Mózes Huba: Az aranymetszés, az ismétlés és a szövegköziség szerepe költőtársakat idéző Reményik Sándor-versek szövegépítésében

Reményik Sándor gyakran idézi költőelődeit és még gyakrabban kortársait. Három versén próbálom bemutatni, hogyan vall a költészetére jellemző szövegépítő eszközök/eljárások – az ismétlés, az intertextualitás és az aranymetszés – segítségével másokról és önmagáról.

Az 1934. január 10-én írott, címével a novalisi kék virág toposzra utaló Elhullt kék szirom szabályos felépítésű, szimmetrikus szerkezetű. Szimmetriáját strófaalapú negatív (2/4) és pozitív (4/2) aranymetszés biztosítja. A kék szirom szókapcsolat az élni akarás jegyében született, első világháború utáni erdélyi magyar irodalmat jelöli. A szimmetriatengelyen elhelyezkedő két központi strófa a kezdetek óta eltelt másfél évtized fejleményeit ecseteli:

Itt minden omlik, dűl és változik
,És mi sem vagyunk már a régiek.
Érintetlenül Transzszilvániából,
Szűzen nem maradt más, csak a hegyek. 

S egy költő, ki után kövek repültek,
Mert innen messze ment menekülőn,
És mégis, egész Transzszilvániából
Csupán ő maradt a régi Tetőn. 

A lírai én a pozitív aranymetszés szintjén, a negyedik strófa végén a transzszilvanizmus egyik emblematikus versének a címével pontosítja, ki is az a költő, ki után kövek repültek.

A központi két szakaszt bevezető, negatív aranymetszéssel elhatárolt két kezdő strófa explicit magyarázattal szolgál a kék szirom és a kék virág jelzős kapcsolat azonosítására és a címben elsőként szereplő elhullt jelzőre is:

Egy bölcső körül állottunk mi egykor.
Bükkfabölcsőben, sziklatalpakon
Ringott az égszín-szemű újszülött:
Kékszirmú transzszilván irodalom. 

A romantika kék virága elhullt.
Tizenöt év – és jaj, minden be más.
Viszályok dúlta ráncos képű vén,
Szakállas, bűnös agg a messiás.

A pozitív aranymetszéssel elhatárolt ötödik-hatodik strófa úgy zárja le a verset, hogy a régi, drága dallam említésével Áprily Lajos Vallomás című költeményére is utal, az első strófa variációs megismétlésével pedig mintegy keretbe foglalja az alkotás egészét:

A szívünk egyre távolodva lüktet
Egymástól – mi lesz, mi még összefog?
A régi szív, a régi, drága dallam
Ama menekült keblében dobog. 

A bölcsőhöz szeretnénk visszamenni,
Bükkfabölcsőhöz sziklatalpakon.
Hol vagy, varázs-ütem, hős-lendület,
Kék virág, újszülött irodalom?

„És elvérezni egy fonák igén…” – idézi Reményik Sándor versének címével 1934. október 5-én Juhász Gyula 1910-ben írott és kötetben 1914-ben megjelent Formát keresni… című szo­nettjének egyik sorát. Az idézet pontos. Nem mondható el ugyanez a vers indításáról, amely a Juhász Gyula-szonett sorainak rendjét s egyik szavának toldalékát is megváltoztatja.

A Reményik-költemény két elkülöníthető monológból áll. Az elsőt soralapú negatív arany­metszés osztja 9/15 arányban:

„A parfümjét érezni a szavaknak,
És elvérezni egy fonák igén” –
Be mélyre szántottál, Juhász Gyula,
S szavad ma másodszor szántott belém. 

Az ember azt sem tudja, mi történik,
Villám vág az öntudat gyökeréig,
S mint ahogy a beforrt seb felszakad,
Úgy bukkan elő egy emlék-barázda
A jó húszesztendős ugar alatt. 

