(Leszámolás…)
(Dr. Magyar Zoltán és Dr. Unger Emil: Egy pesti polgárcsalád története)
Mint olyan sok egyéb, a családkutatás, az elszakadt gyökerek keresése is az Újvilágból indult világhódító útjára. Az Egyesült Államok nem az az olvasztótégely, aminek beállítják a szociológusok. A bevándorlók első nemzedéke még csak angolul se tanul meg, az utánuk jövők pedig – mintha mi sem történt volna – elkezdik keresni az Óvilágban maradt ősöket.
Az ilyen kutatások általában megmaradnak a turizmus, a nosztalgikus utazgatások felszínén. Valamiféle homályos honvágy vezérli őket a régmúlt képzelt paradicsoma után, ami az esetek többségében exodust: a nyomor és a munkanélküliség exodusát jelenti gyakorlatilag.
Ritkán születik olyan családkritika, mint amit a Magyar–Unger szerzőpáros tesz le most elénk. Ez az írás ugyanis egy felemelkedő család története. Adalék a magyar, illetve magyarosodó polgárság társadalomtörténetéhez, amelynek – mint Vajay Szabolcs megállapítja – fölöttébb gyér irodalma van.
Polgárcsaládból származunk – vallják a szerzők. Azok közül, akik a feudális Magyarország világából emelkedtek ki az elmúlt három évszázad alatt. A szerzők büszkék erre a múltra. Ami a kezükbe adja a tollat, az nem a honvágy, és nem egy amerikai típusú nosztalgia. Az „ismerd meg magadat!” szókratészi parancsának engedelmeskednek. Krónikájuk a Földközi-tenger partján megtelepedett Unger és Magyar leszármazottak leszámolása a múlttal, ami – valljuk be – itt, a Kárpát-medencében a polgárosodásnak sosem kedvezett.
Évtizedes kutatások eredménye, történészi szaktudással, de olvasmányos formában, jelzi a svájci magyar történész, Vajay Szabolcs. Az elmúlt évszázadok társadalmi körképe. Elfogulatlan, jót, rosszat egyaránt mérlegelő, és ebben a maga nemében példamutató. Fontos adalék a Kárpát-medence történetéhez, és nem utolsó sorban érdekes olvasmány. Érdemes megismerkedni vele.
(Kaukázusiak…)
Ami engem illet, nekem odaát, a korlátlan lehetőségek honában és életem alkonyán kellett először színt vallanom. A rasszizmusról addig csak homályos, kisgyerekkori emlékeim voltak. Tudtam róla, hogy valami csúnya – mit csúnya! –, nagyon csúnya dolog.
Akkor azonban egy kérdőíven be kellett jelölnöm, hogy melyik emberfajhoz tartozom. Legszívesebben a latint írtam volna be: fél évszázadon át Spanyol-Amerikában tanítottam; fiam, feleségem – helyi szóhasználattal – latinok. Azután felvilágosítottak, hogy az óvilágból áthajózó fehér emberek, ha tetszik, ha nem, kaukázusiak.
És ez nem megbélyegzés. Éppen ellenkezőleg: odaát, abban a nem is olyan vadonatúj világban korlátlan urak a kaukázusiak.
A fajelméletekkel persze találkoznia kellett mindenkinek, aki túlélte ezt a hosszúra sikerült huszadik századot. Próbálom összeszedni az emlékeimet. Ötéves lehettem, amikor Kassára vitt anyám. Keresztlevelek után kutakodtunk. Igazolnunk kellett, hogy a német nevű galíciai ősök – így mondtuk: ágotai evangélikusok.
Történt azután még sok egyéb, ami akármilyen borzalmas volt, valahogyan mégsem rám vonatkozott. Tőlem csak most, életem alkonyán kérdezték meg, hogy ki fia-borja vagyok. És hát, milyen hanyag az ember, mindmáig én sem kérdeztem meg magamtól.
Pedig, ha visszagondolok, lett volna rá bőven okom. No, nem itt, ebben a honi környezetben, ahol neveletlenség nevükön nevezni a dolgokat. Akkor, amikor a nyakamba szedtem a világot. Amikor ez a fészekmeleg rám fagyott.
Természetes volt már a menekülttáborban is, hogy Lichtenstern, a mohácsi patikus fia és Herczog Robi volt a barátom. Könyvre, színházra költöttük a zsebpénzt, amit valami jótékony szervezet adott. Próbáltuk megérteni ezt az új világot. Társaink nótáztak, búsultak a láger egyetlen rádiója körül. Ittak, de hát a francia boroktól én sem tartóztattam meg magam.
Azután az is, hogy kik nyúltak a hónom alá. Pierre Marsil, a könyvterjesztő, Náthán bácsi, a kiadók doyenje, Robert Kanters, a félelmetes kritikus. Mind – kivétel nélkül – megértő, türelmes zsidó emberek. Az enyéim – ha voltak – szóba sem álltak velem.
Nagy iskola az emigráció. Az ember megtanulja, hogy hová tartozik. Hogy kikre számíthat.
A francia tanyán sem úri gyerekek hordták a téglát. Lakatos Menyhérttel, a cigányíróval építettük fel kettesben az egész tetőszerkezetet. Amikor pedig hazajöttem, foglalt volt a házam. IBUSZ-lakás! Daróczi Choli roma költő fogadott be, aki, ha jól emlékszem, Királyerdőn tanított egy cigányiskolában. És – ezt a végére hagytam – Kardos Gyuri közölt először az ÉS-ben, és Kulcsár István írta rólam az első ismertetéseket.
Hát csak így. Múlik az idő. Kezdem megtalálni a helyem. Ma már újra a sajátomban lakom. Az utcában, ahol születtem. Hétvégén latin feleségem összeharangozza a szomszédokat. Teázunk, pogácsát ropogtatunk. Társaim élcelődnek. Szidják a zsidókat, csakúgy, mint ötven éve. Ijesztgetik a cigányokat.
Nem tudják rólam, hogy kaukázusi vagyok.
Ferdinandy György
Megjelent a Tiszatáj 2013/7. számában
