Nem értek a focihoz (lásd az előzőekben).
Csupán a nagytornákat figyelem: az EB-t és a VB-t. Ilyenkor annyi meccset látok, ami két évre biztosítja a dózisomat. Ha viszont a magyar szakértő a két félidő közötti szünetben mondhat olyasmit, hogy ő más taktikát választott volna Vicente del Bosque (a spanyol szövetségi kapitány) vagy éppen Luiz Felipe Scolari (a brazil szövetségi kapitány) helyében – amit egyébként készséggel elhiszek – akkor miért ne írhatnám le én is a benyomásaimat?
Ezek a tornák persze nem csak a fociról szólnak. A belvárosban sétálok a délutáni meccs előtt. Minden söröző, minden terasz megtelt vendégekkel. A tévéképernyők, kivetítők elrendezési elve a lehető legökonomikusabb: ne lehessen olyan helyre ülni, ahonnan nem látni a mérkőzést. Brazíliában tüntettek a világbajnokság elvállalt megszervezése ellen, mondván, hogy óriási pénzeket emésztenek fel az építkezések és bár az ország idegenforgalmának tagadhatatlanul jót tesz az esemény, a stadionokat fenn is kell tartani, hosszú távon pedig már nem olyan kedvező a mérleg.
A vendéglátósok viszont a világ minden részén örülnek. Tévéket, kivetítőket, projektorokat bérelnek, de ezek az extra kiadások szépen megtérülnek, elvégre minden asztalon ott a hideg sör vagy fröccs, a mogyoró, a csipsz vagy a ropi, a szünetben valamivel laktatóbb ételt rendelnek a vendégek, elvégre pótolni kell az első félidő alatt elégetett energiát. A második játékrészben jön a következő kör, a meccs végeztével pedig még egy, hiszen meg kell beszélni a látottakat.
Kedvelem is a focit, meg nem is. Nem szeretem a színészkedés miatt. Van valami mélységesen elidegenítő abban, amikor száznyolcvan centis, nyolcvan kilós, színizom emberek, akik szinte elpusztíthatatlannak tűnnek, pokoli kínok között fetrengve tépik fel a pálya gyepét, mert a másik csapat valamelyik tagja a közelükben futott el. Nem szeretem a csodálatos gyógyulásokat sem az alapvonalon túl. Szeretem viszont a nagy sprinteket, a légi harcokat és a pontrúgások előtti feszült koncentrációt.
A közvetítéseket mindig szívesen nézem, hiszen ezek sem kizárólag csak a mérkőzésről szólnak. A közönségképek és a szuperlassítások messze a kedvenceim. A nézők arca az érzelmek teljes palettáját felvonultatja egy meccs alatt, ám álljon bármennyire is siralmasan a csapatuk, ha ők maguk jelennek meg a képernyőn, mindegyikük euforikus állapotban integet a kijelzőnek. Mire a látóideg eljuttatja az agyhoz az információt, miszerint a kijelző pozíciója nem azonos a kamera pozíciójával, eltelik egy másodperc. A következő pillanatban már a felvevő feltételezett helye felé fordulnak, és éppen mielőtt belenézhetnének, a szerkesztő másik kamerára kapcsol. Szinte átüt az általa érzett kéj a képváltás mikroszekunduma alatt. Többet lehet tanulni egyetlen ilyen közvetítés alatt az emberi természetről, mint egy könyvtárnyi Coelho-kötetből. A szuperlassításokat talán magyarázni sem kell. Különböző színű mezekbe öltözött játékosok a leglehetetlenebb testhelyzetekben, a leglehetetlenebb arckifejezésekkel úsznak a levegőben zéró gravitáción – mint Berlinben a Sony Center: a szórakoztatás és a technika diadala.
Ráadásul az egész vébé Brazíliában van. Európából nézve vadregényes világ. Sokaknak eddig is a foci volt az első, ami az országról az eszükbe jutott, ezután még inkább így lesz. Közvetlenül ez után jönnek a bikinis lányok, a híres tengerparti strandok és a riói karnevál. Ha pedig Riónál tartunk (és elfeledkezünk már a fociról), eszembe ötlik a világ egyik legmonumentálisabb Jézus ábrázolása, a Megváltó Krisztus. Soha nem láttam még élőben ezt a szobrot, mégis nagyon szeretem. Azért, mert egyike azon kevés híres ábrázolásnak, amely nem a szenvedő, a kereszten éppen meghaló, hanem a már feltámadott, az áldást osztó, a megváltást hozó Krisztust örökíti meg.
Szabó István Zoltán (Steve)
