tiszatáj | 2014. március 21.

Bevezető Krúdy Gyula Pesti Napló-beli írásaihoz

Az alább következő Krúdy-szövegek a Pesti Napló 1907-es évfolyamában jelentek meg, azóta sem kötetben, sem pedig újságban vagy folyóiratban nem publikálták őket […]

Az alább következő Krúdy-szövegek a Pesti Napló 1907-es évfolyamában jelentek meg, azóta sem kötetben, sem pedig újságban vagy folyóiratban nem publikálták őket. Kozocsa Sándor[1] és Gedényi Mihály bibliográfiája[2] sem tartalmazza őket, csupán a Petőfi Irodalmi Múzeum Magyar Írók bibliográfiája[3] nevű adatbázisában vannak benne az írások könyvészeti adatait. A művek között akad olyan, amelyet inkább tárcának és olyan, amelyet inkább novellának könyvelnénk el, illetve olyan alkotás, amely mindkét műfaj jellegzetességeit magán hordozza. Az összeállítás hét szöveget tartalmaz, melyek megjelenésük sorrendjében a következők: Szeretők szigete (1907. május 18, 1-3.); Eltűnt fiúk (1907. szeptember 3, 1-2.); Legendák hőse (1907. szeptember 17, 1-3.); Öreg kapitány (1907. október 4, 1-3.); Útszéli fogadó (1907. október 29, 1-2.); Mária, segíts! (1907. november 26, 1-2.); Zsiványok éjjele (1907. december 28, 1-2.). A válogatásba nem kerültek bele azok a szövegek, amelyek nem jelentek meg ugyan első közreadásuk óta, azonban a fentebb említett nyomtatott bibliográfiák valamelyike említi őket. Így például kimaradt a Dárius kincse (1907. január 19, 1-2.), a Falusi éjjelek (1907. február 14, 1-2.) vagy a Simplex (1907. április 23, 1-2.). Továbbá mellőztük azokat az írásokat is, amelyek kötetben, újságban, folyóiratban megjelentek, akár a szerző életében, akár utána.

A novellákat, tárcákat nem könnyű együtt tárgyalni, ugyanis sokszor jóval több eltérő vonás mutatkozik közöttük, mint hasonló. Abban azonban mindenképpen megegyeznek – a megjelenési helyen és éven kívül –, hogy mindannyian Krúdy úgynevezett „mikszáthos” korszakának termékei. Még ha nem is feltétlenül mutatnak mikszáthi hatást. Majdnem mindegyik írásműben egyes szám harmadik személyű narrátor mondja el a történetet, kivételt képez az Útszéli fogadó, amelyben az elbeszélő – az első mondatot leszámítva – egyes szám első személyben meséli el saját történetét, a harmadik személyű narrátor közvetítésével. A sztorik színhelye általában valamilyen vidéki hely, egyedül a Mária, segíts!-ben jelenik meg a főváros, de csak a vidék ellenpontjaként. Több írásban (Szeretők szigete, Öreg kapitány) a történelmi múlt idéződik meg, legendásítva egyúttal a történelmi alakokat is. A Zsiványok éjjele pedig, bár nem kapcsolódik szorosan a történeti múltat megidéző szövegek közé, hangulata, vallási lelkülete-tematikája miatt mégis Krúdy úgynevezett középkori írásai közé tartozik. Ugyan nem lehetetlen összefogni a mind tematikailag, mind elbeszéléstechnikailag, mind műfajilag szerteágazó szövegeket, a következőkben megkísérlünk egyenként is beszélni az írásokról.

A Szeretők szigetének főhőse tulajdonképpen a dobi pusztaság, amely a tatárjárás után vált elátkozott, terméketlen pusztasággá. Az elbeszélő úgy igyekszik beállítani Dobot mint amelyre senki nem tart igényt. Végül a király birtoka lesz, de továbbra is terméketlen és értéktelen marad. A fordulatot a Békény gróf nevű szereplő hozza, aki büntetését tölti itt hét évig. A gróf tiszta életével, ráerőltetett szerzetesi életmódjával tulajdonképpen megtisztítja az elátkozott pusztaságot, s bár nincs konkrétan kimondva, de a Természet tettéért bőséggel ajándékozza meg a földet, melynek eredményeképp kialakul a sziget. Az elbeszélés során semmi nem utal előre arra, hogyan kapcsolódik a szeretők szigete a pusztasághoz, csak az utolsó mondatok teszik nyilvánvalóvá s válik érthető a cím. Bár a szöveg során többször is felbukkan a sziget-metaforika (ld. az egyetlen terméketlen területe az országnak, Békény gróf itt el van zárva a társadalomtól, stb.), a szeretők képe csak a novella végén csatlakozik hozzá.

