06.30.
| Grand Café – Gurubi Ágnes Szív utca című regényének bemutatója >>>
06.19.
| A Tricikli Fesztivál részletes programja >>>
06.09
| Grand Café – Ráolvasás 06. – Krusovszky Dénes: Áttetsző viszonyok >>>
06.08.
| A Szőke Óceán – Szépírók a Vígmatrózban >>>
05.27.
| Isteni testek – kötetbemutató >>>
05.17.
| Munkácsy-díjas festőművész kiállításával nyit újra a REÖK >>>
05.14.
| Online Túlélősóval jelentkezik Szegedről a MASZK Egyesület >>>
04.06.
| Bálint Ádám: Fóliók >>>
03.19.
| Civilként az állam működési hézagaiban – L. Ritók Nóra előadása >>>
 TiszaLINE Szalon

05.17.
| Középiskolások irodalomról – szóval, képpel >>>
06.03.
| Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!) >>>
06.03.
| Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei) >>>
06.02.
| Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája) >>>
06.04.
| Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017) >>>
04.28.
| Előkerültek Pilinszky álmai >>>
04.27.
| PesText 2021 – Négyszázezer forint összdíjazású irodalmi pályázat >>>
04.26.
| A nomádok földje kapta a legjobb film Oscarját >>>
| Tandori Dezső: Szellem és félálom >>>

Acsai Roland, Fenyvesi Orsolya, Lanczkor Gábor, László Liza, Maurits Ferenc, Németh Zoltán, Mary Oliver, Veszprémi Szilveszter versei
Molnár Lajos, Tarcsay Zoltán prózája
Tőzsér Árpád naplójegyzetei
Balázs Katalin, Balogh Gyula, Kelemen Zoltán, Milián Orsolya tanulmánya
Diákmelléklet: Gerencsér Péter a Jókai-regények filmes adap­tációiról

>>>

VERSENY A SZEGEDI EGYETEM FENNÁLLÁSÁNAK
100. ÉVFORDULÓJÁRA
Az SZTE Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola magyar nyelv és irodalom munkaközössége áprilisban irodalmi vetélkedővel ünnepelte a Szegedi Tudományegyetem kettős – a szegedi egyetem létrejöttének 100 éves, illetve a szegedi „összegyetem” megalakulásának 20 éves – évfordulóját. Az eseményhez kapcsolódóan a gimnázium az elmúlt év őszén 3 fordulós irodalmi pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára […]

>>>

Mózes Huba: Az aranymetszés, az ismétlés és a szövegköziség szerepe költőtársakat idéző Reményik Sándor-versek szövegépítésében
2016.02.15 - tiszatáj

Reményik Sándor gyakran idézi költőelődeit és még gyakrabban kortársait. Három versén próbálom bemutatni, hogyan vall a költészetére jellemző szövegépítő eszközök/eljárások – az ismétlés, az intertextualitás és az aranymetszés – segítségével másokról és önmagáról.

Az 1934. január 10-én írott, címével a novalisi kék virág toposzra utaló Elhullt kék szirom szabályos felépítésű, szimmetrikus szerkezetű. Szimmetriáját strófaalapú negatív (2/4) és pozitív (4/2) aranymetszés biztosítja. A kék szirom szókapcsolat az élni akarás jegyében született, első világháború utáni erdélyi magyar irodalmat jelöli. A szimmetriatengelyen elhelyezkedő két központi strófa a kezdetek óta eltelt másfél évtized fejleményeit ecseteli:

Itt minden omlik, dűl és változik
,
És mi sem vagyunk már a régiek.
Érintetlenül Transzszilvániából,
Szűzen nem maradt más, csak a hegyek. 

S egy költő, ki után kövek repültek,
Mert innen messze ment menekülőn,
És mégis, egész Transzszilvániából
Csupán ő maradt a régi Tetőn. 

A lírai én a pozitív aranymetszés szintjén, a negyedik strófa végén a transzszilvanizmus egyik emblematikus versének a címével pontosítja, ki is az a költő, ki után kövek repültek.

