A kilencvenes évek elején lehetett, amikor inkább computerként emlegették a számítógépet, s én még egyáltalán nem használtam. Ma már fogalmam sincs, mit gondoltam akkor erről az új technikai csodáról. Eljátszottam-e a lehetőséggel, hogy pár év múlva – felhizlalva az internettel – mennyire fontos szereplőjévé válhat mindennapjainknak? El sem tudom képzelni, hogyan dolgoznék (tanítanék, szerkesztenék) számítógép nélkül. És hogy nézne ki a társas életem a Facebook hiányában. Na jó, azért el tudom képzelni. De az már egy másik élet lenne, nem a mostani. Úgy értem, régen és sokszor elágazott volna másfelé, s ki tudja hol lennék most, mit csinálnék.
Szóval a kilencvenes évek elején lehetett, amikor valamelyik tévécsatorna kulturális műsorában a computeres versgenerátorról hallottam. Hogy disztichonokat gyárt százezer- vagy milliószámra. A Magyar Műhely-es Papp Tibor készítette a programot. A mából nézve egyszerű történetnek tűnik: szavak halmazát, nyelvtani szabályokat, valamint a hexameter és a pentameter ritmusképletét kell bevinni a gépbe, az végigfuttatja a lehetséges variációkat, és kiköpi az eredményt: az értelmetlen, félig értelmes és a szürreális vagy avantgárd képtársításokat fölvonultató disztichontömeget. A sok selejt között van néhány vagy több, akár sok olyan is, amelyet akár egy költő is felvállalhatna.
Rákerestem most erre a versgenerátoros történetre a neten. Papp Tibor azt írta, annyi disztichont sikerült így létrehozni, hogy ha tizenöt másodpercet szánnánk mindegyikre, akkor körülbelül nyolcmillió évig olvashatnánk őket folyamatosan. És válogathatnánk a jobban sikerült darabokat. De kinek van erre nyolcmillió éve?
Persze, ha disztichont lehet gyártani számítógépen, akkor nyilván lehet szapphói strófát, haikut, szonettet. Bármit. A legújabb alkalmazások, a mesterséges intelligencia szinte akármire képes. Vagy képes lesz. Megkéred a ChatGPT-t vagy annak pár hónap, esetleg év múlva esedékes valahányadik verzióját, hogy írjon magyar eredeteposzt, pótolja Arany János hiányzó erotikus verseit, vagy (ha már bicentenárium van) mutassa meg, miket írt volna Petőfi öregkorában, ha túléli a szabadságharcot, a megtorlások idejét. Vagy ha ugyancsak túlél, de elviszik fogságba. Barguzinba. Szótárak, grammatikák kérdése, meg persze minden más háttérinformációé, amit a mesterséges intelligencia elfogyaszt, megemészt, felböfög.
Na jó, nem látunk bele a jövőbe! (A múltba se, a jelenbe se nagyon!) London sem fulladt bele a lószarba, lehet, hogy a ChatGPT 1984 sem fogja megírni az eredeteposzt ómagyarul, vagy éppen a nyelvújítást követő romantika nemzethevületével. S lehet, azért nem, mert senkit nem érdekelne.
Viszont létezik a ChatGPT, és hatalmas divatja is van. Sokan egy csomó mindent a robotintelligenciától akarnak megtudni. Némely politikusszerűség be is vallja, és posztolja boldogan, hogy mit tanácsolt neki a gép. Jó, mondhatják, játék. Csak poénkodik vagy dicsekszik a computer-felhasználói tudásával, és ráül egy divathullámra. Igen ám, de mi van akkor, ha mégsem. Ha (éppen) annyira intelligens, hogy hisz a kapott válaszban. Mert vajon hányan nézik reggelente a napi horoszkópot, és alakítják valamelyest annak tanácsai szerint az életüket. Olyanok is, akikről nem is gondolnánk.
Mindennek talán nem is az értelmi képeséghez van köze, inkább valamiféle transzcendens hajlandósághoz. A régiek (politikusok, hadvezérek is) még béljósokat faggattak, táltosokat, horoszkópcsinálókat, álmot és kártyát. A maiak számítógépes programokat.
Hogy aztán jó-e, ha a versből kimarad a lélek? Nem tudom. Beleolvasok a versgenerátor disztichonjaiba, rácsodálkozok a programozó, a gép ügyességére, de inkább olvasom hús-vér emberek, egykor voltak vagy ma élők verseit, ha olykor téveszt is a metrum, mint az ember alkotta programokét.
Egyébként lehet, hogy a mai politikacsinálók titkos ChatGPT-függők, ezért olyan embertelen, elkeserítő, reménytelen a világunk. Mert a politikagenerátorra hallgatnak. A hülyeséggenerátorra.
