Csak a rendszerváltás utáni kutatás szabadsága tette lehetővé, hogy a határon inneni és még inkább határon túli együttműködés ereje végre felmutathassa az ősi magyar hagyomány egyik legértékesebb kincsét, a kuruncát. A ma hozzáférhető kézikönyvek, mint például a Néprajzi Lexikon vagy akár a Magyar Nyelvtörténeti Szótárat is említhetjük, nem jegyez kurunca címszót, sőt a többi, témában releváns magyar és idegen nyelvű lexikonok és kézikönyvek egyike sem foglalkozik ezzel a fontos hagyományelemmel, amely nélkül a magyar őstörténet, a népi hagyományok vezérfonala és a magyar kultúra máig tartó nemes és egyértelmű fölénye más európai kultúrákkal szemben – mondjuk ki nyíltan – nem érthető meg. A politikai körülményeket valamint az internetes kommunikáció adta lehetőségeket kihasználva a kuruncáról való tudás búvópatakjának elágazásai végre felszínre törhettek, egyesülhettek, és minden kétséget kizáró tisztasággal rajzolhatták meg a kurunca történetét, szerepét a nemzeti hagyomány fenntartásában, valamint a benne rejlő lehetőségeket a megbicsaklott, de ébredő nemzeti öntudat és büszkeség megerősítésében. A kuruncával kapcsolatos kutatások számos nehézséggel kellett megküzdjenek, melyek között az egyik legsúlyosabb a hivatalos történetírás és könyvkiadás merev elzárkózása minden olyan felfedezés elől, amely nem illik bele a számos tekintetben fertőzött, tudománytól idegen érdekeket kiszolgáló, úgynevezett akadémiai szféra szemléletébe és érdekrendszerébe. A kuruncával foglalkozó kutatók soha nem kaptak eddig esélyt arra, hogy jelentős eredményeiket tudományos konferenciákon bemutassák, a szakma referált folyóirataiban vagy kézikönyveiben publikálják. Az elzárkózó tudományos világ, természetesen saját érdekeit védve, még arra sem méltatta ezeket a nagy tudású, nemzetközi szaktekintélyeket, hogy eredményeiket értékelje, megvitassa. Nem vették a fáradtságot, hogy érvekkel támasszák alá, miért tekintik ezeket az eredményeket eretneknek, s miért közösítik ki kurunca-kutató kollégáikat a tudományos élet közösségeiből. Szerencsére ezek a Kárpát-medencéből és a világ más kontinenseiből származó kutatók eddigi pályafutásuk során már megedződhettek az ilyen hozzáállás elviselésében, így tudományos lendületüket és elszántságukat nem törhette meg sem a rideg ellenállás, sem a lakonikus közöny. Ez a kitartás már önmagában is igazolja, hogy a kurunca nem csak mérhetetlenül fontos eleme a magyarság történetének, hanem egyben leküzdhetetlen erőforrása a vele foglalkozó egyéneknek és közösségeknek egyaránt. A kuruncára vonatkozó történeti kutatás legfontosabb momentumainak és összefüggéseinek vázlatos ismertetése után már rátérhetek a kurunca nyelvi megjelenési formáinak ismertetésére.
