Aztán hazavonatoztam. A legutolsó vonattal, januárban, valamikor éjfél és egy között érkezhettem meg. Telefonom Cegléd környékén lemerült, ezért a fekete zsák alján volt valahol. Még apával sem tudtam beszélni, mikor jövök, amúgy is túl későn, hogy kijöjjön elém. Egyedül utaztam az egész szerelvényen. Senkitől nem tudtam megkérdezni, hol járunk. Nem is mertem volna. Még a jegykezelő se járt arra, csak a távolban pislákoltak fények. A fűtés elromlott, a mocskos vonatablakon alig lehetett látni az állomások nevét.
A város némán várt.
Az állomástól haza: jobbra a fekete liget, balra a csónakázó tó, körülötte a strand, a sarkon a volt szanatórium, aztán a hosszú, csúnya Nyár utca, a lapos tetejű bölcsőde, apró házaival, az udvara éppen ellepve sötéten csillogó, megfagyott hóval, az utca végén a kék kút rozsdás halványkék testén jégkéreg, és srégan a mi utcánk, a Kert, gazdag, vagy gazdagnak hitt lakóinak üres ablaka, villogó színes izzók a bejárati ajtókon, erkélyeken, fákon, a láncok végén a kertekben néma kutyák, az első kereszteződésnél a házunk, burjánzó, kopasz növények mögött. Minden sötét. A kapun fekete macskáink egyike kuporog. Vagy csak odaképzelem most. Cipőm alatt ropog a hó. Minden zörej az űrig ér.
Valamiért akkor épp a vámpíroktól féltem. Minden sarokban őket pillantottam meg, minden árnyékban őket láttam, tekintetüket a hátamon éreztem. Aztán kinyitottam a zárat, és sötét volt minden égő. Addig azt reméltem, azzal lepnek meg Balázsék, mint karácsony előtt, pár hete, hogy hazaengedtek Téged, mert jobban vagy. Sokkal jobban.
Felmegyek a saját szobámba, az ajtómat résnyire tárom. Lassan, mert nyikorgott. Az előtérből beáramló, konyhakések pengéjére emlékeztető fényt figyelem a padlón, asztalomon. A padlón a furán bolyhosodó padlószőnyeg, régebben divatos volt. Feloltom a villanyt, a ficakajtóra kitett Drakula-plakátot látom meg először. Aztán a többi posztert, matricát, a szobám ismerős bútorait, végül az ajtóval szemben a ház legnagyobb ablakában saját tükörképemet, összeszabdalva a reluxákkal. A szellemképem mögött, az ablakon túl a vasútállomás fényei, mögötte a keserű csokoládé ég, összekeveredve az Alfölddel. Leülök az ágyamra. Talpam alatt a padlószőnyeg, a parketta és a beton alatt spirálban keringő forró víztől jó meleg.
Toroczkay András
