Egy napló élete

TŐZSÉR ÁRPÁD: NAPLÓK NAPLÓJA – ÉRZÉKEK CSŐCSELÉKE

Tőzsér Árpád negyvenfüzetnyi naplójából közölt – és nem egyszerűen közölt, hanem szerkesztett, újraírt, esszésített háromévnyi adagot, a múlt évezred utolsó három évéét. A kötet – melynek előzménye a három évvel ezelőtt megjelent, Szent Antal disznaja című 1992–1998-as napló, ugyanúgy a Naplók naplója – nevezzük így – sorozatcímet viseli. Érdemes tehát alaposan elolvasni a borítót, átgondolni az üzenetet, elvégre a címet tartjuk a leggyakoribb metaszövegnek (köztudott, hogy a szóbeli közlések egy részét leszámítva szinte mindennek van címe). A szerző, aki amellett, hogy magyar költő, esszéista a felvidéki magyar értelmiség egyik legjelentősebb tekintélye. Ennek megfelelően határozottan megjelennek a könyvben a magyar irodalomba, a kisebbségi magyar irodalomba és az egyetemes irodalomba való pozicionálási problémái – Tőzsérnek azonban sikerül elkerülnie, hogy beskatulyázódjék a sorskérdéseket nagy pátosszal és kevés hitellel kezelő irodalmárok sorába. Mert e kérdéseket nem csak dramatizálni, mindenáron megválaszolni sem szeretné, maximum leírni akarja őket. E distinkciót nem mellékes hangsúlyozni: csapdák elkerülésének módja a szövegben fűszerként mértékkel használt önirónia, amely általában is olvasóbarát megoldás, de különösen jót tesz akkor, ha egy szöveg nehezen feloldható dilemmákat, vagy közkeletű téveszméket érint.

A napló billenékeny írói eszköz, műfaji határvidék. Értelemszerűen önreflexív, ezen kívül bármi lehet. Vannak naplók, melyeket a szerző holta után olvashatunk, köztük olyanok, amelyeket nem a közlés szándékával írt a szerző, és vannak naplók, amelyeket a szerző maga gondoz, felül-és átír, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy rajta tartsa a kezét a közlésen, no meg hogy fönntartsa magának a jogot arra: amikor úgy érzi, hogy elérkezett az idő, az önéletrajzot kiváltandó megjelentethesse mindennap gondolatainak történetét. E mű esetében többek közt azzal a(z általam valószínűsített) szándékkal, hogy formát találjon olyan töredékek, témák, gondolatok közléséhez, amelyeknek nem talál önálló szövegben helyet, vagyis amiben nincs meg a teljes mű lehetősége, talán a felelőssége sem, de valahol szóvá szeretné tenni, lett légyen egy társadalmi jelenség fölötti, például a szülési hajlandóság csökkenéséről szóló pöfögés, vagy egy újraolvasott műben való csalódás kiváltotta mormogás. „Írás közben a legerősebb ösztönöm nem a meditáció, nem a megtisztulás óhajtása, hanem kitörés a nemlét rettenetből. Tollpróbának látszó létpróba. (…) Az én naplóm tehát végletesen személyes műfajnak, szinte önéletrajznak tűnik, de tulajdonképpen olyan puszta tevékenység, mint az egzisztencia bármely más elemi megnyilvánulása.” Átgondolt eszköz, nem véletlen, hogy a filosz-Tőzsér pozícionálja is naplóit: attitűd szempontjából belehelyezi önmagát – és egyúttal felállítja a mércét – abba az önkifejezési sorba, amelyet a magyar irodalomban leginkább Márai és Füst Milán naplói jelentenek. Azt tehát már tudjuk, hogy mire jó a napló az írónak (nem véletlenül nevezi a műfajok császárának) – no de mire az olvasónak?

