Rekkenő hőség július második hetében. Ahogy a diófák alól belépek a házba, majd a ritkásra hagyott zsalukkal leárnyékolt dolgozószobába, Lampedusa könyvének archetipikus jelenete jut eszembe – a herceg a donnafugatai megérkezés után végiglépdel a hűs szobákon, és fölsóhajt: „Micsoda béke!”.
Ha minden igaz, a történeti kínai kalligráfia legnagyobb remekeit jelentős részben ittasan vetették papírra.
A Pilinszky-féle dilemma, hogy most akkor Thomas Mann vagy Franz Kafka volt-e a huszadik század írója, mai nézőpontból tekintve jócskán nevetségesnek tetszik; már csak a kérdésfeltevés patetikussága miatt is. Felszínét és tömegét tekintve számomra mindkét életmű jócskán megkopott. Mann brutálisan túlírt modorosságai, aztán Kafka szorongás-automatizmusa, és ehhez még a próféta-öntőforma salakja, amely szépen rákövesült a prágai németajkú zsidó szobor-életművére (igen, Pilinszky szerint ő a befutó), mindez nemcsak a Kádár-éra merev kánonképzetét idézi föl (a tűrt és a tiltott magánblokkján belül is), hanem valamiféle áporodott, rossz szalon-levegőt is magával sodor.
Nemcsak Henyén, de Köveskálon sem használja a református gyülekezet a templomot. Kevesen vannak. Itt a mi falunkban a régi iskolában gyűlnek össze. Az én katolikus agyamnak ez felfoghatatlan.
Kipucolom a szomszéd kert felől a ház hátulját – kusza gyomok, vadkomló, bodza, és egy kilakoltatott, szegény vízisikló. Aztán megpillantom a szomszéd ház régi lakóit: a lezüllött öregasszonyt és fogyatékos lányát. A murvás úton, a napon állnak; majd hirtelen szertefoszlanak.
Pár nap a visegrádi hegységben, egy irodalmi táborban. Nagy forróság. Útközben megnézzük Felcsúton a futballstadiont, amit a szülőfalujába építetett Orbán. Mintha csak Rajastanban járnánk: poros főutca, kókadt növények, rozsdálló vaskapuk és kerítések, és közbül a fényes, zöldgyepes palota.
Hosszú diófasor Tök főutcáján.
Hazafelé három nap a Vértesben, Gánton. Fölhagyott bauxitfejtések az erdős és sziklás dombhátak között. Vízmosások a meddőhányók salakjában. Vörösre színeződött dolomitos lejtők. Nyárfamagoncoktól fölvert, meredek falú bányagödrök.
Kápolnapuszta, az elhagyott falu Gánt közelében egy hosszú, erdős völgyben. A második világháború végóráiban, 1945. március 16-án a falu teljes férfilakosságát kivégezte egy zavaros feljelentési ügy megtorlásaként a Vörös Hadsereg (a rejtett szemtanúk szerint egy magas kozák volt az elkövető). A község a hetvenes évekre néptelenedett el. Amint Gántot, Kápolnapusztát is javarészt svábok lakták. A visszaerdősült völgyoldalban mára egyetlen romos vályogház maradt meg, és a régi temető. Míves, öreg sírkövek, gótbetűs-német és magyar feliratokkal („Itt nyugszik Grószeirl József/ élt 49 évet/ Hősi halált halt/ 1945 III 16./ Nyugodjon békében!/ Amíg élt szerettük,/ Amíg élünk siratjuk.”). Másfél tucatnyi, nemrég rendbe tett magyar katonasír, és pár egyszerű, korhadó fakereszt. A második világháború egyik láthatatlan, lokális tragédiája. Nagy erejű emlékhely a dolomitsziklák alatt.