Az Eltűnt fiúk felütése alapján akár egy bulvárhír, újságcikk első mondata is lehetne, azonban folytatásban egy tárcaszerű történet alakul ki belőle. A történet helyszíne végig egy nyaraló, a Vilma-lak, amelynek lakói egytől egyig tehetősek. A címbeli főhősök, a Kovács-fiúk, legnagyobb csínytevésként elhagyják a nyaralót, de csak a szomszédos szigetig jutnak. A feszültség forrása, hogy megtalálják-e a fiúkat, de valódi feszültség nem rejlik ebben a momentumban. Hucklebery Finn említése már előrevetíti a szökésüket, azonban a csintalan lurkókat nem veszik komolyan szüleik, különösen apjuk. Anton, a révész veszi észre eltűnésüket a nyaralóból. A narrátor egy kvázi-bűnügyi szálat is működtet azzal, hogy a nyaraló közönsége nyomozni kezd a fiúk után, akik, miután egy parasztgyerek használható nyommal szolgál a csoportnak, elő is kerülnek. A két gyerek végül nem kap büntetést sem a családjától, sem a nyaraló más vendégétől. Sőt, akik eddig mogorván bántak velük, ezután az eset után kezet nyújtanak nekik (ld. Borz kapitány esetét).

A Legendák hőse egy különös történet, amelyben a kép és a valódi személy sorsa összefonódik, azonban végül nem emelkedik motivikus szintre. Főhőse a sápadt arcú ember, akinek sem a neve nem derül ki, sem pedig az, honnan szerezte hatalmas vagyonát. Csupán annyit tudunk meg róla, hogy ritkás fekete szakálla van, fél tizenkettőkor szokta fogadni látogatóit és szerencséje boldogtalanságának oka is egyúttal. A kép és a főhős úgy kerül viszonyba egymással – azon túl, hogy a festmény a férfi szobájában függ –, hogy a narrátor a többször utal a képen látható haldokló torreádorra és a legendák hőse között felállítható párhuzamra. A sápadt arcú úgy gondolja, legyőzhetetlen, neki több szerencséje van, mint a torreádornak, ellenpontként gondolja el önmagát az alkotáshoz képest. A Pongrácz István-szerű szokásokkal ellátott figura egykedvűen tengeti életét, melyből egyedül az ismeretlen jósnő képes felrázni, akiről nem dönthető el egyértelműen, hogy csak a főhős képzeletében létezik, vagy valóban meglátogatta a férfit lakásában.

Krúdy az Öreg kapitányban saját nagyapjának a történetét írta meg, aki valóban harcolt a szabadságharcban s valóban az egyik fővárosi honvédmenház parancsnoka volt idős korában. Ugyanakkor a szöveg nem egyszerű krónikás megrajzolása az öreg huszárkapitánynak. A személyesebb hangú, tárcaszerű indítás egyes szám harmadik személyű narrációvá alakul át. Az elbeszélő fikcionalizálja, regényesíti a nagyapa alakját, egy olyan kontextusba helyezi bele, amelyben „csupa Jókai hősök éltek a magyar glóbuszon”.[4] A narrátor szerint olyan hősök éltek akkor a hétköznapokban (különösen az 1820-as, ’30-as években), akik Jókai regényének a hősei, hősnői is lehettek volna vagy szinte onnan léptek ki. Ebben az esetben nem egyértelmű – mint arra az elbeszélő is ráerősít −, hogy vajon ki hatott kire: a korabeli emberek Jókai hősformálására vagy fordítva. Mindenesetre fikció és valóság olyan erős összemosása történik meg, amely művelet a kettőt egymás megfeleltetéseként kívánja olvasni, s lényegében Jókai műveit hiteles történeti munkáknak tekinti. Ehhez járul még a mindennapi élet mint színjáték probléma, ami Krúdy későbbi műveiben is jelentős szerephez jut (ld. a postakocsi-regényeket, a Rezeda Kázmér szép életét, vagy a Hét bagolyt), valamint a szabadsághős figurájának legendásítása.