Olvasói szemmel egy napló kiváló terep a mindenkiben lappangó voyeur-vágyak kielégítésére, arra, hogy részt vegyen egy idol (hiszen az Olvasó számára ki más volna a bálvány, mint a Költő) életében, mi több: mindennapjaiban. Ravasz tehát a műfaj, olvasható is, meg nem is, attól függően, hogy az olvasó mennyi ismerettel rendelkezik a korszak és a helyszín viszonyairól, mikro-történelméről. Az olvasó eligazításában elvileg csak néhány mankót kínál a szöveg szerkezete: az egyik a nagy strukturáló erő, a kronológia, a másik az a megismerési folyamat, amelynek során az olvasó egyre közelebb és közelebb kerül a szerzőhöz és korához, személyes sorsának igyekszik részesévé válni óhatatlanul. Egy napló egy kor vázlata, amelyet egy irodalmár életével öltöztetnek fel. E napló keletkezésének idején Mečiar volt a szlovákiai politikai csatározások dicstelen hőse, ekkor történik Jugoszlávia bombázása (visszatérő motívum a könyvben: Milošević ide vagy oda, Tőzsérnek szimpatikus a szerbek ellenállása, továbbá a szerző aranyér-műtéte. Történetesen éppen ekkor olvasta újra az Ember tragédiáját és Mrożeket, laza kapcsolatba kerül tehát test és lélek, közéleti felelősség, kritikusi vitriol, költői szárnyalás és öreguras dohogás. A szerző feszegeti a személyes közlés bátorságának határait, olykor a mazochizmus határait súroló kegyetlenséggel, már-már hetvenkedve, átsüt a büszkeség, hogy legyőzve a szemérem korlátait, bátran ír a saját végbeléről („lám, nekem még az aranyerem is költészet”) vagy a szexusról, legátéltebben a gyerekkori szexuális megszégyenítésekről. Olykor szomorkodva jegyzi meg, hogy sajnos nem tud ebben újat mondani, más szerzőben is előfordult már ennyi (ön)szeméremsértő kurázsi.

A naplónak éppen (vagy közel) annyi rétege van, ahány a Tőzsér Árpád nevű szerzőnek: költő, műfordító, tanár, szerkesztő, férfi és férj, apa, fiú, járókelő, egészséges, beteg, és mindenekelőtt olvasó-író ember, akinek napjait alapvetően befolyásolja az, hogy mit és hogyan olvas: önszántából vagy kötelességből, élvezettel vagy nemtetszéssel, első olvasatban vagy újraolvasva.

Tőzsér Árpád 1935. október 6-án született. „Kint, a platánfáim alatt-között-fölött ugyan borús, aradi hangulat honol, de bennem ünnep van: Isten éltessen, kiérdemesült ripacsa a lét deszkáinak, majdnem zseniális hamiskártyás, akinek sikerült hatvanöt évig úgy pókeroznod, hogy nem vertek agyon!” – írja hatvanötödik születésnapján (a napot, melyet egykor nem remélt megérni, de az idő haladtával már attól tart, a mindvégig motívum-szerűen visszatérő Márai sorsa vár rá). E napló írása idején tehát a hatvanas évek derekán járó férfi, akinél rutinszerűen visszatérő probléma a korral s a betegséggel való együttélés macerája. „Rémületes: olyan érzéssel jöttem vissza a kórházba, hogy hazajövök.” Majd: „Általában naponta négy órát, mégpedig úgy 13:00 és 17:00 óra között, az emésztés legintenzívebb szakaszában, gyötrődöm. Mi ez a négy óra ahhoz az örökkévalósághoz képest, amelyben talán a füvek, a fák és a kövek is egyfolytában átkozódnak (csak nem értjük nyelvüket, fájdalmukat), s az egész kurva létezés foguk csikorgatása, s hiába halunk meg, a fogunk csikorog tovább.” – így néz ki egy kifakadás. A szenvedéstörténetek többnyire nem maradnak levezetés nélkül: a szerző szívesen mártogat vitriolos pennát saját, vagy nem is oly ritkán mások vérébe. Egy alkalommal például azt javasolja az orvosa, hogy törődjön többet a vérnyomásával. Minek? – kérdezi Tőzsér. Németh László törődött vele, vérnyomás-naplót is vezetett, mégis abba halt bele! „Németh László is többet törődhetett volna a nyelvi regisztereivel, akkor talán frissebbek, maiabbak volnának a könyvei” – teszi hozzá. Németh László nem az egyetlen, akit a naplóíró kioszt. Jut például Mrožeknak, akiről nem is érti, miért gondolta egykor kafkai csúcsnak, mára szerinte éppannyira letűnt, kontextusát veszített, mint értelmezési tartománya, a szocializmus. Az Ember tragédiájáról pedig megjegyzi: hiba volt újraolvasnia. „Megértem például, hogy a franciák miért csináltak belőle bábjátékot: van az egészben valami gépies, valami komédiaszerű. Mintha valóban az ördögnek, vagy isten tudja, kinek a komédiája volna (emlékszünk: Erdélyi János nevezte a Tragédiát az „ördög komédiájának”): Madách figuráit valaki kötélen rángatja. Időnként immár én is Jean Effel karikatúráit, a komikus paradicsomi figurákat látom bennük.”

