A piacon veszek erős paprikát, almát, narancsot, majd átmegyek a kenyérboltba. Ahogy elhaladok a buszmegálló mellett, hallom, amint egy nő azt mondja, aztán vigyázz magadra. Öreg férfi ül a padon, ahhoz beszél. Az asszony posztókabátban, bordó kötött sapkában áll. December van; a korai alkonyatokkal bizonytalan karácsonyi hangulat húzódott a városra, pedig az időjárás őszközepet idéz. Az állomás irányában a felhők még vörösen szakadoznak, de a szürkület egyre több sötétet kever magába.
Odanézek: igen, ez az a nő. Nem tudom a nevét, tulajdonképpen semmit nem tudok róla. Csak azt, hogy hajléktalan. Vagy húsz éve láttam először. A hatodikról bámultam le az akkor még gondozott lakótelepi parkra. Akkor még voltak fémhálók a beton pingpongasztalon, esténként lejártunk ütögetni, akkor még rendesen nyírták a füvet, akkor még a hajléktalanok is kevesebben voltak, s nem a játszóteret körülvevő bokrokban háltak, ürítettek, éltek. A padokon akkoriban még a környező panelek lakói szomszédoltak.
Talán tavasz lehetett; ott ült a padon egy emberpár. Átlagosan öltözöttek voltak, negyven körüliek. Ettek. Szendvicset. De az is lehet, hogy a közeli boltban vásárolt, kettétépett zsömle közé gyömöszöltek valami felvágottat, ahogy én is szoktam, ha rohanok valahová, s az utcán reggelizek. Mégis megakadt rajtuk a szemem. Ha azt játszottam volna valakivel, hogy véletlenül elénk kerülő emberekről mondunk történeteket – honnan jönnek éppen, hová tartanak, mi a bajuk, örömük –, talán azt mondom, környékbeli településről utaztak a városba, hogy meglátogassák a tüdőkórházban lévő családtagjukat, s útközben megéheztek.
Csakhogy ők másnap is látogattak. Minden nap. A táskájuk nagy volt, a kedvük változó. Papírból, szatyorból ettek, előkerült a borosüveg. S az indulat. Nem biztos, hogy a bor miatt. Különben szép emberpár volt. De gyorsan lerongyolták őket az évszakok. A következő évben, vagy később, a férfi néhány napra eltűnt, s legközelebb begipszelt lábbal ücsörgött a parki padon, mankóval. Egyre többet veszekedtek. A férfi a nőre emelte a mankót, s utána dobta, az meg visszahozta, s azzal vágott az emberre. Máskor puszta ököllel verte a férje fejét. Házastársak lehettek.
Aztán mások is melléjük ültek, hajléktalanok voltak azok is. Lassan tele lett hajléktalannal az összes pad, az összes játszótér. S mintha valami háromszög is rajzolódott volna. Egy másik férfi is egyre gyakrabban üldögélt a padjukon. Veszekedtek, verekedtek, egyszer még a rendőrök is odamentek hozzájuk. Aztán a férj eltűnt. A szatyros emberek egy idő után olyanok lesznek, mint a négerek vagy a kínaiak. Nehezen különböztetjük meg őket. A hajléktalanokat hasonlóra faragja a fagy, a nap.
A férjnek, ha ugyan nem tévesztettem össze mással, levágták a lábát. Úgy térd körül. Valameddig fél lábon mankózott, aztán műlábat kapott. Egy fémcsövet a cipő és a térd közé. Ha fújt a szél, a nadrág alakja mutatta a cső vastagságát. De egy idő után eltűnt a műláb. Elromlott, ellopták, eladta? Aztán a férj is eltűnt. Gyorsan a műláb után. Ha ugyan ő volt. Mert sok mostanában a csonkolt ember – a hajléktalanok között is.
Sokáig a nőt sem láttam, s amikor újra, alig ismertem föl. Mintha összement volna. Pedig nem lett görbe. Talán elfogyott valami a csigolyái között. Az arcbőre meg olyan szomorúan piros-barna, napégette, amilyen az ősemberé lehetett. Egy időben bandában járt. Négyen-öten lehettek, néha többen, madzagra kötött kutyájuk is volt. Ittak, hőbörögtek. Aztán sokáig megint nem láttam a nőt.
De karácsony előtt az a bordó sapka, ahogy az utcalámpa fénye rávilágított, ismerős volt. A vékony szegélyű kalapra hasonlító kötött fejfedő az attribútuma ennek a nőnek. Más színben is hordott hasonlót. Bézsben vagy okkersárgában? Olyanok ezek a színek is, mint a hajléktalanok. Nehezen tudom megkülönböztetni őket. De a bordó színt ismerem.
Néhány nap múlva is a piac környékén járok. Január van, mínuszok, élesen rajzolódnak egy trafikra a bordó sapka körvonalai, alatta a szürke posztókabáté, de a kabát odanyomódott a trafik falához, úgyhogy az árnyékot tulajdonképpen nem is látom, csak öreg kabátokat, ahogy ölelik egymást. Ez persze nem a féllábú kabát, az rég szétmállhatott valami szemétdombon.
A kabátárnyékokat meg csak azért emlegetem, mert azok is annyira hasonlóak tudnak lenni – mint a négerek vagy a hajléktalanok –, amikor üres falra vetíti őket a nap.
Jenei Gyula
