(Mit üzen Kossuth Lajos?…)
(Ivánfy Jaksity György: Illúziók fogságában, Papirusz Book, Budapest, 2013)
Ennek a könyvnek kétféle olvasata van. A közös bennük, hogy a maguk módján mindkettő felháborító. Félreérthető, zavaros.
Az előszóban a szerző megállapítja, hogy „balsorsunkat” döntéseinknek köszönhetjük. „A siránkozás, a múlton és a régi dicsőségen való értelmetlen merengés, a bűnbakok keresése helyett” – mondja – „önvizsgálatot kellene tartanunk.” Ebben kíván segítségünkre lenni ez az írás, és ezt a szándékot így, elöljáróban, csak helyeselni lehet.
A továbbiakban azonban sajnos megbicsaklik az igyekezet. A szerző felsorolja, amit az elemi iskolában tanult, idestova nyolcvan éve, még a két világháború között. Az irredentizmus pufogó frázisait, amit ma már nem ismernek, csak a nyolcvanon felüliek. Ezt a propagandát cáfolja százhúsz sűrű oldalon, a mai olvasó nem érti: kinek és minek?
Menet közben kiderül az is, hogy az író nem ismeri a történelemtudomány mai állását. Nem tud Kerényi Károlyról, a mitológiáról, kifigurázza, nevetségessé teszi a népvándorlás legendáriumát. Más népek történetéről sem tud sokat. Azt képzeli, hogy valamennyi melléfogás és esetlenkedés magyar specialitás.
Őseink – írja – „jámbor, fegyvertelen embereket lőttek rakásra, hogy mindenükből kifoszthassák őket… halálra rémült, békés embereket.” Mai történészek szerint a „kalandozás” a kereskedelmi kapcsolatok első, primitív formája (lásd Vajay).
Nem hinném, hogy őseinket „rettenthetetlen hősöknek” képzelnék a mai fiatalok. Fölösleges lenne bizonygatni nekik, hogy „a magyar fegyverek legyőzhetetlenek”. Tudjuk: sajnos nem azok. (A szerző szerint ezért van, hogy mi, maiak, „még mindig Eger védelmén, ezen a piti sikeren csámcsogunk.”)
*
„Mindezeknél nagyobb baj a kurucos mentalitás felelőtlen felmagasztalása, amely a mai napig mérgezi a lelkeket” – olvassuk a 65. oldalon. Itt – felkapja a fejét a kritikus. Lenne egy másik lekciója (olvasata) is ennek a pamfletnek? A mai szélsőségeken csattanna az ostor? Azokon, akik ma és itt próbálnak feltámasztani egy szánalmas, százéves retorikát? Ha így lenne (ez a könyvből nem egészen világos) akkor, mea culpa! Félreértettem az igyekezetet.
A könyv második – a Habsburgokról szóló – részében okos gondolatok sorakoznak. Például arról, hogy miért nem alakult ki nálunk a polgárság. Vagy hogy miért késett az ipari forradalom.
Kossuth Lajos nem tartozik az író kedvencei közé. Megtudjuk, hogy „mielőtt elszelelt”, rávette a Minisztertanácsot, hogy a magyar koronát ajánlja fel az orosz cári családnak.
A huszadik századra – mindezek után – csak néhány oldal marad. A szerző leírja, hogy a Kormányzó úr Őfőméltósága ugyan saját bevallása szerint is antiszemita, de „nem tartaná helyesnek a zsidókat hozzá nem értő, értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni”. Ez utóbbiak mi lennénk, nem-zsidó magyarok, Horthy Miklós és Jaksity György egybehangzó véleménye szerint.
De hát akkor mire legyen büszke egy mai hazafias érzelmű fiatal? Arra, hogy sok más nomád néppel ellentétben, mi megmaradtunk. Nagy embereinkre, a sportolókra, a Nobel-díjasokra. Nem utolsó sorban szép és páratlanul gazdag magyar nyelvünkre.
Ha pedig Kossuth Lajos még egyszer „azt üzenné?… üzenjünk vissza neki, hogy köszönjük, jól vagyunk, jól érezzük magunkat az európai népek nagy családjában!” – summáz kiáltványában Jaksity.
Az ember csak halkan kérdezi: még akkor is, ha ebben a ki tudja hányadik „nagy családban” nekünk szemmel láthatóan megint csak a szegény rokon szánalmas szerepe jutott?
Ferdinandy György