Az őshonos népi kifejezések mindegyikénél tapasztalhatjuk, hogy a szógyök, az alapszó milyen sajátos regionális formákat vesz fel, s miközben lényegében megőrzi eredeti jelentését, a regionális hagyományokkal való ötvöződés révén eltéveszthetetlen jellemző vonásokat vesz fel. Ez a nyelvtörténeti belátás jelentette az egyik legfontosabb áttörést a kurunca-kutatásban, mert az egymástól kissé vagy akár sokban eltérő szóalakok azonos jelentésre való visszavezetése eddig nem járt sikerrel. Sőt annyira, hogy az összetartozó szóalakok felismerése is csak a nemzetközi együttműködés révén vált lehetségessé. Ebben a rövid, csak a legfontosabb eredményekre koncentráló értekezésben nem térhetek ki minden alak bemutatására, de a legfontosabbakat mindenképpen meg kell említeni. Amint majd látni fogjuk, a nyelvi alakok mögötti jelentés homogenitása meggyőzően bizonyítja a kultúrák mélyrétegű egységét és egyben a magyar kurunca kiemelkedését ebből a széles bázisú gazdag hagyományból. Kiindulva a Kárpát-medence népeinek nyelveiből, melyek – mint más kutatások már kimutatták – mind annak a nyelvcsaládnak elágazásai, melyben a magyar képezi a meghatározó nyelváramlati vonulatot, csak a törzsalakokat említem meg, a tájnyelvi változatok részletezésére nem ad módot a közlés szigorú kerete. Akár szimbolikusnak is tekinthető, hogy a felsorolást az óra járásával ellenkező irányban végzem, minthogy a mai szokványos felfogásoknak nagy szüksége van arra, hogy új paradigmák mentén kezdjék el feltárni mindazt, amit az eddigi paradigmákat követők inkább eltakarni törekedtek. A kurunca nyelvi megfelelői a szerb és horvát nyelvben kurtincka, a románban curtenci, az ukránban kuntarcsev. A szlovák kissé jobban eltér ezektől az alakoktól, ami a szlovák nyelv történeti kezdetlegességére illetve elmaradottságára vezethető vissza, tatska. Az osztrák változat az angolszász nyelvi formák hagyományát követi ebben is, a kurunca megfelelője a Ronsch illetve Kismarton környékén a Runtsch.
A legmeglepőbb felfedezéseket azonban nem is annyira a magyar kultúrtér nyelvi alakzatai jelentették, hanem az ettől első látásra távol eső nyelvek alakjai. Maguk a kutatók is elámultak, amikor rátaláltak a kurunca svéd megfelelőjére, az artak-ra, s még inkább a latin nyelvek szinte mindegyikében előforduló uriga vagy uricca alakokra. Bár a szótörténeti és szóalaki vizsgálatok még korántsem tekinthető lezártnak, hiszen az afrikai nyelvek sokaságának feltárása még a kutatók előtt áll, az eddigi eredmények legfényesebbike kétségtelenül a kínai változat azonosítása, melyet ezen a helyen lehetetlen elégségesen értékelni, így csak az alak megadásával, természetesen fonetikus átírásban, jelezhetem, hogy milyen hatalmas eredményről van szó: cö.
A nyelvi alakok színes, gazdag és szinte kimeríthetetlen világába való valóban csupán vázlatos betekintés után a kurunca fajtáinak ismertetésére kell rátérnem. A kurunca előfordulása, amint már a nyelvészeti fejtegetések is előre vetíthették, a legmagasabb rendű kulturális kontinuitást és ezzel párhuzamosan a legflexibilisebb asszertoritást mutatja. Ez a tény is jelzi, hogy olyan hagyományelemmel van dolgunk, amely egyszerre ugyanaz és egyszerre más, s mint ilyen csak a rendkívül alapvető, az emberiség kultúrkincseinek legragyogóbb elemeihez fogható további elemekkel mérhető. A történelmi előfordulások sokszínűségének bemutatása külön tanulmányt érdemelne, amelynek összeállítására egy későbbi alkalommal vállalkozni szeretnék. Ebben a munkában meg kell elégedni a két legfontosabb kurunca-fajta megemlítésével. Mindkettő rendelkezik természetesen számos alfajtával, elágazással és speciális jellegzetességgel. Ugyanakkor már itt szükségesnek érzem, hogy a leghatározottabban szembe helyezkedjek azzal a gyakran hangoztatott vélekedéssel, miszerint itt nem ugyanarról a jelenségről lenne szó. Ezek a kritikai megjegyzések az immár mindenki által ismert elfogultságokból származnak és nélkülözik a valódi tudományosság igényességét és az azt mindenkor fémjelző széles körű műveltséget. Kár további szót vesztegetni ezekre az ellenérvekre, pontosabban olyan előítéletekre, melyek szeretik elvontnak hangzó érvekként feltüntetni magukat. Ám ennyit mindenképpen szükségesnek láttam egyértelműen leszögezni.
