Verőfényes októberi péntek volt és pár hivatalos ügyet is el kellett intéznem, úgyhogy már délelőtt belevetettem magam Nápoly kaotikus forgalmába. Aznap nem működött a tömegközlekedés, a munkabeszüntetések miatt. A Materdei keskeny, macskaköves sikátoraiból gyalog sem tartott tovább negyed óránál, hogy a Piazza Dantéra érjek. A tágas, tipikusan olasz piazzán, középiskolás korú fiatalokból álló tömeg fogadott. Molinókat feszítettek a közeli épületek falaira, zászlókat lengettek és az éppen aktuális szónokot hallgatták.
Közelebb mentem és megkérdeztem az egyiküket, hogy mi ez az egész.
– A szemét helyzet ellen tüntetünk. A Camorra ellen – mondja lelkesen. Nézem a molinókat és az egyikre valóban azt írták: Il nuovo triumvirato: industria Camorra. Az utolsó szó vörössel, a többi feketével. Aztán folytatja:
– A környező területeken rengeteg szemetet rakodnak le, melyek szennyezik a termőföldet és az ivóvizet – magyarázza és közben egyre több társa gyűlik körénk. Campania valóban Olaszország egyik legcsodálatosabb vidéke és Európa nagy, közös szeméttárolója is egyben. A halál háromszögének nevezett területen a legrosszabb a helyzet, ahol a rákos megbetegedések száma kiugróan magas az országos átlaghoz képest. A régióban óriási szeméthegyek magasodnak, melyek belül folyamatosan izzanak, időnként fel-fellángolnak.
– Mindez sok betegséget okoz, halálos betegségeket is. A gyerekek a leginkább veszélyeztetettek – mondja, majd váratlanul visszakérdez, hogy mit gondolok az Európai Unió fog-e pénzt adni a helyzet orvosolására. Elkerekedik a szemem, elvégre a legkevésbé sem vagyok kompetens a kérdésben, noha pontosan tudom a választ.
Végignézek az összegyűlteken, akik között nem látok tizenhét-tizennyolc évesnél idősebbet. Aztán a szakadt lepedőkből készült molinókra pillantok: az új generáció válasza egy négyszáz éves bűnszervezet működésére. Mit kellene mondanom? Hogy a Camorra helyében én bizony félnék? Persze nagyon bíztató a lelkesedésük és az elszántságuk, jó volna, ha így is maradna. Ám az egymilliós Nápolyban több, mint hétezren valamilyen módon köthetők a Camorrához – vagy ahogyan önmagukat nevezik: a Rendszerhez – esetleg közvetlenül hozzá tartoznak. Ez a szám évről évre növekszik. Vagyis az ebben a tömegben álló lányok egy része pár év múlva egy-egy camorristával fog randizni, az itt lévő srácok közül pedig legalább kettő része lesz a szervezetnek (ha nem része valamilyen módon már most).
Őszintén sok sikert kívánok nekik és elköszönök. Tovább indulok a Via Toledon, miközben az jár az eszemben, nem számítottam arra, hogy már az első, hosszabb városi sétám során szembetalálom magam ezzel a problémával. Ám úgy tűnik, hogy az itt élők valóságának, mindennapjainak közvetlenül része a Camorra.
Szabó István Zoltán (Steve)