Éppen ma, s ki tudja, éppen ma miért
Forgatom hát szívemben szavadat,
Jó húszesztendős régi szavadat,
S látom buggyanni szívedből a vért. 

Egy verssel vívok – tán egy kettősponttal,
Egy írásjelben rejlő hatalommal:
Hova helyezzem: oda vagy ide?
Tán tőle dobban a versem szive. 

Mert harc a költészet s csak ritka béke,
A költő igéje: Jézus igéje:
Nem békét, fegyvert hoztam e világra –
A szavaink a Lélek fegyvertára.
És ez az, ami összeköt Veled.
S fogom húszéves messzeségen át
Sohasem-fogott költő-kezedet. 

A negatív aranymetszés szintjén elhelyezkedő sor, vélhetően a ki tudja, éppen ma miért bizonytalanságából fakadóan, alig véteti észre magát. A monológ inkább arra figyelmeztet, hogy a formába öntéssel viaskodó lírikus, miközben költőtársa szonettjének szavait idézi, Máté evangéliuma 10. részének 34. versét is parafrazeálja: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak a földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.”

A jelzett − akart vagy akaratlan − bizonytalanságot a soralapú pozitív aranymetszéssel 12/7 arányban tagolt második monológ oszlatja el. Ebben a monológban az aranymetszés szintjén variációsan visszatérő, versnyitó Juhász Gyula-idézet az ismétlésnek a két monológ egésszé ötvözésében játszott szerepét domborítja ki. A két monológ összekapcsolását, amint azt Bodnár Ildikó tanulmánya jelzi (Bodnár 2011: 34), a pedig ellentétes kötőszó is szolgálja:

Pedig szonettet én aligha írtam,
Nem követtem a ballagó Tiszát,
S nem a tündöklő tiszai iszapban
A lenge Anna arany lábnyomát. 

Nem festettem a rónát alkonyatkor
S a füzest holdezüsttel szőve át.
Zegzugos szirtekké tördelte Erdély
Bennem bánatod magyar ritmusát. 

A te tápéi Krisztusod helyett
Isteneimmé nőttek a hegyek,
És súllyal tették vállamra kezük
Külön sorsú itthoni emberek. 

Parfümjét nem éreztem a szavaknak,
De vérig bántott egy fonák ige,
És vívtam én is az igaziért,
Amitől dobban a versem szive. 

És ez az, ami összeköt Veled,
S fogom húszéves messzeségen át
Sohasem-fogott költő-kezedet. 

A fentiek közül három sor több-kevesebb módosítással, másik három csak alig észrevehető változtatással ismétlődik a versben. Az első két sor variációs visszatéréséről már esett szó: „A parfümjét érezni a szavaknak, / És elvérezni egy fonák igén” → Parfümjét nem éreztem a szavaknak, / De vérig bántott egy fonák ige, / És vívtam én is az igaziért – hangzik a sorcserés Juhász Gyula-idézet átköltése és ellentmondást oldó kiegészítése, majd ehhez társul a korábban bizonytalansági felütéssel indított Tán tőle dobban a versem szive sor határozott állításként való visszatérése: Amitől dobban a versem szive. A variációsan visszatérő három sor az első monológot záró három sornak a vers végi, csaknem változatlan megismétlésével egészül ki: És ez az, ami összeköt Veled, / S fogom húszéves messzeségen át / Sohasem-fogott költő-kezedet. Az első monológ végén a Veled utáni pont két állítást határol el egymástól. A vers végén a Veled utáni vessző két állítás egységbe vonását és ezáltal két költői magatartás egységben láttatását szolgálja. A második monológ élén a Juhász Gyula-i hangulatot ébresztő képek és alliterációk – Nem követtem a ballagó Tiszát, / S nem a tündöklő tiszai iszapban / A lenge Anna arany lábnyomát – a különbözőség kidomborításának a jegyében követik egymást, holott már az első monológ elején és közepén felcsendülő alliterációk is a költőtárssal való együttrezdülést érzékeltetik: Be mélyre szántottál, Juhász Gyula, / S szavad ma másodszor szántott belém. – Forgatom hát szívemben szavadat […] / S látom buggyanni szívedből a vért.