A kurunca két legfontosabb fajtája a homoki kurunca és a lápi kurunca. Eredményeink nem tűnnek első látásra meglepőnek azok számára, akiknek sikerült fáradtságot nem ismerő elkötelezettséggel elmélyülnie a magyar hagyományok mélyrétegeinek feltárásában. Hiszen a száraz és a nedves önmagában is olyan alapvető jellegzetesség, melyet megtalálhatunk az élettelen világban, az élőben, a Földön és az egész Kozmoszban. E két ősfajta vagy – ahogyan némely kutató a maga sajátos tipológiájában használja – őstípus nem csak a kozmosz alapvető elemeinek két fajtája. Világos összefüggéseket lehet megfigyelni a humánantropológiában egészen a termékenységi diszpozíciókig menően, a társadalomtudományokban pedig a mikroközösségi kommunikációtól kezdve a makrotársadalmi diskurzusokig érően. Hiszen mindezeken a területeken találkozunk a száraz és nedves megjelenési fajtákkal. Jelen kutatási eredményeink egyértelműsítik a két fajta exkluzivitását is, amely minden materiális, biológiai vagy szellemi létező, esemény illetve cselekmény bipoláris vagy dichotomikus hermeneutikáját kimeríti és egyben meg is alapozza. A nagy kultúrkörökben is jelen van ez. Legyen elég itt hivatkozni a yin-yangra, s kivételesen, remélve, hogy semmilyen félreértésre vagy helytelen következtetésre nem adok okot vele, a zsidó zim-zumra is. Ezekkel az inkább filozófiai természetű utalásokkal azonban olyan területre érünk, amely végképp túlnyúlik jelen lehetőségeinken, ezért itt ezt a kifejtési irányt lezáratlanul hagyva át kell térnünk a kurunca jelentőségének tárgyalására.
A fentebb már tárgyalt történettudományi, nyelvtudományi és morfológiai eredmények már előre vetítik, amit a kurunca jelentőségéről mondhatunk, illetve mondanunk kell. A kurunca alap és felépítmény egyszerre. Ezt a marxista kategóriát immár eredeti jelentésére visszavezetve használom, amely egyszerűen a minden kifejezés kettős és ellentétes megközelítésű megkerülése illetve helyettesítése. Akár a homoki, akár a lápi kuruncát vesszük alapul, a nemzeti hagyományok legmélyét érintjük, azt a réteget, amely ellenáll az időnek és az ellenérdekeknek egyaránt. Ellenállását éppen az identitást megőrző döbbenetes alkalmazkodásával képes elérni és kifejezni. Úgy vélem, az eddig mondottak is elégségesen rávilágítanak arra, hogy a kuruncával a hagyománykutatás visszatalált arra a megingathatatlan alapra, amelyet mintegy sok száz esztendő óta keresett, s amelynek megtalálásra azonban a fennálló súlyos problémák megoldásának biztos kezdetét, az eredmények lehetőségi feltételét jelenti.
Befejezésül még hadd utaljak a kurunca spirituális jelentőségére, arra az energiára, amely nem csupán a vele foglalkozó kutatókat, nem csak a kuruncát egyszerű népi magától értődéssel őrzőket, hanem azokat is eltölti, megihleti és lendíti, akik hallanak róla, vagy akik csak távolból is a mindenütt érvényesülő pánenergetikai hatások alapján találkoznak vele. A kurunca jelentőségével kapcsolatban többet nem mondhatok és egyelőre talán nem is lehet, mint azt, amit maga a kifejezés is takar: lássuk, értsük és ápoljuk ezt a kincset, mert belőle élet fakad, a mi életünk és a következő nemzedékek élete.
Máté-Tóth András
