Ott áll a fiú, az apa fia, a nagypapa unokája az emelvényen. Politikusok, államelnökök, kormányfők előtt beszél. Az arcán a tőle megszokott, kissé gúnyos mosoly.
*
Az a furcsa, sejtelmes mosoly.
Az volt mindig is az igazi fegyvere. Hogy olyan szépen tud mosolyogni. Olyan sokat sejtetően. És – persze – magabiztosan.
Már az egyetemen is ezért szerették. A diáktársak is. Főleg a lányok. Mert volt ebben a mosolyban valami lefegyverző. A magabiztossága erőt sugárzott. Azt sugallta, hogy ez a gyerek mindent tud. Meg hogy jó pasi. Olyan, aki mellett biztonságban van az ember lánya. És a biztonság, ez volt akkoriban is a legfontosabb. Ott, az egyetemen. Hogy érezni lehessen, van jövő. Aki vele kerül stabil kapcsolatba, annak nem lesz problémája. Annak – mellette – valóban lehet jövője.
És a tanárai is ezért szerették. Mert a magabiztos mosolya azt sugallta, ez a gyerek mindent tud. Tudja az anyagot. Okos. Mi másért is lenne ennyire magabiztos? Nyilvánvalóan nagyon okos. Tud ez mindent. Nem is kell kérdezgetni. Ő a legjobb.
A mosolyában a magabiztosság mellett mindig ott bujkált valami kis gúny. Épp csak egy pici kis irónia és – igen – gúny. Valahogy azt engedte sejtetni, hogy ti mindannyian butábbak vagytok. Én tudom a tutit. Csak én. Ti nem tudtok semmit. Valahogy ilyesmit sugallt az a mosoly.
Az egyetemi évfolyamtársak közül senki nem csodálkozott azon, hogy gyorsan ível felfelé a karrierje. Mindenki tudta, magas pozíciót fog majd betölteni. Magas állami pozíciót. Az a legendás mosoly! Az ehhez is hozzásegítette.
És végre eljött a pillanat. Hogy abba a pozícióba juthat, amire titokban vágyott. Szólítják. Fellép az emelvényre, megírt beszédét előveszi, de mielőtt hozzákezdene annak elmondásához, körbenéz egy pillanatra. A fények kissé vakítják, mégis látja, pontosabban: tudja, hogy államelnökök, kormányfők, a nemzetközi politikai élet legjobbjai ülnek vele szemben. Ahogy elkezdi a beszédet, a szája szögletében ott bujkál a legendás mosoly. Ami mindig is a sajátja volt.
Fontos dolgokat mond. Emberi méltóságról, nemek és nemzetek egyenjogúságáról. Beszél a környezetről, a békésebb, szebb élet lehetőségéről.
Magabiztos, büszke és kicsit gúnyos. Mint mindig. Elégedett önmagával. Ha az apja látná! Hogy ilyen sokra vitte. De nem gondol ilyesmire. Nem gondol arra, hogy mi lenne akkor, ha látná az apja.
Kedves, melegszívű ember volt az apja. Legalább is ő ezt mondja. Az apa tanította erre a magabiztos mosolyra is. Sokat köszönhet neki, nem kevesebbet, mint azt, hogy épp ilyen, amilyen most. Sikeres. Az apa is tudott így, ilyen nyugodt magabiztossággal, kiegyensúlyozottan mosolyogni, ezzel is jelezve, hogy minden rendben van vele, ő egy jó apa, gondoskodik a családjáról. A fiú mindig csodálta az apjának ezt a magabiztos mosolyát. Szerette nézni, amikor esténként az apja otthon dolgozott, írt, gépelt, és néha-néha felpillantott rá, a gyermekre, és olyankor a gyermek, a fiú, aki most, magas állami pozíciót viselve államfők előtt villantja meg magabiztos mosolyát, gyönyörködhetett az apa mosolyában, aki lelkiismeretesen dolgozik, mert így gondoskodik a családjáról.
A dolgozó apa.
Az apa egyébként az államvédelmi szerveknek dolgozott, jelentéseket gépelt olyan személyekről, akik azt az államot, amelyben magabiztos mosolyával a családját oly sikeresen tudta eltartani, szóval, azt az államot akarták volna, valamiképpen gyengíteni, kritizálni, bírálni. Ha nem is kifejezetten voltak veszélyesek ezek a személyek, de mindenképpen gyanúsan viselkedtek. Az apa magabiztos mosollyal épült be ezek közé a személyek közé, akik veszélyeseknek voltak mondhatók, és akikről aztán sikeres besúgói jelentéseket tudott készíteni szintén magabiztos mosollyal, amiben a fiú, aki magas, állami pozíciót visel most, ebben a pillanatban, kisgyerekként olyan szívesen gyönyörködött.
Az apa egyébként, és ezt nem sejtette a fiú, a magabiztos mosolyt, amit továbbadott a fiának – aki magas, állami pozíciót tölt be –, az ő apjától, vagyis a fiú nagyapjától örökölte. Tőle leste el. Nagyon szerette a fiú apja az ő apját, a fiú nagyapját, kedves, melegszívű embernek tartotta, és felnézett rá.
A fiú apjának az apja valóban kedves, melegszívű ember volt. Mindaddig, amíg családi körben élt. Legalább is így meséli a fiú, a nagypapa unokája. Aztán egy napon, éppen a második világháború legsötétebb hónapjaiban ez a kedves, melegszívű ember a nyilasok mellé csapódott, és ilyen módon nem láthatta a családját soha többet.
Így a fiú apja sem látta többet az ő apját.
Nem tudta, hogy az apja, vagyis a fiú nagypapája fegyvert fogott, és üres óráiban kórházakban, öregek otthonában gyilkolja azokat a honfitársait, akik valamiért nem kívánatosak az akkori államhatalom szempontjából. Mondják, hogy a nagypapa, amikor egy-egy kórteremben a géppisztolyával megjelent, mindig ott volt az arcán az a magabiztos, kicsit gúnyos mosoly, amely mosoly a fiú, vagyis a nagyapa unokájának arcát is jellemzi. Ezzel a kissé ironikus, gúnyos és magabiztos mosollyal lőtt le a nagyapa néhány száz öreg, magatehetetlen embert, azért, mert úgy gondolta, azok az emberek feleslegesek, a fennálló államrendet veszélyeztetik.
*
Most ott áll a fiú, az apa fia, a nagypapa unokája az emelvényen, politikusok, államelnök, kormányfők előtt beszél. Az arcán a tőle megszokott, magabiztos mosoly. Magas, állami pozíciója tudatában szónokol, azzal a meggyőződéssel, hogy a fennálló államhatalom érdekében olyan szolgálatot teljesít, ami hasznos és jó nekünk, mindannyiunknak, egyszerűbben szólva, az emberiségnek.
(Megjelent a Tiszatáj 2021. februári számában)
Fotó: Erdős Dénes
