Angyali Alpok 1.

Húsz éve találkoztam vele először egy reptéri illatszerüzletben, ahol úgy kavarognak az illatok, mint ablaktalan konyhában az ételszagok. Arra emlékszem, hogy állok a semmi közepén, és hogy legyen valami bizonyosság létezésemben, illatokat permetezek a bal tenyerem csuklóval találkozó peremvidékére. Illatra illatot. És a sok egymásra szórt illatvíz közül előhullámzik egy, ami nem hagyja magát egybeoldódni a többivel. Akaratos, friss, lenyűgöző. Csukott szemmel nagy levegőt vettem, és felidéződött bennem egy esős délután, amikor gyermekként frissen kaszált szénán sétáltam. Alpesi virágillat, olvastam az üvegen, és pár hónappal később virággal a számban ültem egy alpesi fennsíkon. Kép is van róla, papír alapú kép.

Én balga! Jól megjártam. Óvatlan voltam. A megmászandó bölénygerincre fizettem be, nem egy elillanó illatra. Indult a túracsapat a hegytetőre a kis gyufásdoboz-menedékházhoz, ijedtemben kiesett a virág a számból. Hiába próbálkoztam, hiába hablatyoltam, hiába példálóztam a hegyimentőkkel, gyenge, edzetlen izomzatommal, nem volt kecmec, csupán öt percig élvezhettem azt, amiért elindultam szép hazámból.

Az a nyári Alpok volt, hippivirágos rétekkel, széttárt karú szabadsággal, vaksötét tömegszállással. Ez a mostani, egészen más. Nagy erőkkel, lóerőkkel haladunk a síparadicsom felé. Szerte nézek, s nem lelém a havat. A hót. Én magam nem siklani jövök, csak sétálgatni, pihenni, megnyugodni, figyelni, bámulódni. Divatos szóval élve töltekezni. Nagyon hiányzik a hó látványa, de nem mutatom. Nyugodj meg, lesz majd hó is, csitít a fiam, aki simán elmehetne gondolatolvasónak. Á, nem olyan fontos, mondom halkan, nekem hó kell és kész, tombol bennem egy csökönyös hang. Nem is értem, hogyan tartozhat hozzám ez az érces dörej. Simulékonynak, alkalmazkodónak ismerem magam. Eljött az igazság pillanata: mégis ki a csoda dörömböl itt bennem?

A szálloda épp annyira domesztikus, amennyit szívesen tapasztal az ember egy másik ország ízéből és illatából. Autentikus tereket, rusztikus folyosókat, egyszerű teraszokat népesíthetünk be saját, otthonról hozott kacatjainkkal vagy éppen felsőkategóriás, menő sícuccainkkal. Az előtér kandallójában ropog a tűz. Illetve parázslik az elektromos fadarab. Én mindenesetre hallom a pattogást. Síbakancsok csattognak a kövön, nagy tócsákká olvad a hó. Szobánk ablakából a sípályára látni. Tátott szájjal bámulok kifelé, még a kabátomat is elfelejtem levetni. Milyen önfeledt örömmel száguldoznak egyesek! Tulajdonképpen nem is olyan nehéz a síelés, csak jól kell tudni dőlni.

Mennyi fenyő! Nyílegyenesen törnek az ég felé. Hágónk egy több kilométeres, nyereg alakú völgy. A hágó tetején kétoldalt házak kapaszkodnak. Hó is van már itt, fenn, úgynevezett koszos hó. Kivilágított rénszarvastest áll az útszélen. A szabadtéri, feldíszített karácsonyfán olyan nagy a gömb, mint a fejem. Rovarhotel didereg a hóban. Most fordulhatnak épp a másik oldalukra a bogárkák. Fából faragott angyalkák szívet és gyertyát tartanak a kezükben. Mondjam, ne mondjam, mondom, ezek az angyalok eléggé aránytalanok. Túl nagyra sikerült a fejük a testükhöz képest. Márpedig az angyalság egyik lényege a finom arányokban rejlik, nem? Meg a tekintetben. Hát épp ez az! A fafaragó művész csukott szemű angyalkákat barkácsolt. Fekszem a szállodai szobámban, és nem hagy nyugodni a faangyalkák szeme. Mi van, ha csupán tapintatból nem engedte a mester, hogy lássanak az angyalkái. Mi van, ha nem szeretné a huszonegyedik század valamennyi poklát a szemük elé tárni? Ebben megnyugszom. Az ablakhoz megyek. Alkonyodik. Szemben, az úttest másik oldalán festett pléhangyalt pillantok meg. Hogy nem vettem eddig észre? Viharlámpát tart a kezében és egy aranytrombitát. Trombita harsog, dob pereg, írná Petőfi. Minden hallgat, bányacsend honol a tájon, írom én. Megszólal a trombita, mégiscsak Petőfinek van igaza. Szárnyas angyalkám belekürtöl a szürkületbe, és egy tündöklő csillag megjelenik a kihalt sípálya fölött a lapos égen.

Halász Margit