A beszálló kártyát babrálom. A gép már a magasban, Beethovent hallgatok, ahogy mélységes türelemmel vezeti dallamait, s tartja szüneteit. A koncertnek vége, nem indítok más felvételt. Csönd van. Még tele a nagyszerű alkotás élményével, telített csönd, gazdag hallgatás. Az ovális ablakon át nézve hófehér felhőhab ragad magával; lebegni, úszni a végtelen ragyogó fehérben, bűntelen, mint az angyalok, csak a táj, csak a nap és az éteri jéghideg csönd, a teremtett világ fönséges hallgatása, minden civilizációs zaj fölött.
Megnyílnak a csönd terei, haláltáborok fölött repülünk a kihűlt emberkazánok némasága fölött, a diktatúrák kényszer-hallgatása fölött. Már elnémult a líra, a szenvedés drámája után végleges a csönd parancs. A szavak némaságukkal tisztelegnek az ártatlanok kínja előtt. Hangos hallgatás, égbe kiáltó csönd, az Isten hallgatását vádló néma jajj. S a tömegsírok békés csöndje rá a válasz, ahol már nem lesz háború, ahol letörölnek a szemekből minden könnyet, ahol együtt legel a bárány az oroszlánnal és a gyermek játszhat a mérges kígyóval. A sírok mélyén tágas a tér, összeér a gyilkos és az áldozat, korszakok ivódnak egybe, s lassan hömpölyög alant a kultúra barlangfolyama.
Ide, ebbe a mélybe ásni le, mint kútba, ahol felszivárog a határtalan létezés tiszta hűs vize. Tápláló földnedvek a teremtett kozmosztestből, éltető vér a kozmikus Krisztus oldalsebéből. Csöndben csordogál a hallgatás patakja, vándorok lépkednek meredek partjain. Nagy a csönd, az erdő csöndje, tele szellő zúgásával, madarak csivitelésével, s a lábak alatt megroppanó száraz ágak reccsenésével. A patakban néma kavics, ezeréve símára csiszolt békéjével nyugszik a víz alatt, mintha mozogna, mintha élne, ringana.
Bölcsőben pihen a gyermek, kifáradt a hosszú, keserves sírásban. Anyja mellén nyert menedéket, s most hangtalan szuszog. Ártatlan arca mögött paradicsomi kert, beszéd nélkül is teljes közösség a többiekkel, s mindazzal, ami van, mert valahogy mégis lett a néma bólintásból, a jóságot nyugtázó szó előtt.
Ne félj, kicsim, minden rendben, a fülsiketítő háborúkban is, az apád ordítása közben is, a reklámok mindent elöntő harsogása és a hívek ütemes tapsa közben is. Minden rendben van, minden a csöndben van. Először és végleg ott, a kezdettől a végig, az alfától az ómegáig.
Most már landolunk, minden újra nyüzsgésnek indul. De a csönd marad.
Máté-Tóth András