A központi két szakaszt bevezető, negatív aranymetszéssel elhatárolt két kezdő strófa explicit magyarázattal szolgál a kék szirom és a kék virág jelzős kapcsolat azonosítására és a címben elsőként szereplő elhullt jelzőre is:

Egy bölcső körül állottunk mi egykor.
Bükkfabölcsőben, sziklatalpakon
Ringott az égszín-szemű újszülött:
Kékszirmú transzszilván irodalom. 

A romantika kék virága elhullt.
Tizenöt év – és jaj, minden be más.
Viszályok dúlta ráncos képű vén,
Szakállas, bűnös agg a messiás.

A pozitív aranymetszéssel elhatárolt ötödik-hatodik strófa úgy zárja le a verset, hogy a régi, drága dallam említésével Áprily Lajos Vallomás című költeményére is utal, az első strófa variációs megismétlésével pedig mintegy keretbe foglalja az alkotás egészét:

A szívünk egyre távolodva lüktet
Egymástól – mi lesz, mi még összefog?
A régi szív, a régi, drága dallam
Ama menekült keblében dobog. 

A bölcsőhöz szeretnénk visszamenni,
Bükkfabölcsőhöz sziklatalpakon.
Hol vagy, varázs-ütem, hős-lendület,
Kék virág, újszülött irodalom?

És elvérezni egy fonák igén…” – idézi Reményik Sándor versének címével 1934. október 5-én Juhász Gyula 1910-ben írott és kötetben 1914-ben megjelent Formát keresni… című szo­nettjének egyik sorát. Az idézet pontos. Nem mondható el ugyanez a vers indításáról, amely a Juhász Gyula-szonett sorainak rendjét s egyik szavának toldalékát is megváltoztatja.

A Reményik-költemény két elkülöníthető monológból áll. Az elsőt soralapú negatív arany­metszés osztja 9/15 arányban:

„A parfümjét érezni a szavaknak,
És elvérezni egy fonák igén” –
Be mélyre szántottál, Juhász Gyula,
S szavad ma másodszor szántott belém. 

Az ember azt sem tudja, mi történik,
Villám vág az öntudat gyökeréig,
S mint ahogy a beforrt seb felszakad,
Úgy bukkan elő egy emlék-barázda
A jó húszesztendős ugar alatt. 

Éppen ma, s ki tudja, éppen ma miért
Forgatom hát szívemben szavadat,
Jó húszesztendős régi szavadat,
S látom buggyanni szívedből a vért. 

Egy verssel vívok – tán egy kettősponttal,
Egy írásjelben rejlő hatalommal:
Hova helyezzem: oda vagy ide?
Tán tőle dobban a versem szive. 

Mert harc a költészet s csak ritka béke,
A költő igéje: Jézus igéje:
Nem békét, fegyvert hoztam e világra –
A szavaink a Lélek fegyvertára.
És ez az, ami összeköt Veled.
S fogom húszéves messzeségen át
Sohasem-fogott költő-kezedet. 

A negatív aranymetszés szintjén elhelyezkedő sor, vélhetően a ki tudja, éppen ma miért bizonytalanságából fakadóan, alig véteti észre magát. A monológ inkább arra figyelmeztet, hogy a formába öntéssel viaskodó lírikus, miközben költőtársa szonettjének szavait idézi, Máté evangéliuma 10. részének 34. versét is parafrazeálja: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.

A jelzett − akart vagy akaratlan − bizonytalanságot a soralapú pozitív aranymetszéssel 12/7 arányban tagolt második monológ oszlatja el. Ebben a monológban az aranymetszés szintjén variációsan visszatérő, versnyitó Juhász Gyula-idézet az ismétlésnek a két monológ egésszé ötvözésében játszott szerepét domborítja ki. A két monológ összekapcsolását, amint azt Bodnár Ildikó tanulmánya jelzi (Bodnár 2011: 34), a pedig ellentétes kötőszó is szolgálja:

Pedig szonettet én aligha írtam,
Nem követtem a ballagó Tiszát,
S nem a tündöklő tiszai iszapban
A lenge Anna arany lábnyomát. 

Nem festettem a rónát alkonyatkor
S a füzest holdezüsttel szőve át.
Zegzugos szirtekké tördelte Erdély
Bennem bánatod magyar ritmusát. 

A te tápéi Krisztusod helyett
Isteneimmé nőttek a hegyek,
És súllyal tették vállamra kezük
Külön sorsú itthoni emberek. 