A fiatal korától pszichopátiával viaskodó Reményik Sándor 1934-ben hastífuszt kapott. Súlyos fájdalmait Dilaudid adagolásával próbálták enyhíteni. Alkotókedvét a gyógyszer meghozta – ezt tanúsítja fenti költeménye is −, de a napi egy ampullás adag, sajnos, igen hamar gyógyszerfüggőséget eredményezett.

A hullámzó kedélyű költő állapota 1938 tavaszán újból súlyosbodott. Május 2-án egyik levelében így írt erről (Imre 1983): „Körülbelül három hete már, sőt annál több, hogy szinte folytonos szívzavarok között élek, és kimondhatatlan halálfélelem-érzések közt is. Ez a plusz egyéb, régi bajaim mellett igazán egészen levert a lábamról. Sokszor fekszem ágyban, − de sokszor nem bírok feküdni, hanem járkálok éjszaka a szobámban, nappal az utcákon, és csak az orvos közelsége tud valamennyire megnyugtatni.”

A gyógyulást Nagyváradon keresi, ahol a család régi ismerőse, Schilling Árpád sebész főorvos homeopátiás eljárással kezeli. Június 10-én Nagyváradról barátjának, Lám Bélának számol be arról (Hantz Lám 2005), mennyire megrázta őt a sajtóban megjelent gyászhír: „Szegény Dsida Jenő halálhírét tegnap olvastam a lapokból, nagyon lesújtott. Elég sok közöm volt hozzá az életben irodalmilag s emberileg is. Ő nagyon sokszor, sok jelét adta annak, hogy őszintén és melegen ragaszkodik hozzám. Ami a költőt és íróművészt illeti, Áprily Lajost kivéve nem volt az erdélyi lírában senki olyan művésze minden formának, mint ő. A legutóbbi években pedig ez az óriási formai műveltség és tudás megtelt egészen lélekkel is […]”

A szívbeteg Dsida Jenő halálhírének is szerepe volt abban, hogy Reményik megírta 1938. július 19-i keltezésű, Circumdederunt… című költeményét, amely a Pásztortűz 1938. évi 8. számában látott napvilágot. A költeménynek a gyűjteményes Reményik-kötetekben olvasható első változatát a lírikus a későbbiekben tovább csiszolta. Tanúskodik erről az a gépirat, amelyet Reményik – nyilván korántsem véletlenül – Imbery Melindának, Dsida özvegyének dedikált 1941. március 25-én, a következő szavakkal: „Dsida Jenő, drága korán elköltözött fiatal Barátom feleségének” (Mózes 2009: 69).

A Circumdederunt… első változata 97, a végső változat 90 sorból áll. A két változatot az alábbiakban összevonva közlöm − az első változat kihagyásra ítélt vagy módosított sorait félkövér betűkkel, a végső változatba újonnan vagy módosítva bekerült sorokat aláhúzva −, mert csak így ítélhető meg, hogy esztétikai szempontból mennyivel értékesebb a tömörített, végső változat, amely nyomtatásban először itt olvasható teljes egészében:

