(MILYEN FURCSA SZÓ AZ A MORÁL)
Életem alapélménye, legmeghatározóbb metaforája a kívülállás, a mindenből kilógás, kimaradás. A bizonytalanság mérnöki pontos hasba vágásai. Nem illek be sehová, nem passzolok, nem lehet csak úgy lerakni valahová – nem fizikailag, inkább erkölcsi vagy filozófiai értelemben, sőt: költészetileg se – mert nem maradok ott. Vannak, akik ott maradnak, sőt még élvezik is. Nem tud, és nem is akar kommunikálni, mondta egyszer egy ember, aki mondjuk kétszer találkozott velem öt percre. Ha belegondolok, hogy egy irodalmi táborban neveztek már nehéz esetnek és csendes őrültnek is – pontos volt a diagnózis. Persze mit mondjanak egy olyanra, aki zavart, befeszült kentaurként áll a társaságok közepén, alig szólal meg, akkor is minek. A családom is ilyen, hogy kilóg. Túl zárt. Nem lehet tudni róla (rólunk) semmit. De pont ezért lehet tehát haragudni rá. Szociofasiszták, gondolja Gizi néni, és ütemesebben veri a húst a konyhában. Lehet, hogy a férje húsát. Képzeletben. Aki már meghalt évekkel ezelőtt. Képzeletben. Ha nincs mondanivalód, minek is beszélnél. Márpedig én sokszor érzem, hogy nincs. Ha van, akkor is csak módjával. Van erre egy tétel. Bizonyos emberek általában nem ismerik ezt a tételt, és akarnak. Téged. A feleségedet. A gyerekeidet. A barátaidat. Akarják még azt az édes szőrszálat is a füledben, ami azt jelenti, hogy. A hogy után-t is ők akarják megfejteni. Azok a bizonyosok. Az álmaidat is akarják, nem hinnéd, de még a rémálmaid is kellenek nekik – abból lehet az embert leginkább megfejteni. Azt mondják, gőgös vagy, te azt mondod csak elegáns, és neked klopfolód sincsen – ellentétben velük, olyan mentális. Morál capitulatus. Ha Gizi néni – távoli rokon egyébként – lehengerlően betör a négyzetmétereidbe és kiterjeszti mágikus személyiségét, elvesztél; csak egy kis süteményt hoz, csak egy kis babgulyást, rántott szamárfület De az a babgulyás igazából bábgulyás. Két hét és már nyelvkritikai alapokon nyugvó értekezéseket hallgatsz, mért vagy te szarember tulajdonképpen, meg mért nem illik Márai Sándor olvasása után ecetes almapaprikát enni a rántott ökörhöz, és vasárnap délelőtt 11-től délután 3-ig nem teregetünk a gangon, meg egyébként sem felel meg a ruhaszárítónk a szabványnak. Átléptetek egy határt, mondja. Pedig a határ nagyon fontos. Vagyis a határok nagyon fontosak. Körül kell, hogy vegyék a polgárt, félpolgárt, etc., akár egy vibráló aura. A határok a lélek villanypásztorai. A mások által kitalált jótékony határok is. Mármint szerintük jótékonyak. Gizi néni egy ilyen határőr, és ha nem figyelsz önzetlen munkáját pont a lakásod mértani közepén végzi, a saját perzsaszőnyegeden, és természetesen a te érdekedben. A te és családod morálját megállítja szépen, elveszi a dugi-gondolatokat, a kézelőbe bújtatott cinizmust, a közösség életébe szerinte nem illő sablonokat, és azokat, amelyeket nem ért. És ha belegondol az ember, milyen sok időre tartja fel az egész család morálját csak egy évben, nem csodálkozik, hogy sorozat-gyilkos kannibál családok termelődnek ki a világon minden tizenharmadik percben. És akkor nem igaz, amit a horror-filmek állítanak – amúgy meg mért is lenne igaz – hogy a vírusoktól, meg az ufóktól gajdul be az emberiség. Igazából ezektől a morál-határőröktől, fejtegetem egy ismerősnek, aki nem értvén az iróniához (biztos csak más iróniakulcsot használ) kicsit félve néz a szemembe, figyeli a pupillámat nagyon, közben érdeklődve mosolyog. Az iróniával nagyon vigyázni kell, gondolom magamban akkor, és elhessegetem a legyeket a szememből. Két perc és már ki is fizette a sörét, valami nemlétező gyerekre hivatkozik, akit el kell hozni az árnyékiskolából. Pedig én csak félrészegen tudok beszélgetni, akkor meg ez történik. Szellemekkel könnyebben szót értek, az megy ital nélkül is, csak annak meg más a technikája és ettől többet vesz ki belőlem. Ahhoz át kell állítanom magam, hogy ne legyek túl könnyed erkölcsileg. Egyszer füllentettem egy szellemnek, ami nem is hazugság, csak a hazugság aljának egy vékonyka csíkja (de az aljának, és ott a hangsúly) és két hétig olyan éles ködben éltem, hogy majdnem szétszúrt belül. Az ilyen beszélgetéseknek, szóba állásoknak erős tétjük van. Így kéne belőnöm az emberekkel folytatott találkozásokat is, hogy legyen tétjük – erős. Ha tétjük van, legalább nem értenek félre, vagy nem úgy. Ott és akkor működik a koncentrált figyelem, még az épp aktuális beszélgető-sör rendelése közben is, még az italokat arisztokratikusan szervírozó pincérlány keble közének óvatos figyelése közben is. De lehet, hogy nem, és akkor is félreértenek. Ez a félreértenek is életem alapélményei közé tartozik, nem panaszkodom, van benne báj, ha akarom. Ha éppen erős vagyok akarni. Nem tudom, hogyan állok a félreértés-skálán akármelyik átlagemberhez képest, lehet, hogy csak nekem tűnik úgy, ott vagyok legelöl. Már csak azzal is, hogy ilyenek jár az eszem. A saját idegrendszerem is félre szokott érteni rendszeresen, olyankor előszedi a régi álmaimat, vagy annak részleteit és rám borítja mind. Mozi, csak nekem, húsz percig keresem, hogy ki vagyok én. Melyik térfélen játszom. Milyen térfelek vannak egyáltalán. Borul az asztal. Személyiségem biliárdasztala.
Sopotnik Zoltán
