(RÉSZLETEK)
Január 26.
Hihetetlen, hogy mennyi minden elfér egy ember agyában.
Eszembe jut, hogy 1945-ben öcsém meg én Passauban Frau Lackner vendéglőjében étkeztünk, aki szomszédunk volt, de kissé arrébb egy vendéglőt vezetett. Egy magas széken ült, ott kellett fizetni; energikus asszony volt, de jól ettünk, ami ebben az időben nem volt egyszerű. A lánya nagyon szeretett minket és kis testvéreinek nevezett. A középiskolában („humanistisches Gymnasium”) a latint egy öregúr, Professor Held tanította, akit rettenetesen bosszantott az amerikai tankok zaja, amikor végigmentek az utcán: kis zömök ember volt, odafutott az ablakhoz, felkapaszkodott, kinyitotta az ablakot és elkezdett üvöltözni, hogy ne zavarják a tanítást. (Mi meg nevettünk.) 1945-ben pár hónapig Alkofenben, egy kis faluban laktunk. Én egy szobában aludtam Walter Bogenberggel, aki a háborúból jött éppen vissza. Apámmal gyakran elmentünk Frau Osterholzerhez, aki nagyon kedves asszony volt és élelmiszerjegyek nélkül is adott nekünk vajat, tojást és bizonyára még mást is. Erős, bajoros tájszólásban beszélt, apám nem értette soha, komoly félreértések voltak: apám egyszer a katolikus papról beszélt, aki nagyon intelligens volt és szerinte egyszer talán még püspök is lesz, Frau Osterholzer meg azt hitte, hogy a fiáról, aki autószerelő volt egy garázsban és nagyon csodálkozott. (Az öcsém meg én persze nevettünk.)
Amikor apám Münchenbe ment, eleinte egy Sedlacek nevű emberrel kellett a szobáját megosztania. Anyám súlyosan betegen kórházban feküdt, a főorvost Geheimrat Bergmann-nak hívták. Kétágyas szoba volt, vele szemben Liselotte Becker feküdt, azaz Lilo, akibe szerelmes lettem, még verseket is írtam hozzá németül(!), és később többször elmenten hozzá Adelheid utcai lakásába, nagyokat csókolóztunk.
Münchenben a gimnáziumban rajtam kívül még egy nem-német volt, Ronald Pajkuricnak hívták. Harald Reschke volt egy másik osztálytársam, aki verseket írt és később egy újságban egy megsemmisítő kritikát olvastam egyik kötetéről. Nekem a matematika nem ment túl jól, különórákat ezért Fräulein Bauertől kaptam.
A német irodalom különösen kényes tantárgy volt így közvetlenül a háború után, ezt egy olyan emberre bízták, aki nem volt náci és aki a telefonkönyvben így szerepelt: dr. Lothar Walter Saxofonist. Esténként egy éjjeli mulatóban játszott, néha el is késett és ilyenkor az első órán az igazgató helyettesítette. Felváltva megkérdezett mindenkit: „Wer war der Meister aller Meister?” A válasz természetesen Goethe, a születés és a halál évét és napját is tudni kellett. Amikor egyszer rám került a sor, én azt válaszoltam: „Georg Trakl”, azaz egy expresszionista költő, aki az első világháború elején a fronton öngyilkos lett. Dermedt csend, leültetett, de az osztálytársaimnak imponált.
A tanárunk kedve szerint olvasott fel verseket; tavasszal például azt mondta, hogy most a tavaszról szóló versekről beszélünk és Detlev von Liliencront olvasott fel nekünk. Nem minden osztálytársamnak tetszett ez, sokan a hagyományos irodalomtörténetet szerették volna hallani. Osztályunkban csak fiúk voltak, egy lány kivételével, akit Hannelore Westermayernek hívtak és akit egy páran mindig elkísértünk a villamosmegállóhoz.
Münchenben természetesen a kultúrát is „habzsoltam”: Thornton Wilder színdarabjait néztem a Kammerspiele im Schauspielhausban, az expresszionista költőket olvastam, a modern képtárban pedig a Blaue Reiter, elsősorban Fanz Marc festményeit néztem.
Biztos még sok más név és esemény is meghúzódik valahol az agyamban. És másokéban is. Vajon miért?
Február 1.
A FRIAS-ben (Freiburg Institute for Advanced Studies), aminek Pesten a Collegium Budapest felel meg, a spanyol nyelv professzora sok tizenkilencedik századbeli, meglehetősen elfelejtett regényt idézve, azt próbálta bizonyítani, hogy a papok között rengetegen elvesztették a hitüket, de ezt kifelé nem mutathatták. Nagy tiszteletben álltak, volt, akit még püspökké is megválasztottak. A legismertebb szerző, akit idézett, Unamuno. San Manuel Bueno, mártir c. regénye egy ilyen emberről szól. A nagyszámú közönség nagy érdeklődéssel hallgatta, sok hosszú és bonyolult kérdést is feltettek neki, amint ez már szokás Németországban, de arról persze illetlenség lett volna beszélni, hogy miért választotta ezt a témát. Azért, mert ö is elvesztette a hitét? Azért, mert fél a haláltól?
Február 13.
Kezembe kerül egy 1980-ban gimnáziumok számára kiadott szöveggyűjtemény első kötete, az ókortól Shakespeare-ig rengetegen szerepelnek benne. A válogatást megelőzi ötven oldal „Művészet-valóság-érték” és itt a politikailag elkötelezettnek aligha mondható Weöres Sándor is szerepel. Cselédlányok a vers címe! Nagyon szép.
Kibédi Varga Áron
Megjelent a Tiszatáj 2013/12. számában
