ajánlás – az előző, inkább levélformára emlékeztetővel szemben – éppen rövidségével tűnik ki. Ezt a tömörséget azonban nem szabad félreértelmezni, sőt: az írók-költők gyakran a hozzájuk legközelebb állónak dedikálnak a legrövidebben, mondhatni, a leginkább lényegre törően. Ebben az ajánlásban is minden lényeges benne van.

*

A kötetben – de nem ahhoz tartozva – Hegyi Istvánnak egy Tápaihoz írott levelezőlapja is volt. Hegyi, aki civil állása szerint rendőrségi fogalmazó volt, a keltezést (1930. márc. 24.) részben bélyegzővel „írta”, a feladási postabélyegző pedig tanúskodik, hogy még aznap el is küldte az akkor Budapesten tanuló barátjának. A levél címzése: „Tápai Antal. / szobrászmüvész. / Budapest. / Bajza úcca: / (Epreskert-müterem)”, feladója pedig: „Hegyi István Szeged városba”. A levél szövege betűhív közlésben a következő:

Szeged. [mellette dátumbélyegzővel:] 1930 MÁR. 24.

Most a kezembe vagy pajtás hiába kapalódzól! A gallérodnál fogva cipellek elő és felmutatlak, mint a zsidó Jonathán fejét a szomjas Salomének. Hidd el pajtás érdemes a tetejedet megnézni, hiába tiltakozól. Most már magam vettem a kezembe az ügyet és az én cikkem fog megjelenni a Szegedi Naplóba. Holnap, vasárnap ki megyek és még egyszer végigszemlélem a szobraidat. Csak azt írd meg, hogy mi a Ferenci ösztöndijnak a pontos címe amivel a pálya díjat nyerted a vivódra. Ird meg sürgösen, hogy mi volna a kívánságod ennek a cikknek a keretén belül, vasárnapig küld el a levelet, hosszú kopertás levelet írj. Nagyon bizalmatlan voltál hozzám amikor nem szóltál, arról a leveledről, illetve cselekményedről, amit a várostól kértél. Nagyon jó[l] tetted, hogy jobban megírttad a véleményedet! Szervusz!

ölel barátod: Hegyi István

Az ösztöndijad ügye hogy áll? Írd meg pontosan, mi cimen kapod, hova kapod, menyi pínzt kapsz? Mennyi időre még?

[Valamint a lap tetején:] (Hun van az élet történeted koma?)

A levél saját magát magyarázza – benne egy újságíró kérdezi készülő írásának riportalanyát, a cikk pontosabbá tételéhez gyűjti az információkat –, mégis érdemes utalásait felfejteni. A cikk ugyanis ténylegesen megjelent a Szegedi Naplóban, Rozmaring aláírással és elég hosszú, de témáját éppen ezért pontosan megjelölő címmel: A Képzőművészeti Főiskola legtehetségesebb növendéke Tápai Antal, aki lakatos inas volt Alsóvároson és küzdelmes évek után a „Vivó” cimű szobrával megnyerte a Ferenczy-dijat (Hegyi).

A riport alaphelyzete a következő: „[Tápai] A napokban levelet irt haza Budapestről Somogyi Szilveszter dr. polgármesternek. Azt kéri levelében a polgármestertől, hogy neki, mint szegedi származású szobrászmüvésznek adjon munkát a város a fogadalmi templom-tér szobor munkálataiból, mert ez az egyetlen munkalehetőség számára. Különben – mert munkája nincsen – kénytelen lenne hazajönni lakatosnak. […] A fogadalmi templom-tér munkái felett azonban nem a polgármester rendelkezik, hanem a kultuszkormány. Somogyi Szilveszter polgármester másnap egy nagyon szép levelet irt a város közönsége nevében a szobrok referensének, Kertész K. Róbert államtitkárnak Budapestre. Szószerint ez van a levélben: »a szobrászmunkák kiosztásánál legyenek figyelemmel Tápai Antalra is, akinek éppen kiváló tehetségére való tekintettel Szeged város közönsége az összes tanulmányi költségeit viselte.« Ez a levél volt az első hivatalos elismerés a szülőváros részéről.” (Hegyi Tápaitól a fenti, Somogyi Szilveszter polgármesternek írott levelét kérte számon: „Nagyon bizalmatlan voltál hozzám amikor nem szóltál, arról a leveledről, illetve cselekményedről, amit a várostól kértél.”)