Parfümjét nem éreztem a szavaknak,
De vérig bántott egy fonák ige,
És vívtam én is az igaziért,
Amitől dobban a versem szive. 

És ez az, ami összeköt Veled,
S fogom húszéves messzeségen át
Sohasem-fogott költő-kezedet. 

A fentiek közül három sor több-kevesebb módosítással, másik három csak alig észrevehető változtatással ismétlődik a versben. Az első két sor variációs visszatéréséről már esett szó: „A parfümjét érezni a szavaknak, / És elvérezni egy fonák igén” → Parfümjét nem éreztem a szavaknak, / De vérig bántott egy fonák ige, / És vívtam én is az igaziért – hangzik a sorcserés Juhász Gyula-idézet átköltése és ellentmondást oldó kiegészítése, majd ehhez társul a korábban bizonytalansági felütéssel indított Tán tőle dobban a versem szive sor határozott állításként való visszatérése: Amitől dobban a versem szive. A variációsan visszatérő három sor az első monológot záró három sornak a vers végi, csaknem változatlan megismétlésével egészül ki: És ez az, ami összeköt Veled, / S fogom húszéves messzeségen át / Sohasem-fogott költő-kezedet. Az első monológ végén a Veled utáni pont két állítást határol el egymástól. A vers végén a Veled utáni vessző két állítás egységbe vonását és ezáltal két költői magatartás egységben láttatását szolgálja. A második monológ élén a Juhász Gyula-i hangulatot ébresztő képek és alliterációk – Nem követtem a ballagó Tiszát, / S nem a tündöklő tiszai iszapban / A lenge Anna arany lábnyomát – a különbözőség kidomborításának a jegyében követik egymást, holott már az első monológ elején és közepén felcsendülő alliterációk is a költőtárssal való együttrezdülést érzékeltetik: Be mélyre szántottál, Juhász Gyula, / S szavad ma másodszor szántott belém. – Forgatom hát szívemben szavadat […] / S látom buggyanni szívedből a vért.

A fiatal korától pszichopátiával viaskodó Reményik Sándor 1934-ben hastífuszt kapott. Súlyos fájdalmait Dilaudid adagolásával próbálták enyhíteni. Alkotókedvét a gyógyszer meghozta – ezt tanúsítja fenti költeménye is −, de a napi egy ampullás adag, sajnos, igen hamar gyógyszerfüggőséget eredményezett.

A hullámzó kedélyű költő állapota 1938 tavaszán újból súlyosbodott. Május 2-án egyik levelében így írt erről (Imre 1983): „Körülbelül három hete már, sőt annál több, hogy szinte folytonos szívzavarok között élek, és kimondhatatlan halálfélelem-érzések közt is. Ez a plusz egyéb, régi bajaim mellett igazán egészen levert a lábamról. Sokszor fekszem ágyban, − de sokszor nem bírok feküdni, hanem járkálok éjszaka a szobámban, nappal az utcákon, és csak az orvos közelsége tud valamennyire megnyugtatni.

A gyógyulást Nagyváradon keresi, ahol a család régi ismerőse, Schilling Árpád sebész főorvos homeopátiás eljárással kezeli. Június 10-én Nagyváradról barátjának, Lám Bélának számol be arról (Hantz Lám 2005), mennyire megrázta őt a sajtóban megjelent gyászhír: „Szegény Dsida Jenő halálhírét tegnap olvastam a lapokból, nagyon lesújtott. Elég sok közöm volt hozzá az életben irodalmilag s emberileg is. Ő nagyon sokszor, sok jelét adta annak, hogy őszintén és melegen ragaszkodik hozzám. Ami a költőt és íróművészt illeti, Áprily Lajost kivéve nem volt az erdélyi lírában senki olyan művésze minden formának, mint ő. A legutóbbi években pedig ez az óriási formai műveltség és tudás megtelt egészen lélekkel is […]

A szívbeteg Dsida Jenő halálhírének is szerepe volt abban, hogy Reményik megírta 1938. július 19-i keltezésű, Circumdederunt… című költeményét, amely a Pásztortűz 1938. évi 8. számában látott napvilágot. A költeménynek a gyűjteményes Reményik-kötetekben olvasható első változatát a lírikus a későbbiekben tovább csiszolta. Tanúskodik erről az a gépirat, amelyet Reményik – nyilván korántsem véletlenül – Imbery Melindának, Dsida özvegyének dedikált 1941. március 25-én, a következő szavakkal: „Dsida Jenő, drága korán elköltözött fiatal Barátom feleségének” (Mózes 2009: 69).