Annyi nehéz, fojtószagú tavasz,
Annyi örömtelen tavasz nyomán
Eljött ez is. És eljöttek vele,
Vele jöttek a végső borzadások
És körülvettek engem iszonyún.
Rettenve láttam: kendővégre állok
Borzadva láttam: kendővégre állok
A Rémtől – s fegyver csak az ő kezében.
Harang ha kondult: engemet temettek.
Mozdony ha sípolt: nekem szólt: mehetsz.
Minden arcon az ítéletet láttam,
Aggódva ahogy rajtam révedez.
Hallgattam hajnalban a madarak
Pitymalló s erősödő énekét –
Sosem hallottam ilyen gyönyörűn –
S tördeltem izzadt kezemet: Ne még!
A szívem beteg, rángatózó lángja
Kéken virrasztott őrült éjszakákon,
Láttam: rohamléptekkel jő halálom,
Mint gyertyalángra szélroham – s hiába,
Hiába borul a kis mécsre védőn
Édes mosoly és erős biztatás,
Hiába: ez a végső búcsuzás.
Fogták a kezem, tartották keményen,
Mégis: mintha nem fogta volna senki.
Szinte üvöltöttem: ne hagyjatok!
Még ne hagyjatok, ne hagyjatok menni!
Tartozom nektek – tartozom magamnak,
S az Istennek is tartozom – ha van –
S fel kell tisztulnom – csak erjedtem eddig −,
Nem önthetnek ki ily zavarosan
Az örökélet szűzi virányára –
Sívó homokjára a Semminek!
Választanom kell e kettő közül,
Ki egyik mellett sem tettem hitet.
Még most sem. Ráz a rémület pedig,
Apácák közt darálok vak imákat,
És mindhiába mondom: Erős várunk…
Hasztalan ez a vacogó alázat,
A végtelenbe hasztalan kiáltunk! 

Féltem. Vert-kutyaképpen, nyomorultan.
Pedig, mint erdőn rőzsevivő vén:
A halált hányszor, hányszor hívtam én!
Hányszor öltem meg magam gondolatban –
De most, hogy eljött hirtelen, hivatlan,
De most, hogy ilyen közel jött hivatlan,
Rettenve kértem: ne tégy egyebet:
Segíts, segíts tolni a napokat,
Cipelni a rőzsét, az életet.
Ó, rőzse: teher, melynek célja nincs,
Ó, rőzse: élet, az én életem!
Nem tudok könnyíteni magamon
S nem tudok könnyíteni népemen!
Betegen senyvednek és gúzsba kötve
Lelkem önzetlen mozdulatai –
Pedig be szerettelek volna, rőzse: élet,
Boldog áldozatként meggyújtani.
De kezem béna és néma az ajkam,
És nem tud senki segíteni rajtam
S nem tudok segíteni magamon
S nem tudok segíteni népemen.
Miért hát ez az őrült félelem?
És féltem mégis. Önzőn, nyomorultan
Az enyémet, amelynek célja kétes,
Bénák legkisebb mozdulatai:
Sehogy se tudom a nyomorú rőzsét
Boldog mozdulattal meggyújtani!
Csontomban is megszáradt a velő.
Mért vagyok hát gyáván esedező?
Féltem. Méltóság nélkül, nyomorultan
Kapkodtam minden szalmaszál után,
Kapkodtam hit és bölcsesség hiján.
Mitől féltem? Meg tudnám mondani?
Talán csak az utolsó gyötrelemtől:
Torz lobbanásától a gyertyalángnak?
Talán, hogy számadoltat Valaki −:
Őre túlvilág titkos kapujának?
Talán attól, hogy a penész virít,
Talán, hogy gonosz álarc a halál,
Talán, hogy látszat halál és koporsó
S testem érzi még a sír férgeit?
Talán, hogy a szenvedés végtelen?
Féltem – nem voltam más, mint félelem.
Féltem – nem voltam más, csak félelem. 

Pedig mily egyszerű lett volna hittel
Roskadni le a keresztfa tövébe –
Leborulni a keresztfa tövébe –
Vagy bölcsességgel, mint a római,
Folyatni vérem langy fürdő ölébe.
A csillagokra gondolni s az égre,
Vagy a langyos, békés örök sötétre.
Szólni, mint hős testvérem az Igében,
Holtig verselő fiatal halott:
Mindegy. Legyen a Te akaratod.
Vagy szólni önmagamnak: költő voltál
S a test vágyát-kínját mindig utáltad –
Mostan hát leveted a ronda testet
És leteszed, mint este a ruhádat.
Ami belőled fény volt: körbe jár itt
Testtelenül, gyönyörű-szabadon –
Fényként lépsz be fehér leányszobába,
S fényként égsz férfi-munkaasztalon.
Az, hogy te mindezt tudni nem fogod már,
Nem érinti fényből szőtt képedet.
Zenghetsz nagy győzedelmi éneket.
Az apostollal zengedezhetsz bízvást:
Bizony a halál nyereség nekem. 

