GYERE CSAK, GYERE
Csengetnek: hajdani évfolyamtársnőm áll a kapuban hatalmas mosollyal. Az előadóteremben egymás mellett ültünk, hajlandó volt súgni-búgni, mindent kicsúfolni, és fegyelmezetten tűrni, hogy a combját markolom, úgy, hogy a padszomszédok ne lássák. Néha mormolt valami hízelgőt, hogy ne őrjítsem meg, öröm volt megbizonyosodni róla, hogy egyre gondolunk. Jó napjaimon lenyírom magamról a vágyakat és az érzékenységeket. Ahhoz, hogy a következő mondat ne legyen idétlen, percekre behunyom a szemem. Már csak kabátba bújva lődöröghetek a kertben, kis gömbökre szaggatott felhősáv alatt beleharapok a levegőbe. Felosztom magamat, elfogadva, hogy ellentétesen egymásba kapaszkodó részekből vagyok összerakva. Verekedjetek részeim, így heherészek kék rózsák között. Az atyával való együttlétért nem szükséges kapaszkodnom, elég észrevennem a jövetelét, és ha csenget, kinyitni az ajtót. Megtisztelő, hogy meglátogatott. Tegye kényelembe magát. Jó óráimban a világ hívásai olyanok, mint a madárcsicsergés. Ne siess, ne erőlködj, mondom magamnak, és a következő mondatra várva behunyom a szememet, amiből megint csak elszenderülés következhet. Miben hiszek? A cabernet sauvignonban és a téli napsütésben. Gyere csak, gyere, mondom a napnak.
ENNEK AZ ALAGÚTNAK TALÁN NINCS IS VÉGE
Tengerentúl, napáradáskor, látótávolságban valamelyik óceántól, és kellő távolságban Európától, ahol a helyi önérzetek fészkelődnek és lökdösődnek, ahol a sértett neheztelés kinő a talajból, felszabadító, hogy a viaskodók messze vannak. Budapesten akkor is körülnézek, ha befelé nézek, ha bezárkózom a szobámba. Gyakoroltam magamat abban a fegyelemben, hogy figyelmen kívül hagyom a zavaró tényezőket. Ehhez nem muszáj messze földön lennem, elég, ha Budán lemegyek az alagsori irodámba, vagy ha elfoglalom a hegymagasi nagy szobámat, ahol este kilenckor már betölti a fülemet a csönd. Egyik boldogság nem ellentétes a másikkal, igyekszem ebben a kevés időben, ami még hátra van, úgy meglenni, hogy másoknak nem ártok. Van úgy, hogy a kapun ki sem lépek, sétálhatok a kertben is, ahol nem kell köszönnöm senkinek sem. Az a falat az enyém, amelyet nem ettem meg, az a szó az enyém, amelyet nem mondtam ki. A vonat egy alagúton megy át, annál többet most nem is remélhetek, mint kiérni a fénybe az alagút túlsó végén.
Konrád György