Pedig a szobrász elég „jól indult”. Hegyi cikke fel is idézi ezt: Tápai 1912-ben, tíz évesen beküldte rajzát egy gyerekeknek meghirdetett pályázatra, elismerésben részesült, munkáját közölte is akkor a Szegedi Napló. Hegyi írásához érdemes elolvasni Móra Ferenc egyik tárcáját is; ő ugyancsak ekkoriban, de Hegyinél valamivel korábban szintén cikket írt fiatal szobrászról, A kis Tápai címmel. Ebben Móra elmeséli, hogy Tápai a gyerekkori rajzpályázat után többször is jelentkezett nála, mígnem a írónak – a Szegedi Napló egykori főszerkesztőjének – eszébe jutott a régi rajz, és azt visszakeresve felelőséget kezdett érezni a tehetséges fiatal iránt. Móra így ír az ezt követő eseményekről: „Először is levelet irtam a tekintetes tanácsnak. Arra kértem a várost, hogy ha ezt a rókusi fiút sikerül bejuttatni a képzőművészeti főiskolára, a város adjon neki havi száz pengőket addig, míg elvégez. Én, a város cseléde, aki magamnak sose kértem semmit a városomtól, most kitüntetésképpen kérem magamnak, hogy bizzon meg a szavamban a városom. Vállalom a garanciát érte, hogy a lakatosinasból olyan müvész lesz, akiért valamikor még énvelem is megbékülnek. […] Aztán Szentgyörgyi Istvánnak irtam, a Képzőmüvészeti Főiskola szobrásztanárának. Nem protekciót kértem tőle, hanem szigoruságot. Az én lelkemet ne nyomja egy elveszendő lélek ha a szemem rosszul látott volna. Csak úgy vegyék fel a fiút, ha abszolút tehetség” (Móra).

Hegyi erre utal cikkében: „[Tápai] Móra Ferenc révén került fel a Képzőművészeti Főiskolára ösztöndijas növendéknek (havi száz pengő volt az ösztöndija). Szentgyörgyi növendék lett a kis lakatos inasból és tavaly megnyerte a Ferenczy dijat a »Vivó« cimü szobor kompoziciójával. Most pedig az a remény, hogy jövőre államdijjal Rómába küldik tanulmányutra. (A Képzőmüvészeti Főiskola az év jelöltjei között elsőnek jelölte.) Ezeket tudják idehaza is a torony alatt és büszkék Tápai Antalra, nem hiába küldözgette hát a városi pénztár a havi száz pengőket; a fiú dicsőséget hoz Szeged városának! Éppen ezért okozott most meglepetést a levele. Megszomorította a polgármestert is.”

(A cikk magyarázatához most Tápai Antal visszaemlékezését érdemes segítségül hívni, aki a Vívóról így ír: „A második és harmadik iskolai év szünetében, 1928-ban, bátyámról mintáztam. Később hencegett is vele, hogy azért nyertem meg az Akadémia díját, mert ő állt hozzá modellt. 1931-ben kiállítottam a Műcsarnokban. A díj összege futotta egy olaszországi tanulmányútra” [Tápai:33.]).