Zengedezhettem volna – mégis féltem.
Nem voltam semmi más, csak félelem.

A végső változat első, 66 soros részében a soralapú 41/25 arányú pozitív aranymetszés szintjén négy sor foglalja össze a lírai én válságos lelkiállapotról szóló vallomását: Féltem. Vert-kutyaképpen, nyomorultan. / Pedig, mint erdőn rőzsevivő vén: / A halált hányszor, hányszor hívtam én! / Hányszor öltem meg magam gondolatban.

Az első, terjedelmesebb részt egy rövidebb, magyarázó-értelmező rész követi, amelynek 24 soros terjedelme az előző, aranymetszéses egész 25 soros kisebbik részének a terjedelmével csaknem szám szerint egyezik.

A vers hangulata akár alliterációinak hálójából is kibontható: Rajtam révedez – Hallgattam hajnalban – Sívó homokjára a Semminek – Ráz a rémület – mindhiába mondom – túlvilág titkos kapujának – Holtig verselő fiatal halott.

A szerkezet építésében azonban sokkal nyilvánvalóbb a versen végigvonuló szó- és szókapcsolat-ismétlések szerepe: Annyi nehéz, fojtószagú tavasz, / Annyi örömtelen tavasz nyomán; Eljött ez is. És eljöttek vele, / Vele jöttek; …az ítéletet láttam… / Láttam: rohamléptekkel jő halálom; …s hiába, / Hiába… / Hiába…; … ne hagyjatok! / Még ne hagyjatok, ne hagyjatok menni; Tartozom nektek – tartozom magamnak / S az Istennek is tartozom; Hasztalan ez a vacogó alázat, / A végtelenbe hasztalan kiáltunk; Féltem… / Féltem… / Mitől féltem?… / Féltem… / …mégis féltem; …Vert-kutyaképpen, nyomorultan / …Méltóság nélkül, nyomorultan; Segíts, segíts tolni a napokat; Kapkodtam minden szalmaszál után, / Kapkodtam; Talán csak… / Talán, hogy… / Talán attól… / Talán, hogy… / Talán, hogy…; Szólni, mint hős testvérem az Igében… / Vagy szólni önmagamnak; Fényként lépsz be… / S fényként égsz…

A szerkezet legfontosabb elemeit a 41/25 arányú aranymetszés szintjén elhelyezkedő, fentebb már idézett ismétlésben – A halált hányszor, hányszor hívtam én! −, valamint a terjedelmesebb, 66 soros részt záró és a vers végén variációsan visszatérő sorban – … nem voltam más, csak félelem / Nem voltam semmi más, csak félelem – jelölhetjük meg.

A költemény szövegköziségének gazdagsága az ismétlések szövevényes hálójánál is több figyelmet érdemel. A verscím, a költemény mottója és egy tipográfiailag kiemelt parafrázis a versnek csaknem a legvégén a Reményik költészetére olyannyira jellemző bibliai ihletettségre utal. A verscím (Circumdederunt… ’körülvettek’) forrása a 116. zsoltár 3. verse: „Körülvettek engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem”. A mottó – „Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” − Pál apostolnak a római-akhoz (7,24), a parafrazeált sor a filippiekhez (1,21) írott leveléből való: „Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” → Bizony a halál nyereség nekem. Utal a költemény a Luther feldolgozta 46. zsoltár magyar fordításának az evangélikus-lutheránus köszöntésből ismert kezdő szavaira: „Erős várunk…”, Henryk Sienkiewicz Quo vadis? című (magyarul 1921 és 1932 között több mint tíz kiadásban megjelent) regényének a hősére, Petronius Arbiterre – bölcsességgel, mint a római / Folyatni vérem langy fürdő ölébe −, áttételesen/áthallásosan Kós Károly Budai Nagy Antal (1936) című színjátékából a kolozsmonostori apát szavaira – „Ami igazság volt, az nem halt meg bizonyára” → Ami belőled fény volt: körbejár itt / Testtelenül −, s talán Vörösmarty Fogytán van napod… kezdetű költeményére is: „Véred megsürűdött / Agyvelőd kiapadt” → Csontomban is megszáradt a velő.