A Circumdederunt… első változata 97, a végső változat 90 sorból áll. A két változatot az alábbiakban összevonva közlöm − az első változat kihagyásra ítélt vagy módosított sorait félkövér betűkkel, a végső változatba újonnan vagy módosítva bekerült sorokat aláhúzva −, mert csak így ítélhető meg, hogy esztétikai szempontból mennyivel értékesebb a tömörített, végső változat, amely nyomtatásban először itt olvasható teljes egészében:

Annyi nehéz, fojtószagú tavasz,
Annyi örömtelen tavasz nyomán
Eljött ez is. És eljöttek vele,
Vele jöttek a végső borzadások
És körülvettek engem iszonyún.
Rettenve láttam: kendővégre állok
Borzadva láttam: kendővégre állok
A Rémtől – s fegyver csak az ő kezében.
Harang ha kondult: engemet temettek.
Mozdony ha sípolt: nekem szólt: mehetsz.
Minden arcon az ítéletet láttam,
Aggódva ahogy rajtam révedez.
Hallgattam hajnalban a madarak
Pitymalló s erősödő énekét –
Sosem hallottam ilyen gyönyörűn –
S tördeltem izzadt kezemet: Ne még!
A szívem beteg, rángatózó lángja
Kéken virrasztott őrült éjszakákon,
Láttam: rohamléptekkel jő halálom,
Mint gyertyalángra szélroham – s hiába,
Hiába borul a kis mécsre védőn
Édes mosoly és erős biztatás,
Hiába: ez a végső búcsuzás.
Fogták a kezem, tartották keményen,
Mégis: mintha nem fogta volna senki.
Szinte üvöltöttem: ne hagyjatok!
Még ne hagyjatok, ne hagyjatok menni!
Tartozom nektek – tartozom magamnak,
S az Istennek is tartozom – ha van –
S fel kell tisztulnom – csak erjedtem eddig −,
Nem önthetnek ki ily zavarosan
Az örökélet szűzi virányára –
Sívó homokjára a Semminek!
Választanom kell e kettő közül,
Ki egyik mellett sem tettem hitet.
Még most sem. Ráz a rémület pedig,
Apácák közt darálok vak imákat,
És mindhiába mondom: Erős várunk…
Hasztalan ez a vacogó alázat,
A végtelenbe hasztalan kiáltunk! 

Féltem. Vert-kutyaképpen, nyomorultan.
Pedig, mint erdőn rőzsevivő vén:
A halált hányszor, hányszor hívtam én!
Hányszor öltem meg magam gondolatban –
De most, hogy eljött hirtelen, hivatlan,
De most, hogy ilyen közel jött hivatlan,
Rettenve kértem: ne tégy egyebet:
Segíts, segíts tolni a napokat,
Cipelni a rőzsét, az életet.
Ó, rőzse: teher, melynek célja nincs,
Ó, rőzse: élet, az én életem!
Nem tudok könnyíteni magamon
S nem tudok könnyíteni népemen!
Betegen senyvednek és gúzsba kötve
Lelkem önzetlen mozdulatai –
Pedig be szerettelek volna, rőzse: élet,
Boldog áldozatként meggyújtani.
De kezem béna és néma az ajkam,
És nem tud senki segíteni rajtam
S nem tudok segíteni magamon
S nem tudok segíteni népemen.
Miért hát ez az őrült félelem?
És féltem mégis. Önzőn, nyomorultan
Az enyémet, amelynek célja kétes,
Bénák legkisebb mozdulatai:
Sehogy se tudom a nyomorú rőzsét
Boldog mozdulattal meggyújtani!
Csontomban is megszáradt a velő.
Mért vagyok hát gyáván esedező?
Féltem. Méltóság nélkül, nyomorultan
Kapkodtam minden szalmaszál után,
Kapkodtam hit és bölcsesség hiján.
Mitől féltem? Meg tudnám mondani?
Talán csak az utolsó gyötrelemtől:
Torz lobbanásától a gyertyalángnak?
Talán, hogy számadoltat Valaki −:
Őre túlvilág titkos kapujának?
Talán attól, hogy a penész virít,
Talán, hogy gonosz álarc a halál,
Talán, hogy látszat halál és koporsó
S testem érzi még a sír férgeit?
Talán, hogy a szenvedés végtelen?
Féltem – nem voltam más, mint félelem.
Féltem – nem voltam más, csak félelem. 