Elárulja magáról, hogy lóugrás-szerűen olvas, nos, naplót legalábbis, úgy is ír. Témakataszterében az irodalmi tabuk döntögetéséből lazán ugrik át közéleti természetű – nevezzük így – pöfögésekbe. „Ordító jelkép: az ablakom alatt, az utcán egy hajléktalan férfi ütött-kopott gyerekkocsiban tolja szegényes motyóját. Egyre kevesebb gyermek születik. Gyermek helyett a jövőtlenségünket toljuk magunk előtt, ütött-kopott gyermekkocsikban.” Egy, a szeméremszőrzetet is ábrázoló női aktfotó kapcsán pedig megtudjuk, hogy a szerző szerint a szerelmi költészetet a nők genitáliájának borotválása zúzta szét, mivel vizuálisan tönkretette a női ölet övező misztikumot. Saját közéleti szerepvállalását sem kíméli: „Megválasztottak a Szlovákiai Magyar Írók Társasága elnökének, társadalmi tényezőnek, azaz ha úgy vesszük: bűnözőnek. Az írószervezet az író bűnös társadalmi létének a direkt-formája, az elnök benne a főbűnöző” –írja, bár a közéleti szerepvállalásnak ez a szála végül, mint egy jelentéktelen epizód, kifejtetlen marad. Nem úgy a siker-sikertelenség, elismertség-mellőzöttség problémája, amelynek érezhetően jóval nagyobb tétje van számára, ebből adódóan ezek a naplórészletek talán feszesebbre és markánsabbra sikerednek, mint a betegséggel, az öregedéssel és a testi szemérem korlátaival való szembenézés. Zavarja egyrészt a képernyőbeli tükörképe: „hányszor megfogadtam már, hogy tévésekkel nem állok szóba! S akkor a kutyára és hiénára emlékeztető mocskos-vén külsőmről, amit a képernyő rendre diadalittasan leleplez (George Moore, a fiatal angol költő Verlaine-t látta ilyennek) nem is szóltam.” Zavarja másrészt, ha nem fogynak a könyvei – bár igyekszik József Attila példájával vigasztalni magát, akinek a Nagyon fáj című kötetéből a karácsonyi könyvvásárban egyet sem sikerült a megjelenés után eladnia – ; és zavarja első sorban a magyarországi recepció és elismerés hiánya. Keserű örömmel lepődik meg, amikor Vörösmarty-díjat kap, majd „mintha sikerült volna megkapaszkodnom a jelenkori magyar irodalom mókuskerekében!” – írja, mikor egy kritikában Rába György mellé helyezik. A hangtompító eszközök rutinos kezeléséről ad számot arról szólva, hogy a magyarországi irodalmi kánon mily elutasítóan viselkedik bárkivel, aki a kánonhoz képest kintről érkezik (Tőzsér e napló után négy évvel, 2004-ben kap csak Kossuth-díjat) és eltűnődik azon is: hányan haltak meg úgy, például Vas István, hogy esélye sem volt megismerni, vajon miért nem jutott eszébe senkinek meghívni őket Szlovákiába. Végül is a naplók következetesen kidolgozott, nagyon is tudatos, Szilágyi Zsófia kifejezésével élve: tollal és szikével elkövetett élveboncolásainak sorából szerencsére nem marad ki az alapvetően mégiscsak leghitelesebb, egyfelől a költői: „rám omlottak a nyelvi konstrukcióim, és lehet, hogy a romok alatt már nincs senki.”, másfelől a filoszi énnel való mindennapos szembenézés sem: „Ma, hosszú idő után, megint magukhoz engedtek a könyvek. (Legalább két hónapig mintha »menstruáltak« volna, de az lehet, hogy én voltam impotens.)”

Tizenegy év telt el az Érzékek csőcseléke napló-idejének lezárulta óta. Ezt már nevezhetjük történelmi időnek is akár. A Naplók naplója-sorozat minden bizonnyal, és remélhetőleg sürgősen folyatódik – muszáj neki. Zsarolásként a szerzőt idézem egy olyan vers-helyen (A megsemmisülés forgatókönyve), ahol a napló lett a költészet témája:

Leállok, hogy utolérhessem magam,
mármint a lét-írással állok le: naplót nem írok
s nem élek. Csikorogva fékez le szavam
a papír előtt, állnak üresen a lapok, a napok, a sírok.

Józsa Márta

 Megjelent a Tiszatáj 2012/7. számában