Ma hét éve, hogy meghalt apám. Annyi lomja volt, hogy abból nekem is jutott, az egyik biztos most is itt van körülöttem valahol. Persze ezek nem voltak lomok, az ő életének szerves részeit képezték. Katonás rendbe állítva külön a fényképalbumok, majd külön az A4-es, külön az A3-as borítékok, az írólapok, a tollak szín szerint és a ceruzák: B-s, H-s, HB-s. Vastag mappák vastag mappák mellett, bennük kifizetett csekk bizonylatok több évtizedre visszamenőleg, egészségügyi papírok, anyakönyvi kivonatok, szerződések, adások és vételek. Körzők, vonalzók, patronos töltőtollak, gépészmérnöki dolgok, tanári dolgok. És még régebbiek, amikről nem tudom, hogy mik, vagy hogy miért tette el. Talán azért, amiért én a gimnáziumi átlátszó, műanyag szögmérőmet a fiókba, mert valahogy úgy éreztem, hogy annak maradnia kell, amiről megkérdezett fiam, hogy „Te mikor szoktál szöget mérni?”
Mi lehet itt tőle? Mit hagyhatott itt maga után hátra? Gyorsan körülnézek. Nézem a könyvespolcon, a nyomtatón, az asztalon, a monitor mögött, de semmi. Semmi kézzelfogható, ami rá emlékeztetne. Csak a saját kacatjaimat pakoltam el szekrényre, asztalra, fiókba. Fiók!
Egy ónémet íróasztal fiókja. Kihúzom, ott van a szögmérő, néhány tankönyv, régi, kijavítatlan dolgozathalom és egy ceruza. Egy fekete cső, aminek a vége fehér, elöltöltős, tehát ha a másik végén megnyomjuk a ceruzát, akkor elöl kinyúlik egy csáp, és benyeli a grafitszálat. Hátul meg, ahol az előbb nyomkodtuk, ha annak a végét lecsavarjuk, ceruzahegyező jön ki a csőből.
Ez apámé volt. Toison d’or versatil 5905, Csehszlovák gyártmány. Praktikus.
Szóval mégis van egy méteren belül valamim, ami az övé volt. Felállok, nézegetem a lámpa alatt, leveszem a szemüvegem, mert már közelre nem látok jól vele, forgatom, megtalálom a feliratot is. Megyek Katihoz a konyhába, örülök, itt van a kezemben az a tárgy, ami, valószínűleg, születésem előtt már apám polcán feküdt, mert már eszmélésem kezdetén a környezet, a díszlet kelléke volt. A világom egyik legősibb alkatrésze ez.
Megyek Katihoz a konyhába, viszem a ceruzát, rohanni próbálok, de csak gyors lépésekre futja, és ahogy megyek a konyhába, a másodperc töredék része alatt egy alak suhan velem együtt el a falnál. Egy villanásnyira látom csak. De tudom, ki az.
Ha visszafordulnék, egy közel 50 éves emberrel találkoznék, egy koravén, megereszkedett, erősen kopaszodó emberrel, aki hunyorog, homlokán ezernyi ránc van, egy egész világfájdalom, mint mikor a mohácsi csata egyetlen túlélőjétől kérdezik, hogy „Na, milyen volt?” Látnám a szemét, tudnám a gondolatait, ezt látnám ott, a falnál, a fali tükörben. Apámat látnám és magamat, és nem egy méteren belül, hanem egy, ugyanazon pontban. Apámban magamat, magamban apámat. És aztán lassan csak magamat. Engem. Amit apám hagyott maga után hátra.
