Lenullázott diplomák?

A számolásban való jártasságát a nyugdíja beosztásával, a történelemben valót pedig azzal bizonyítja, hogy ő már az átkosban is élt. A gyógypedagógia módszertanába pedig bevonná a (makarenkói?) pofonokat.

Az elbeszélgetés a bácsika szempontjából hepienddel végződik, a karácsonyi szünet után már fel is veheti a munkát valamelyik szakképzési centrumban óraadó tanárként. Az oktatásügyi kontextus persze kevésbé vidám. Több helyen tanárhiány van, ráadásul reál- vagy nyelvszakosokból egyre égetőbb, és újabban mintha a kötelezővé tett covid elleni védőoltás is tizedelné a magyar pedagógustársadalmat. Azt most engedjük el, hogyan vélekedünk a járványügyi helyzetről, hogy gondolkodunk az oltásról, annak kötelezővé tételéről, és hogy mindezekből milyen etikai következtetést vonunk le.

Az viszont valószínűnek látszik, hogy lesznek pedagógusok, talán nem is kevesen, akiket január elejétől kényszerszabadságra küldenek, mert nem oltatják be magukat.

Kollégám bejegyzése pedig közvetetten erre a helyzetre (is) utal, hiszen a fiktív felvételi beszélgetésben szereplő szakképzési centrum létezik a valóságban, s biztosan nem tévedek, ha többes számot használok: léteznek szakképzők, gimnáziumok, általános iskolák, amelyekben januártól pótolni kell az oltatlan tanárokat. Nyilván nem egyszerű. A hivatkozott oktatási intézményben például hétféle szakra keresnek óraadókat.

Innen sokfelé ágazhatna ez az írás, de most csak egyetlen dolgot ragadok ki, azt, ami miatt kiváló kollégám úgy érzi, hogy lenullázódott a diplomája. Az álláshirdetésben ugyanis az is szerepel, hogy az egyetemi végzettség előny. Ez burkoltan annyit tesz, hogy az ilyen diplomához kötött munkaköröket nem tudják már betölteni a törvényalkotó eredeti szándéka szerint. (Valaki kommentben belinkelte egy általános iskola álláshirdetését is, miszerint ott sima érettségivel alkalmaznának bárkit, aki képes lenne angolórákat tartani.) Vagyis, ha ló nincs, a szamár is megteszi.

Ha az egyetemi végzettséghez kötött állás egyetemi végzettség nélkül is betölthető, az hogyan hat a tanárok önbecsülésére, s mit jelent, miként csapódik le a diákokban, a szülőkben, és a gyors, felületes ítéletalkotásban gyakorlott társadalmunkban?

Nos, számomra a diploma régóta nem varázsszó. Annyi munkája végzésére alkalmatlan, vagy alig alkalmas diplomást láttam már életemben (megengedve természetesen, hogy mások engem is ebbe a kategóriába soroljanak), hogy sokakkal ellentétben nem a diplomát tekintem az értelmiségi létezés kritériumának. Persze nem vitatom, kellenek a jogosítványok a mindennapokban. Az megint más kérdés, hogy vannak csibészek, akik jogosítvány nélkül is jobban vezetnek autót, mint sok jogosítvánnyal rendelkező polgártársunk. És találkoztam már mesteremberekkel is, akik olyan silány munkát végeztek, hogy egy közepes kontár röstelkedett volna miatta. A pedagógusok esetében sincs ez másként. Hány megkeseredett, kiégett tanár van, akit utálnak a diákok (megengedve természetesen, hogy én is ebbe a népes kategóriába sorolódjak) – és az egyik legkedvesebb középiskolai oktatóm csak érettségivel rendelkezett (a tanítás mellett kezdte, végezte a főiskolát). Nem a Kádár-rendszert, nem a képesítés nélküli tanárok, tanítók világát sírom vissza. Csak úgy eszembe jutott.

Egyébként vannak munkakörök, ahol régen elveszítette jelentőségét a diploma. Egy számítógépes programozással foglalkozó kisvállalkozás vagy akár óriáscég nem a diplomára kíváncsi, hanem a tudásra, a gyakorlatra, a rátermettségre. Már ki se írják, hogy a diploma előny, mert az sokszor nem is kell.

Nem azt állítom persze, hogy jó, ha a különböző képzésekhez (diplomákhoz) kötött állásokat rendre olyanok töltik be, akiknek nincs megfelelő végzettségük, hiszen azt sem állítom, hogy az egyetemeken ne lehetne nagyon is hasznos ismeretre szert tenni. De vajon most nullázódna le a pedagógusdiploma értéke?

Le van az nullázva régen! Ha nem is a pedagógusok szemében – de a szülők, a diákok, a társadalom által.