Pedig mily egyszerű lett volna hittel
Roskadni le a keresztfa tövébe –
Leborulni a keresztfa tövébe –
Vagy bölcsességgel, mint a római,
Folyatni vérem langy fürdő ölébe.
A csillagokra gondolni s az égre,
Vagy a langyos, békés örök sötétre.
Szólni, mint hős testvérem az Igében,
Holtig verselő fiatal halott:
Mindegy. Legyen a Te akaratod.
Vagy szólni önmagamnak: költő voltál
S a test vágyát-kínját mindig utáltad –
Mostan hát leveted a ronda testet
És leteszed, mint este a ruhádat.
Ami belőled fény volt: körbe jár itt
Testtelenül, gyönyörű-szabadon –
Fényként lépsz be fehér leányszobába,
S fényként égsz férfi-munkaasztalon.
Az, hogy te mindezt tudni nem fogod már,
Nem érinti fényből szőtt képedet.
Zenghetsz nagy győzedelmi éneket.
Az apostollal zengedezhetsz bízvást:
Bizony a halál nyereség nekem. 

Zengedezhettem volna – mégis féltem.
Nem voltam semmi más, csak félelem.

A végső változat első, 66 soros részében a soralapú 41/25 arányú pozitív aranymetszés szintjén négy sor foglalja össze a lírai én válságos lelkiállapotról szóló vallomását: Féltem. Vert-kutyaképpen, nyomorultan. / Pedig, mint erdőn rőzsevivő vén: / A halált hányszor, hányszor hívtam én! / Hányszor öltem meg magam gondolatban.

Az első, terjedelmesebb részt egy rövidebb, magyarázó-értelmező rész követi, amelynek 24 soros terjedelme az előző, aranymetszéses egész 25 soros kisebbik részének a terjedelmével csaknem szám szerint egyezik.

A vers hangulata akár alliterációinak hálójából is kibontható: Rajtam révedez – Hallgattam hajnalban – Sívó homokjára a Semminek – Ráz a rémület – mindhiába mondom – túlvilág titkos kapujának – Holtig verselő fiatal halott.

A szerkezet építésében azonban sokkal nyilvánvalóbb a versen végigvonuló szó- és szókapcsolat-ismétlések szerepe: Annyi nehéz, fojtószagú tavasz, / Annyi örömtelen tavasz nyomán; Eljött ez is. És eljöttek vele, / Vele jöttek; …az ítéletet láttam… / Láttam: rohamléptekkel jő halálom; …s hiába, / Hiába… / Hiába…; … ne hagyjatok! / Még ne hagyjatok, ne hagyjatok menni; Tartozom nektek – tartozom magamnak / S az Istennek is tartozom; Hasztalan ez a vacogó alázat, / A végtelenbe hasztalan kiáltunk; Féltem… / Féltem… / Mitől féltem?… / Féltem… / …mégis féltem; …Vert-kutyaképpen, nyomorultan / …Méltóság nélkül, nyomorultan; Segíts, segíts tolni a napokat; Kapkodtam minden szalmaszál után, / Kapkodtam; Talán csak… / Talán, hogy… / Talán attól… / Talán, hogy… / Talán, hogy…; Szólni, mint hős testvérem az Igében… / Vagy szólni önmagamnak; Fényként lépsz be… / S fényként égsz…

A szerkezet legfontosabb elemeit a 41/25 arányú aranymetszés szintjén elhelyezkedő, fentebb már idézett ismétlésben – A halált hányszor, hányszor hívtam én! −, valamint a terjedelmesebb, 66 soros részt záró és a vers végén variációsan visszatérő sorban – … nem voltam más, csak félelem / Nem voltam semmi más, csak félelem – jelölhetjük meg.

