„Az egész élet egy transzgenerációs trauma”

– Biztos nagyon unalmas már ez a kérdés, de a Leli élete kritikáiban is elő-előkerült, szóval felteszem. A prózaírói pályád a blogírás felől indult, Zetor Leila álnéven írtad a blogodat, ebből lett később Leli is. A Beenged recepciójában olyan fogalmak kerültek elő, hogy ezek blogszövegek, blognovellák, esetleg blogposztirodalomként lehetne illetni ezt a szövegvilágot. A Leli élete kapcsán szintén több kritikus fontosnak tartotta megemlíteni, hogy a rövid egységekből építkező nyelvi világot áthatja ez a blogszerű alkotásmód. Mennyiben határozza meg a prózaírói praxisod még most is, hogy a blog felületéről indultál?

– Egyre inkább az az érzésem, hogy nem a blogfelületi indulás hat ki még most is az írásaim ritmusára és – esetleges – sűrítettségére, hanem annak idején az történt, hogy az eleve szűk kivágásra ráálló szemem és kezem talált magának egy megfelelő formát, ami akkor a blog volt. Még mindig ez a blogszerű kivágat a leginkább szemre- és kézreálló nekem. Szóval valószínű, hogy akkor is blogszerűen írnék most, ha a blog műfaja egyáltalán nem létezne. Az már egy másik érdekes kérdés, hogy vajon írnék-e ma bármit is, ha annak idején nem írtam volna blogot.

– Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy a blog nem esztétikai kategória, hanem egy felület. Ebből kiindulva azt gondolnám, hogy kvázi mindegy, könyv vagy blog. Ugyanaz az írói munka, csak más felületen. Érzékelsz valamilyen váltást, más írói attitűdöt, ha az internetre szánod a szöveget vagy ha kötetbe tervezed illeszteni?

– Azt hiszem, az előző kérdésre adott válaszom ezt a kérdést is megválaszolja. Ráadásul mindent egyből számítógépen írok, és ezzel tulajdonképpen mindegy is, hogy az a szöveg hol fog megjelenni. Nem dolgozik másképp a kezem és az agyam egyik vagy másik esetben. Most, hogy 2021-ben minden hónapban írtam egy tárcát az ÉS-be, év végére már egészen az az érzésem támadt, hogy minden hónapban ugyanazt a naplóbejegyzést írom, csak kicsit másképp.

– A Beenged egyes kritikáiban található olyan szólam, hogy jót tesz-e a nagybetűs irodalomnak, ha beengedi a blogot a területére. Hogyan látod, annyira ördögtől való ez a folyamat? Befolyásolja valamilyen mértékben ez a rövid szövegforma a könyvkiadásban uralkodó nagyobb formákat, regény-, kötetkompozíciót? Hogyan tudtad ezt mikroperspektivikus alkotásmódot a nagyobb lélegzetvételű könyvbe csatornázni?

– Nehéz lenne szétszálazni, mennyire a világ „fogyatékossága” ez a fajta rövid szövegegységekben való gondolkodás, és mennyire az enyém. Az biztos, hogy bár jellemzően impulzív, szorongó, sokkal inkább beszűkült, mint kitágult tudatállapotban írok, ennek a regénynek már a megírása előtt határozottan tudtam, hogy milyen szerkezetben képzelem el, és volt a fejemben körülbelül harminc konkrét állókép, amit szerettem volna összefűzni benne. A Leli élete történetesen nem egy hömpölygő családregény, viszont én nagyon szívesen olvasok hömpölygő családregényeket. Úgy látom, a világ is. Sok nagyívű kortárs regény születik ma is, és én azt mondom, szerencsére. Fogalmam sincs, hol húzódik a kisbetűs és a nagybetűs irodalom határa.