„Valakinek segiteni kellene, addig, míg az értékes erő ki nem merül az élettel való harcban. Addig, amig megmenthető a müvészet számára” – folytatja Hegyi. – „A városnál azt mondják, azért lett leredukálva a sovány száz pengő még soványabb hatvan pengőre, mert nincs pénz. A város földbérei nem folynak be pontosan. Négyszázezer pengővel tartoznak a földbérlők.” És Hegyi itt kapcsolja Tápait – magához hasonlóan – a magyar faluhoz: „Szegény Tápai Antal! Te sem tudsz elszabadulni a földtől, végzeted a föld; Szegeden, ebben a gazdag városban a csengelei zsellérek fillérei szabályozzák a müvészet támogatását.”

*

A szobrász válaszlevelét jelenleg ugyan nem ismerjük, de Hegyi egy részletét idézi a cikkben: „[Tápai] Helyzetét legjobban illusztrálja az a levél, amit ez év március 30-án irt egy barátjának:

– Pénzem nincs. Az ösztöndíjam 60 pengőre redukálták. De már juniusra azt sem kapom, pedig az év junius 25-én végződik. Otthon összetört három szobrom, köztük a Krisztus kompozicióm egy példánya is. A portréimat bronzoltatni kellene, de nem telik rá. Az iskolában fel van rakva egy életnagyságu aktom, önteni kellene, de nem telik rá. Igy aztán bent vagyok az egyenesbe, de összekötözve.”

Ez a barát nyilvánvalóan ő. Tápai tételesen megválaszolta a levélben feltett kérdéseket. Hegyi éppen e személyes viszony, pontosabban ennek leplezése miatt publikálta cikkét a Rozmaring álnéven. Továbbá azért, mert az írás végén név szerint megjelenik ő is: „Érdekes művészi élménye lenne a szegedieknek, ha a müvész kiállitást rendezhetne itthon a kész anyagból és a város erre a célra rendelkezésére bocsátaná a kulturpalota képtermét, nem egy értékes alkotása gyönyörködtetné a szemlélőt: a portrék közül Taussig Ella, Móra Ferenc, Hegyi István fejei, a kompoziciók közül pedig a »Bünbeesés«, »Krisztus a kereszttel«, »Magdolna«, a »Vivó«, az »Álom« cimü kompoziciók és néhány finom akt-tanulmánya keltenének feltünést.”

Tápai önarcképe fiatalon

Az utókor Hegyit igazolta: a szobrász a következő évben, 1931-ben Szegeden megrendezhette első önálló kiállítását, melyet később számos másik követett. Köztéri szobrai legtöbbje Szegeden és Szeged környékén található, kovácsolt és domborított alkotásai több országban megtalálhatók. Munkásságát díjakkal ismerték el, Szegeden nevét iskola viseli. Nevét – már csak ezért is – mindenképp jobban ismerik, mint egykori barátjáét.

Bíró-Balogh Tamás

Felhasznált irodalom: Apró 1993: (szegedi) [Apró Ferenc]: Hegyi István dedikációja Tápai Antalnak. Reggeli Délvilág, 1993. jan. 20.  –– Apró 1997: Apró Ferenc: Hegyi István négy dedikációja. In: Irodalom és művészettörténeti tanulmányok 1. Szerk.: Lengyel András. Szeged, 1997. 185–187. –– Hegyi: Rozmaring [Hegyi István]: A Képzőművészeti Főiskola legtehetségesebb növendéke Tápai Antal, aki lakatos inas volt Alsóvároson és küzdelmes évek után a „Vivó” cimű szobrával megnyerte a Ferenczy-dijat. Szegedi Napló, 1930. ápr. 13. 9–10. –– Móra: Móra Ferenc: A kis Tápai. Dm, 1930. jan. 5. 2–3. –– Tápai: Tápai Antal: Életutam. Szeged, 1983.

A képek forrásai: A dedikáció és a levél másolata saját tulajdonban. – Tápai Antal munkái: Fiatalkori önarcképe: In: Tápai Antal. Szerk.: László Anna. Szeged, 2005. 28. – Hegyi Pista (félprofil). In: Életutam, 83. – Hegyi Pista (szemből): In: Tápai Antal, III. t. – Vívó: In: Tápai Antal, V. t.