A költemény szövegköziségének gazdagsága az ismétlések szövevényes hálójánál is több figyelmet érdemel. A verscím, a költemény mottója és egy tipográfiailag kiemelt parafrázis a versnek csaknem a legvégén a Reményik költészetére olyannyira jellemző bibliai ihletettségre utal. A verscím (Circumdederunt… ’körülvettek’) forrása a 116. zsoltár 3. verse: „Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem”. A mottó – „Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” − Pál apostolnak a római-akhoz (7,24), a parafrazeált sor a filippiekhez (1,21) írott leveléből való: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” → Bizony a halál nyereség nekem. Utal a költemény a Luther feldolgozta 46. zsoltár magyar fordításának az evangélikus-lutheránus köszöntésből ismert kezdő szavaira: „Erős várunk…”, Henryk Sienkiewicz Quo vadis? című (magyarul 1921 és 1932 között több mint tíz kiadásban megjelent) regényének a hősére, Petronius Arbiterre – bölcsességgel, mint a római / Folyatni vérem langy fürdő ölébe −, áttételesen/áthallásosan Kós Károly Budai Nagy Antal (1936) című színjátékából a kolozsmonostori apát szavaira – „Ami igazság volt, az nem halt meg bizonyára” → Ami belőled fény volt: körbejár itt / Testtelenül −, s talán Vörösmarty Fogytán van napod… kezdetű költeményére is: „Véred megsürűdött / Agyvelőd kiapadt” → Csontomban is megszáradt a velő.

Nem meglepő, hogy a költemény több részlete többé-kevésbé nyilvánvalóan kapcsolható Dsida Jenő verseihez.

Éjsötét a kert… a szivem beteg […] / Egy kevés idő és nem láttok engem” (Dsida: Evangélium) → A szívem beteg […] / Láttam: rohamléptekkel jő halálom; „a kékfalú menny aranyajtaja megpárnázva, betéve, / Hiába vonítnak az emberek is vagy húszezer éve” (Dsida: Éhes a kutyám) → Hasztalan ez a vacogó alázat. / A végtelenbe hasztalan kiáltunk; Most fellobban a ritka rőzse, benne ég minden lángok őse […] / Nézzétek, ó nézzetek rája: huszonöt rőzseszál csodája” (Dsida: 25) → Sehogy se tudom a nyomorú rőzsét / Boldog mozdulattal meggyújtani; Ruháimat már szálig levetettem […] / És hirtelen és furcsán ráijedtem […] / jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat / és védő ingemet” (Dsida: Hálóing nélkül) → Mostan hát leveted a ronda testet / És leteszed, mint este a ruhádat.

A Circumdederunt… első változatából kihagyott sorok Dsida nagy ívű rapszódiájának, a Psalmus Hungaricusnak a refrénstrófáit idézhetik emlékezetünkbe: „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszeget / üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!” → De kezem béna és néma az ajkam, / És nem tud senki segíteni rajtam / S nem tudok segíteni magamon / S nem tudok segíteni népemen.

Anélkül, hogy a nevét leírná, kései verseinek egyikét, Az utolsó Miatyánkot idézve Reményik félreérthetetlenül utal az ifjan elhunyt Dsida Jenőre: Pedig mily egyszerű lett volna […] / Szólni, mint hős testvérem az Igében, / Holtig verselő fiatal halott: / Mindegy. Legyen a Te akaratod.

A verszáró rövidebb rész soralapú negatív aranymetszésének (9/15) a szintjén elhelyezkedő utalás, sajátos módon, nem a kétségek elmélyülését, hanem a költői kiteljesedésben való bizalom erősödését sugallja.

 

(Megjelent a Tiszatáj 2015/6. számában)

 

IRODALOM

Bodnár Ildikó: Költők kézfogása. In: Gréczi-Zsoldos Enikő szerk.: Versében él… Mózes Huba köszöntése 70. születésnapján. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2011. 29−35.

Hantz Lám Irén szerk.: Lám Béla levelezése Áprily Lajossal, Mannsberg Arvéddal, Olosz Lajossal és Reményik Sándorral. Stúdium, Kolozsvár, 2005. 113.

Imre Mária: /Jegyzet Reményik Sándor Circumdederunt… című verséhez./ Diakónia, V. (1983), 1., 18.