– Ugyanakkor eléggé leegyszerűsítő is a könyv építkezésével, a rövid, novellaszerű, töredékes szövegegységekkel kapcsolatban, ha csak a blog irányából nézzük. Nagyon rétegzett a formája a Lelinek, hiszen ezt a töredezettséget magyarázhatjuk az emlékezetműködéssel, az emlékezés hozzáférhetőségével, a traumatikusan áthagyományozott érzelmi állapotok elmesélhetőségével, a családregény és az én történetének  megírhatóságával is. Mennyire érzékelem jól, hogy itt, a rövid, töredékes, szétforgácsolódott szerkezet mögött egy bonyolult szerzői intenció húzódik meg?

– A kapcsolati hálót szántam a regény főszereplőjének, nem Lelit, és ilyen értelemben a cím is és a műfajmegjelölés is tekinthető önironikus gegnek. Bár nem szeretem a különböző írói tudatállapotokat túlmisztifikálni, be kellett látnom, hogy nálam is eljött többször az a pont, hogy a regény egyszerűen túldimenzionálta a saját, előre kitalált koncepciómat. Úgy írni meg valamit, hogy előre leszögezed, a valóság relatív, és hogy a családtörténet mint olyan nem egy létező dolog, eléggé ironikus hozzáállás. A szeretet mellett – aminek megnyilvánulásaiból sokszor egyáltalán nem csak szép, magasztos és tiszta dolgok születnek – az irónia akart lenni a regény másik fontos összetartója.

– Számomra a Leli… legizgalmasabb szövegvonulata a család, a generációk egymásba gyűrűzése, a traumák és a betegségek (testi-lelki) továbbhagyományozódása, valamint az a jelenség, hogy a család mennyire fontos indukálója ennek a továbbörökítésnek. A Leli… ezt a kérdéskört mind poétikai, mind narratív fogásokkal deklarálja: behelyettesíthető szereplők; a szereplők elválaszthatóságának nehézsége egyes narratív helyeken; ahogyan Leli önmagát az előző családtagokkal azonosítja; a nevekkel való játék, mintha azok nem is önállóan, hanem egyfajta derivátumként működének (Kisgyuri, Kisbéla) – és még lehetne folytatni a sort. A kérdésem, miképp vélekedsz, gondolkodsz te erről a transzgenerációs problémáról?

– Hú. Leginkább össze vagyok teljesen zavarodva, és igyekszem ezt valami produktív zavarrá transzformálni. Semmit sem tudok, de sok mindent érzek, és mindig nagyon figyelek. Izgalmas dolog ez, divatos is, és szerintem ez egy nagyon hasznos divat: a transzgenerációs jelzőt csak most kapta meg, de ha belegondolsz, kb. az egész világirodalom erről szól évszázadok óta. Ha nagyon profán akarnék lenni, úgy mondanám, megszületni szívás, élni szívás, így vagy úgy, de mindenképpen meghalsz, ráadásul a szabad akarat mint olyan egy nem létező idea, és te mégis megpróbálsz boldog lenni. Az egész élet egy transzgenerációs trauma.

– Készítettek veled egy interjút, ahol az írói mesterségről kérdeztek. Nagyon megtetszett a válaszod, ugyanis azt mondtad, írónak lenni számodra egy állandó és produktív szorongás. Kicsit mesélnél erről a produktív szorongásról?

– Azt hiszem, a szorongás az elmúlt nyolc évem leggyakoribb szava, minden interjúmban felbukkan. Szerintem most is többször használtam, mint kellett volna. Nem súlyos klinikai szorongásra gondolok, csupán arra, hogy én tényleg minden felnövéstörténetre egy kisebb(?)fajta traumaként tekintek. Viszont nem akarom, hogy csupán ez legyen a védjegyem. Mostanában készülök elmenni terápiára. Félek tőle és nagyon várom. Esetleg megírom majd valamiben valahol, és az autofikciónak – némi tettetett felháborodással – még az írmagját is le fogom tagadni.

Klajkó Dániel

Fotó: Takács Borisz (B42 – DiY)