Nem meglepő, hogy a költemény több részlete többé-kevésbé nyilvánvalóan kapcsolható Dsida Jenő verseihez.

„Éjsötét a kert… a szivem beteg […] / Egy kevés idő és nem láttok engem” (Dsida: Evangélium) → A szívem beteg […] / Láttam: rohamléptekkel jő halálom; „a kékfalú menny aranyajtaja megpárnázva, betéve, / Hiába vonítnak az emberek is vagy húszezer éve” (Dsida: Éhes a kutyám) → Hasztalan ez a vacogó alázat. / A végtelenbe hasztalan kiáltunk; „Most fellobban a ritka rőzse, benne ég minden lángok őse […] / Nézzétek, ó nézzetek rája: huszonöt rőzseszál csodája” (Dsida: 25) → Sehogy se tudom a nyomorú rőzsét / Boldog mozdulattal meggyújtani; „Ruháimat már szálig levetettem […] / És hirtelen és furcsán ráijedtem […] / jaj, elvesztettem minden szál ruhámat, önmagamat / és védő ingemet” (Dsida: Hálóing nélkül) → Mostan hát leveted a ronda testet / És leteszed, mint este a ruhádat.

A Circumdederunt… első változatából kihagyott sorok Dsida nagy ívű rapszódiájának, a Psalmus Hungaricusnak a refrénstrófáit idézhetik emlékezetünkbe: „Epévé változzék a víz, mit lenyelek, / ha téged elfelejtelek! / Nyelvemen izzó vasszeget / üssenek át, / mikor nem téged emleget! / Húnyjon ki két szemem világa, / mikor nem rád tekint, / népem, te szent, te kárhozott, te drága!” → De kezem béna és néma az ajkam, / És nem tud senki segíteni rajtam / S nem tudok segíteni magamon / S nem tudok segíteni népemen.

Anélkül, hogy a nevét leírná, kései verseinek egyikét, Az utolsó Miatyánkot idézve Reményik félreérthetetlenül utal az ifjan elhunyt Dsida Jenőre: Pedig mily egyszerű lett volna […] / Szólni, mint hős testvérem az Igében, / Holtig verselő fiatal halott: / Mindegy. Legyen a Te akaratod.

A verszáró rövidebb rész soralapú negatív aranymetszésének (9/15) a szintjén elhelyezkedő utalás, sajátos módon, nem a kétségek elmélyülését, hanem a költői kiteljesedésben való bizalom erősödését sugallja.

(Megjelent a Tiszatáj 2015/6. számában)

IRODALOM

Bodnár Ildikó: Költők kézfogása. In: Gréczi-Zsoldos Enikő szerk.: Versében él… Mózes Huba köszöntése 70. születésnapján. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2011. 29−35.

Hantz Lám Irén szerk.: Lám Béla levelezése Áprily Lajossal, Mannsberg Arvéddal, Olosz Lajossal és Reményik Sándorral. Stúdium, Kolozsvár, 2005. 113.

Imre Mária: /Jegyzet Reményik Sándor Circumdederunt… című verséhez./ Diakónia, V. (1983), 1., 18.

Mózes Huba: Hős testvérem az Igében. Reményik Sándor Dsida Jenőről. In: Kabán Annamária – Mózes Huba: Textus és intertextus. Szövegek világa a Dsida Jenő-i szövegvilágban. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2009. 65−70.