Az Útszéli fogadó kétségtelenül az egyik legerősebb darabja a válogatásnak. Ez az írás egy nő miatt öngyilkos lett férfi életét meséli el, akinek a történetét egy egyes szám harmadik személyű narrátor beszéli el, s akiről végül kiderül, hogy talán nem is halt meg, hanem csak álmodta ezt az egészet. Az elbeszélő bizonytalanságban hagyja az olvasót, mindkét értelmezésnek létjogosultságot ad. A harmadik személyű narrátor saját, biztosan hozzá kapcsolható szólama csak az első mondat, ezt követően – állítása szerint – közvetlenül idézi az egyes szám első személyű narrátor jegyzeteit. Az elbeszélés viszonylag hamar leleplezi csalóka voltát, amikor a már halott barát következőket mondja: „Elmondom, mikor haltam meg.”[5] Ezáltal arra készteti az olvasót, hogy gondolja végig addigi értelmezését, elképzeléseit. A novella álomként is értelmezhető, amit az is megerősít, hogy a halál, haldoklás leírása azzal indul, hogy az öngyilkos barát – akinek neve nem derül ki az elbeszélésből – nem tudja eldönteni, hogy mély álomból ébredt fel vagy nem is aludt, amit interpretálhatunk akár úgy is, hogy az álom éppen azzal kezdődik, amivel véget érni szokott, a felébredéssel. A történet további elbeszélése is álomszerű, tele van szimbolikus jelölőkkel, amelyek egy álomra (nem látja az árnyékát, nem hallja lépései kopogását, valamint a fiáker kerekei sem zörögnek) vagy némafilmre emlékeztetnek. A novella második felében reflektálás történik az elbeszélő részéről, hogy a fogadóbeli jelenet akár álom is lehet. Az öngyilkos férfi szerepe összevethető az útitárséval, amely karakter a későbbiek során nagy jelentőséget kap Krúdy prózájában.

A következő írás a Mária, segíts!, Krúdy Mária-kultuszt megidéző szövegei közé sorolható. A narrátor két asszony egy búcsújáróhelyre – feltételezhetően Máriapócsra – történő látogatását meséli el. Az elbeszélő a kis vidéki helyre történő megérkezéssel kezdi a mesélést, majd innen vezeti az olvasót a múltba a két szereplő, Nyanya és Rózsa emlékezései által, végül visszatér a novella a búcsújáróhelyre, de már nem a szabad, nyitott térbe, hanem egy templomba, amelyben a csodatévő Mária-kép található. Az írás címe – mely egyébként egy Mária-ének kezdősora is – motívumként vonul végig az elbeszélésén. Az ének a szöveg csúcspontján bukkan fel harmadszor, amikor Nyanya számára láthatóvá válik, amint a Szűzanya elmosolyodik, viszont Rózsa, aki szintén jelen van, nem látja. Az esemény leírásánál elbeszélés és fokalizáció szétválik, a nézőpont a narrátoré lesz, de Nyanya lesz, aki lát, érzékel. A novella azzal ér véget, hogy látszólag helyreáll a rend, Mária megsegíti a könyörgőket, Rózsa pedig megkönnyebbül és imádkozik az Istenszülőhöz.

Az utolsó szöveg a Zsiványok éjjele, melynek alcíme (Középkori legenda) jól érzékelteti, hogy Krúdy középkori történeteinek körébe érdemes sorolnunk. A novella akár egy karácsonyi Krúdy-válogatásba is bekerülhetne, hiszen a Jézuska csizmája[6] című karácsonyi válogatás is tartalmaz hasonló írásokat. A történet egy fiatal (csak ötven éves) ördögről szól, aki áldozatokat próbál becserkészni karácsony éjjel egy országút szélén. Mivel nem jár arra senki, kivéve két zsiványt, kénytelen őket megfogni. Kettejük közül is csak a fiatalabbat, Máriót sikerül végül elkapnia s belehúzni a sírgödörbe. Bár a sztori egyfajta időtlenségbe van helyezve, mégis ki lehet következtetni (pl. a városfalak alapján), hogy egy középkorba helyezett cselekménnyel van dolgunk. A történet egyszerű, helyenként didaktikus és az alakok sincsenek pontosan kidolgozva, csak egy-egy jellemvonás alapján, mégis kijelenthető, hogy nem múlja alul a többi szöveg narrációs és stílusbeli kidolgozottságát.

Vigh Imre



* A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt  keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.

[1] Kozocsa Sándor: Mű és mérték, In: Tóbiás Áron (szerk.): Krúdy világa, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, 1964, 407-446. old.

[2] Gedényi Mihály: Krúdy Gyula (Bibliográfia), Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1978.

[4] Krúdy Gyula: Öreg kapitány In: Pesti Napló 1907. október 4, 1. old.

[5] Krúdy Gyula: Útszéli fogadó In: Pesti Napló 1907. október 29, 1. old.

[6] Krúdy Gyula: Jézuska csizmája. Krúdy Gyula karácsonyi írásai (szerk. Kőrössi P. József.), Noran Kiadó, Budapest, 2005.