Egyre többen, egyre inkább, egyre mélyebben a szemembe nézve kérdezik: jól vagy? Kissé félre fordított fejjel, komoly koncentrációra rendezett tekintettel, a vagy a hangját megnyújtva, fognak vallatóra: jól vaaagy? Az őszinte érdeklődés és a bensőségesebb viszony kifejezése, esetenként kihasználása, hogy tudni illik, nem vagy közömbös, valóban érdekelsz, igen, éppen te érdekelsz. Nem azt kérdezem, hogy mennyi pénzed van, hogy hány centit ugrasz magasba és azt sem, hogy milyen vagy az ágyban. Ez is érdekes, de ami igazán fontos, az te vagy magad, a te hangulatod, az érzés, ahogyan te magadra tekintesz. Vannak ennek a kérdésnek eleve megadott irányai. Egyszer azt jelenti, hogy érthetetlenül és elfogadhatatlanul viselkedsz. Másszor azt, hogy el akarom mondani, én hogy vagyok, s a beszélgetést a te hogyléted felől tudakozódással indítom, nagyjából őszintén, de egyáltalán nem érdek nélkül. Végül lehet, hogy pusztán találkozási rítusról van szó, amint az angol a how are you? esetében, amire a kérdés megismétlése a válasz, vagyis egyáltalán nem érdekel, hogy vagy magadban magaddal, csak el ne kezdjed mondani, mert neurotikusokra nincs időm.
Tegnap Prágában Kafkát kérdeztem, jól vagy? Elsőre nem válaszolt, kicsit várni kellett. Azt hittem, majd regényeire hivatkozik és elüti a kérdést. Aztán megszólalt, eleinte akadozva, az elbontott zsidó negyedről beszélt, az átrajzolt utcákról, ahogy a szakácsnő az iskolába menet szorosan fogta a kezét, nehogy kocsi elé szaladjon. Már nincs szakácsnő, már nincs utca sem, az iskola még meg van. Mindaz, amit a nevelés adott nekem, maga volt a tragédia. Az apám, a tanáraim, az osztálytársak – soroljam még? Már bántam, hogy nem valami irodalmi témát vettem elő. Már késő, folytatta, nyilván a nőkkel. Nem megy ez nekem, észrevétlen bólintottam, képtelenség szeretni engem, s akik mellettem voltak, nem is velem voltak igazán, és nem is érdemeltem meg őket. Ezen a ponton köhögés kezdte rázni. Hosszan, zihálva, fuldokolva gyötörte a roham, de intett, hogy ne féljek, szája elé vérfoltos kendőt szorított. Nem tuberkulózis, folytatta, ez maga a rohadás, egész bensőm pusztulása. Sietős léptekkel iszkoltam ki a múzeumból. Szitáló esőben csörtettem át a Károly hídon, fotózkodó turisták, akik jól lenni tűnnek, négykézláb könyörgő koldusok, akik nem tűnnek jól lenni, és Kafka hangja bennem.
Szerencsére nem volt jól, soha, egy pillanatra sem. Abban a világban, ahol mi jól lenni törekszünk, berendezkedetten, otthonosan, kényelmesen, és ahol sikeresen szeretnénk élni, ott ő idegen volt. És ezért, éppen ezért kényszerült át egy másik világba, az irodaloméba, a bizonytalan viszonyok, kifürkészhetetlen összefüggések, imbolygó utcák és terek világába. Az alkotás kínból születik. Ha igent válaszolnék a jól vagy?-ra, értsed jól, éppen a legrosszabbul vagyok.
Máté-Tóth András