Mózes Huba: Hős testvérem az Igében. Reményik Sándor Dsida Jenőről. In: Kabán Annamária – Mózes Huba: Textus és intertextus. Szövegek világa a Dsida Jenő-i szövegvilágban. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2009. 65−70.

 


Címke: , , ,
2021.06.23 - tiszatáj

AZ ARTÉR EGYESÜLET KIÁLLÍTÁSA
Art-art: összetart!
Az Artér Egyesület immár több, mint 15 éve alakult Budafokon. Tagjai olyan művészek, akik különböző szálakon kötődnek Budapest XXII-ik kerületéhez. A hivatásos alkotók szakmái az alábbiak: festő, grafikus, szobrász, keramikus, ötvös, divattervező, textiltervező, fotográfus, üvegtervező, formatervező, építész, illetve restaurátor […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.23 - tiszatáj

– MONDJA CSUZDI ESZTER, A SIMÁNDY-ÉNEKVERSENY EGYETLEN MAGYAR GYŐZTESE
A Szegeden tanuló vajdasági szoprán, Csuzdi Eszter lett az idei Simándy-énekverseny egyetlen magyar győztese. Temesi Mária növendéke nemcsak az aranyéremmel járó félmillió forintot kapta meg, hanem koncertezni hívták Moszkvába, és további különdíjakat is nyert… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.22 - tiszatáj

ABAFÁY-DEÁK CSILLAG
ÉS KÖLÜS LAJOS
A kiállítás címe, Magánélet, nem sokkoló, csak tényt közöl. Miközben kísérlet(ek) tanúi vagyunk. Sajnos nem csak tanúi, a mi bőrünkre is megy (és ment) a játék. Soha eddig meg nem élt helyzetbe kerültünk, valamennyien. Váratlanul csapott le ránk a vírus, a karantén, a ránk kényszerített bezártság, a reménytelenség, az egyedüllét, a kettős, vagy többes magány, amiből semerre se léphettünk ki […]

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

OPERARAJT-PROGRAM INDÍTÁSÁT JELENTETTE BE ÓKOVÁCS SZILVESZTER
A szegedi Simándy-verseny tapasztalatai nyomán ötven énektanárral 2022-ben országszerte elindítanák a tehetségfejlesztő Operarajt-programot – jelentette be a vasárnapi díjátadó gálaesten a zsűri elnöke, Ókovács Szilveszter. A Magyar Állami Operaház főigazgatója szeretné, ha több fiú választaná ezt a pályát, és trendivé tenné az éneklést… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.21 - tiszatáj

SZABÓ GÁBOR: TÖRTÉNETEINK VÉGE
Szabó Gábor tanulmánykötete a mikrohistória és az újhistoricizmus létrejötte óta igen intenzíven gyarapodó emlékezet-diskurzuso­kat bővíti kortárs magyar regények, rövidprózák, esszékötetek és Petri György lírai munkásságának mélyreható elemzésével. Első látásra is kitűnik, hogy Szabó nemcsak a legszűkebb és legelitebb kortárs kánon kínálatából válogat, hanem egy-egy szerző kevésbé előtérben lévő szövegével, vagy az idő próbáját még ki nem állt műveivel is előszeretettel foglalkozik… – KISS A. KRISZTA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.20 - tiszatáj

BESZÉLGETÉS SIMÁNDI KATALINNAL, A LEGENDÁS TENORISTA LEÁNYÁVAL
Több mint két évtizeden át Simándy József özvegye képviselte a családot a legendás tenorról elnevezett szegedi énekversenyen. Jutka asszony köszöntőt mondott, díjat, ajándékot adott át, igyekezett segíteni a fiatal operaénekesek pályakezdését is. Halála után részben egyik leányuk, Simándi Katalin vette át ezt a feladatot, akivel a pénteki döntők szünetében beszélgettünk… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.19 - tiszatáj

ÁRAMSZÜNETTEL ZÁRULT A MARATONI SIMÁNDY-VERSENY
Négy kategóriából négyben déli szomszédaink énekesei győztek a szegedi Simándy-versenyen, pontosabban a II. korcsoportban Temesi Mária növendéke, a szerbiai Padéról indult Csuzdi Eszter, a szegedi művészeti kar hallgatója szerezte meg az első díjat. A győzteseket a vasárnapi díjátadó gálakoncerten hallhatja a közönség a Szegedi Nemzeti Színházban… – HOLLÓSI ZSOLT BESZÁMOLÓJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

