Csak egyetlen szó hiányzik. Ha az meg lenne, ha nyelvemre telepedne, mint az első fecskék az óvatosan enyhülő tavaszi reggelen, a még meg nem ereszkedett villanyvezetékre, akkor már jöhetne a többi mind, egymást követve zsinatolni a távoli és a közeli jövőről szüntelen. Így képzelem azt az egyetlent, mint a többi előhírnökét, elsőjét a sorban. De tévedek.
A szó, ami hiányzik, az egyedül billegő fecske csupán, a többi már nincs sehol. Elvesztek a hosszú úton vagy nem is találtak már többé a drótra, melyre házunk előtt árnyékot vet az öreg diófa. A szó, amelyre ajkam vár nem az első, hanem az utolsó, az összes többi elmondott zárszava.
Talán a csalódásé, amit agóniájában Cézár mondhatott Brutusnak: „te is, fiam”. Vagy olyas, mint Goethe halálos ágyán kimondott búcsúzó szava, „több fényt”, mely felvilágosult költészetének és drámáinak szukkusa. „Süllyedek, süllyedek” – e szókkal lehelte ki lelkét az utolsó német császár, II. Vilmos, s vitte magával Európa történetének egy jelentős szeletét, amely már akkor a múlté volt, amikor ő még éppen kilépni készült a jelenből. S a két lázadó végső szava, amit a kivégzéskor sóhajtottak, ki, dacosan, ki megnyugodva. Che forradalmi öntudattal vetette oda kivégzőjének, „lőjj csak, te gyáva”, Jézus pedig, mintegy magának, nyugtázva küldetése drámai sikerét, „bevégeztetett”.
A történelem nagyjai utolsó szavát az emlékezés aranyozott dobozában őrzi az utókor, mint a család a nagyszülők jegygyűrűjét. Hacsak nem kellett már eladni a gyermek esküvője vagy a hamisított útlevél miatt. A sokak között, kiknek utolsó szavát már csak ajakra tapasztott füllel sejtheti az ápolónő, a riadt hitves, a szerzetestárs, mi mind úgy némulunk el örökre, hogy kusza életünk boltívéből a zárókő kimarad.
De lám a végső szó, onnan, a messzi magasból, az égbolt megejtő kékjéből hangzik fel. Ezt az utolsót nem kell már kimondanom, mert hallani, mint fázó gyermek, mint sötétben reszkető.
Várlak.
Máté-Tóth András
