SZERDA
(MINDEGY MELYIK.)
Ragacsos, őszi fák simogatják az idegrendszerem. (Kreatív képzavar.)
Régóta tervezgetem, hogy csináljak egy filmet, amelyben már az első másodpercekben meghal a főszereplő. Olyan lenne, mint a mai magyar kortárs irodalom. Nézem az ablakot és el is indul a film az üvegen. Nem történik semmi, vagy alig történik, és mégis akciófilmnek látszik.
Azon gondolkodom van-e olyan, hogy az agyam magzati pózban. Talán ébredéskor. El kéne mennem röntgenre, fejröntgen vagy ilyesmi, és meglátnám. Persze elképzelhető, hogy amikor valami közhelyeset hallok, akkor húzódik össze. Begubódzik. A közhely nagyon veszélyes üzem, nem is gondolja az ember mennyire. Egész életeket fel szoktak húzni rá, mint biztos gerincre. Életműveket. Pedig szétszedi az embert, roncsolja, lenyúzza róla az etika-gúnyát, és nem jön Isten, hogy ráadja az emberre újra. Mindezt ellenpontozandó, ajánlom olvasásra Bólya Péter Olcsó B. János című remekét.
Ma kirúgtak a munkahelyemről. Ez olyan szép mondat. Van húzása, tömör, sűrű, akár a túrógombóc, amit nagymamám készített anno. Nem az első alkalom – gondolom, szociológiai tanulmányt kellene írni róla – hogy azért távolítanak el vezető beosztásból, mert úgymond túl emberséges vagyok a beosztottaimmal. Ez egy nehéz mondat, annyira, hogy egész kontinensek süllyedhetnek el miatta. Annyira méteres abszurd, fel sem tűnik. Egyenes folytatása annak, hogy a rendszerváltáskor magára lett hagyva egy egész nemzedék, aztán a magára hagyott nemzedéknek már eszébe sem jutott meg-és felsegíteni a következőt, csak sajnálta magát, és titokban bejárt a spejzba húzni egy nagyot a fekete címkés cseresznyepálinkából. Anyám élethasználatiutasításai is ezt támasztották alá. Néztük egymást a régi vágású konyhában, ő meg harsogta: nem kell visszapofázni, a főnöknek mindig igaza van, belőled meg amúgy sem lesz senki, semmi. Így épült bele a cserbenhagyás egy hajdanvolt tisztességes munkáscsalád bőrébe, agyába, vérvonalába.
A teljes kiszolgáltatottság lett itten megteremtve. Látom, benne gázolok naponta. Persze a kirúgatásomnak előzménye is volt: egy szombati napon középvezetői (alsóközép-vezető, legyünk szerények) megbeszélésre hívtak, lesz pizza is meg őszinteség, huzat csapkodta elmeajtók. Meetingünk közepén aztán megjelent S, a menedzser, le merném fogadni, hogy egy cserfes angyal húzta be az ajtón. A tulajdonos küldte rendet csinálni, felruházva emberfeletti jogokkal. Igazi jó karban lévő ötvenes, hátrafelé simított, zselézett hajjal, nyakig begombolt, rózsaszín ingben, fekete öltönynadrágban, természetellenes muszklikkal. Berobbant, mint Penge, felnézett a táblára, ahová felírtuk ötleteinket: dolgozóknak bónusz, csapatépítők, pozitív kommunikáció az állandó negatív mellett. Na, ezekből nem valósítunk meg semmit, harsogta büszkén és kecsesen mosolygott hozzá. Megmozdult véremben az erkölcsi iránytű. Ott szabadult el a pokol, mikor S performance-ának közepén, mely szerint százszázalékosan kell termelni, hiba és selejt nélkül, azt találtam mondani, én még olyan üzemben, munkahelyen nem jártam, mindezt alázatosan, félig lehajtott fejjel, természetesen. Erre ő elkezdett rúgkapálni, akár egy befogott kentaur, hogy milyen hozzáállás ez, milyen vezető vagy te? (Fél.) Majd a többiekhez fordult, rúgtatok már ki valakit mióta itt dolgoztok, adtatok már fegyelmit? És újra: Nem? Milyen vezetők vagytok ti? Igazi testszínház, minden szint alatt. Néztem a többieket, ők meg maguk elé moziztak, két főnököm is ott volt, semmi. Ha nem lenne igaza annak a fenti mondatomnak a kiszolgáltatottságról, egy emberként állt volna fel az a szombati társaság és zavarta volna vissza azt a gőgös kentaurt gonosz erdejébe. Ijesztő.
Meg persze nagy közhely. (Mondom, hogy leépít, széttép.)
Mentális görcs.
Alku a reggeli tükörrel.
Pszt.
Sopotnik Zoltán