SHIVA BABY 
Forma és tartalom ritkán olvad ilyen hibátlan egységbe. Sőt, Emma Seligman kritikai hozsannákkal útra bocsátott dramedyjéhez még nagyszerűbb bravúr köthető: a járványidőszakban piacra dobott művek talán legtökéletesebbje, plusz megoldásai bármelyik filmtörténeti irányzat díszére válnának… – SZABÓ G. ÁDÁM KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
2021.06.17 - tiszatáj

DARVASI LÁSZLÓ: PÁLCIKA, A DETEKTÍV
Darvasi László az első Pálcika-könyvében már megteremtette azt a színes, kedves és élettel teli mesevilágot, amely otthont ad a második kötet, A nagy Gerbera-nyomozás cselekményének is. Habár a könyv folytatás, a szerzői előszó összekapcsolja annak előzményével és el is választja tőle: „Ez most egy új mese” – így a szerző. A második kötet önmagában is megállja a helyét, bár ha valaki ezzel a kötettel ismeri meg a Pálcika-világot, annak valószínűleg egy picit fészkelődnie kell, mire a beszélő, izgő-mozgó tárgyak között kényelmesen elhelyezkedik. Mert itt megesik, hogy Pálcikának ceruzákat kell kivallatnia, az ereszt Endrének hívják és szereti heccből az emberek nyakába csorogtatni a vizet, és különös szerelem születhet egy fogpiszkáló és egy kutyatej virágocska között… – KATONA ALEXANDRA KRITIKÁJA

Tovább olvasom >>>
 
 
 
 
 
 
 
 
 
Könyvajánló
H. Balogh Gyula: Alsóvárosi hitregékBakos András: Isteni testekSzathmári István: Spanyol reggeliSántha József: BörtönkarnagyNormal Gergely: KörletellenőrzésJanáky Marianna: Paplan alattTandori Dezső: Nincs beszédülésPetőcz András: A visszaforgatott időLengyel András: Tömörkény-tanulmányokKálnay Adél: Szivárványország (Utazz velem!)Virág Zoltán (szerk.): Színkép, hangkép, összkép (Írások elméletről és gyakorlatról)Hódosy Annamária: Biomozi (Ökokritika és populáris film)Mennyek a szederbokorban (A kortárs szlovén irodalom antológiája)Kálnay Adél: Tündérhajszál (Foglalkozz velem!)Jenei Gyula: Mindig más (az emlékezet versei)Hogyan legyél mesterlövész? (A kortárs szerb irodalom antológiája)Géczi János: Sziget, este hét és hét tíz között (versciklus, 2015–2017)Fried István: Túl jól fest holtan (A soknevű [madár]felügyelő Nat Roid-regényeket ír)Lanczkor Gábor: Tájsebzett SzínházTandori Dezső: A szomszéd banánhalSeregi Tamás: Művészet és esztétikaÉszlelési gyakorlatok (Kortárs horvát költészet és rövidpróza)Zalán Tibor: Revizorr (Gogol-mentőöv a barbár reneszánsz idején)„Ragyogó pusztulás” – kortárs osztrák irodalmi antológia (szerk.: Bombitz Attila)Lengyel András: Ellenkultúra, peremhelyzetben (Marginalitástörténeti vázlatok)Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyességekabai lóránt: semmi színSzlováknak lenni csodás…Petőcz András: A megvénhedt IstenDemény Péter: Portrévázlatok  a magyar irodalombólTandori Dezső: Szellem és félálomKálnay Adél: Hamvadó időSzepesi Attila: IstenporPéter László: Olvassuk Juhász Gyulát!Sághy Miklós: A fény retorikájaTandori Dezső: Csodakedd, rémszerdaSándor Iván–Féner Tamás: Hamlet visszanézCsiki László: A kaptárBaka István: Műfordítások III.Jász Attila: Fürdőkádból a tengerTandori Dezső: A Rossz Reménység FokaBíró-Balogh Tamás: TollvonásokFried István: Magyar irodalom(történet)