Harmadik napja már éjszaka is rakta a téglákat. Hármasával, ha úgy adódott ötösével-hatosával, de amikor „úgy adódott”, akkor azt is érezte, hogy leszakad a keze, kiugrik helyéből a szíve. Álmában a téglák is izzadtak, emiatt néha szétcsúsztak és kihullottak a kezéből, és három-négy szürke darabra szakadtak a betonon. Ilyenkor rettegve nézett körül, nem közeledik e valahonnan a művezető a szín felé, mert sok ilyen kár okozásáért könnyen elbocsájtották az emberfiát a gyárból, és ez jó munka, mert ez vanmunka. A szigorú ember nem jött, és bár soha nem jött, a rettegés mégis állandósult benne. Ráadásul fájt mindene, a háta, a dereka, a karja, de leginkább a tenyere, mert azon már alig volt bőr, húsig letépték a rapcsos téglák. Kesztyűben viszont nem lehet kazlazni, különösen nem nyáron, amikor amúgy is izzad az ember, a szárítószínben nagyon meg tud állni a levegő. Az, hogy éjjel, félálmaiban, vagy inkább rémálmaiban is folytatta a kimerítő munkát, álomkórossát tette. A hajnali kelés, mely a kezdeti időkben örömöt okozott neki, hiszen akkor még nem égetett a nap, és majdnem élvezet volt dolgozni, mostanra a borzalmak újabb forrásává vált. Órára ébredt, a kialvatlanságtól reszketve, mert nem volt, aki ébressze. Apja hét közben nem volt otthon, anyja ilyenkor már a téglagyárban állt vastag bőrkötényben a futószalag mellett, emelte le hármasával a nyerstéglákat, és rakta a kocsira a nyerstéglákat, amelyek, ha megszaladtak, ami azt jelentette, hogy kicsúsztak a kezéből, amikor megszaladtak tehát, akkor többnyire a hasfalához csapódtak, és az sem volt éppenséggel meglepő, hogy ilyenkor gyomorvérzéssel szállítsák kórházba. Olyankor legalább pihent. De most nem volt gyomorvérzése. A fiú reggelijét az asztalon hagyta, kakaó és parizeres szendvics. Nem érezte az ízeket, rágott. Megszokta, hogy egyedül kel, egyedül fekszik, és nem érez. Ma pedig nem kellene egyedül ennie, de kubikos apja, aki előző éjszaka megérkezett Tatabányáról, ahol a nagy házak alapjaiba lapátolta bele a vérét, a kimerültségtől képtelen felkelni a fiához. Nem is lett volna sok értelme.
Délig mindig gyorsabban telik az idő, mint ebéd után. Kezdetben azzal van elfoglalva, hogy megmacskásodott karjában, vállában, hátában elindítsa az életet, aztán azzal, hogy eltervezze az új kazlat, amit estig fel kell raknia. A téglák egymásra rakásának is három fázisa van az ember fizikumában. Az első akkor, amikor a földtől kezdi egymásra pakolni őket. Ettől a dereka fog fájni délutánra, de cefetül. A második szakasz, amikor már nem kell lefelé hajlongania, de még fölfelé emelnie sem, ilyenkor maga elé pakolja az átkozott téglákat, és ez nem okoz számára különösebb nehézséget. Amikor azonban a szín cserepének a magasságáig kell feljuttatni a hármasokat, a válla kezd el égni egy idő után. De, ha csinálni kell, csinálni kell. Aki el akar menni a Balatonra, csak pár napra ugyan, egy szál tarisznyával, stoppal, keresse is meg rá a pénzt! Nagy levegőt vesz, és nekifog. Összefogja, emeli, átrakja, eligazítja, összefogja, emeli, a másik mellé teszi, eligazítja, összefogja, emeli, folytatja vele a megkezdett sort, így megállás nélkül, egészen délig.
Apja az ablaknál állt, nem szólt semmit, az asztalon valami gőzölgött a tányérban, mellette nagy szelet kenyér, ebből azonnal kitalálta, hogy valami sűrű leves lesz ebédre kenyérrel. És más semmi. Bableves, érezte meg az illatát, amiben nyilván lesz kolbász vagy oldalas is, bár ez később már nem volt érdekes a számára. Asztalhoz ült, apja nem tartott vele. Nem kérdezte, miért nem. A tányér mellett nagy alakú boríték hevert. Az apja nem magyarázta meg, hogy került oda, azt sem, hogy mi az. Így hát nem nyúlt érte, nem is nézte meg a feladót, evett elmeredve a semmibe, el a világ fölött. Rakta a szájába az ételt, aminek nem érezte az ízét, a válla égett, ez emlékeztette, hogy a kazal magasát pakolta, mielőtt abbahagyta a munkát ebédidő előtt. Meg sem nézed, kérdezte az apja. A borítékra mutatott. Bekanalazta az utolsó falatokat is. Felemelte. Az egyetemről küldték, mondta fakó hangon. Mit írnak, kérdezte az apja. Feltépte a keskenyebbik oldalánál a borítékot. Olvasott, a szája széle remegett az izgalomtól. Felvettek. Egyetemista lettél, kérdezte az apja. Az. Nem volt még tanult ember a családban, rázta meg a fejét az apja. Nem. És majd ott laksz? Ott. Szeged, mondta, ízlelgetve a város nevét. Az jó lesz, mondta az apja. Az talán jó lesz. Az erős kis ember a szekrényhez ment, egy üveg bort halászott elő onnan és két poharat. Töltött, az egyik poharat a fia elé tolta. Igyunk arra, hogy egyetemista a fiam! Igyunk! Koccintottak, de nem néztek egymásra, fenékig kiitták a poharakat. Hallgattak. Megyek. Eredj, mondta az apja, a végén még kirúgnak. Megyek. Eredj, egyetemista, mondta az apja. Nem válaszolt. Elindult. Vár az egyetem, gondolta. Várnak a téglák, gondolta. Hány tégla lesz még életemben, gondolta. Minden nyár ilyen lesz, gondolta. Adhatott volna több bort is, gondolta. A kapuból váratlanul hátrafordult. Apja az ajtóhoz támaszkodva állt, hang nélkül sírt, az egész kis embert rázta a zokogás. No, gondolta. No! És nem mondott semmit.
Zalán Tibor
