Napok óta egy régi emlék jár a fejemben. Időről-időre eszembe jutott az utóbbi húsz évben. Különös, mert alig van jelentősége, mégsem sikerült elfelejteni.
Általános iskolás koromban fociedzésre jártam, melyet az iskola szervezett. Az edző a testnevelő tanárom volt. Soha nem voltam ügyes a fociban, de szívesen szaladgáltam a labda után. Egy alkalommal – kilenc, tíz éves lehettem – meccset játszottunk egy több környékbeli általános iskolát összefogó tornán, ami szombatra esett. Emlékszem nagy izgalommal mentem szombaton is az iskolába, elvégre engem is hívott az edző.
Az első néhány meccsen nem kaptam szerepet, de erre talán valahol számítottam is. Ültem a tornatermi padon a kapott mezben, játékra készen és a bordásfalnak támaszkodtam. Lassan azonban véget értek a körmérkőzések és a délelőttből is gyorsan délután lett. Az utolsó mérkőzésünk előtt odaléptem az edzőhöz és megkérdeztem, beállhatnék-e játszani néhány percre. A válasza az volt, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy két-három gólt kapjunk.
Persze, értem én, hogy a törökszentmiklósi Kölcsey Ferenc Általános Iskola 5.c versus Tiszatenyői Általános Iskola 5.b egyfajta El Clasico jelentőségével bírhatott az edzőnknek. Azt pedig senki nem akarja, hogy a sportújságírók leszedjék róla a keresztvizet, ha mondjuk kétgólos különbséggel kikap a csapata egy hasonló jelentőségű rangadón. Naiv, gyerek fővel én ezt nem láttam be, csak játszani szerettem volna. Erre nem kaptam lehetőséget, úgyhogy az egész szombatomat azzal töltöttem, hogy az iskolában más gyerekeket néztem játék közben.
Jó gyerekkorom volt és ez az apróság valóban eltörpül olyan dolgok mellett, amelyek – sajnos – nap mint nap megtörténnek gyerekekkel. Azért meséltem el mégis, mert – merek rá fogadni – mindenkinek van valami hasonló emléke életének ebből a korszakából. Valami, ami apróságnak tűnik, mégis maradandó. Történtek olyan krízisek az életemben, és fognak is, amelyek jelentősége messze nagyobb, mint ez a triviális fociügy, mégsem jutnak eszembe ilyen gyakran. Úgy gondolom azért, mert életemben először szembesültem valami olyasmivel, amivel utána még sokszor. Úgy is mondhatjuk: megtanultam egy leckét. Erre való az iskola, nem? – kérdezhetnénk.
Én azt hiszem, nem egészen.
Azóta sem szeretem különösebben a focit. Ami persze nem a legjobb túlélési stratégia az épülő stadionok országában. (Apropó: csak engem emlékeztetnek a piramisokra? Nem az épületek. A koncepció.) Sajnálom, hogy nem voltam kicsit kitartóbb. Ha a focihoz értenék, mindenhez értenék. Akár egyetemet is irányíthatnék. Legalábbis a pénzügyi kiadásokat felügyelhetném. Sajnos azonban ez a hajó már elúszott, mert volt egy tanárom, aki szombaton tanított meg nekem egy leckét, ha úgy tetszik, szolgálaton kívül (fura kifejezés: mintha a szolgálat valami olyasmi lenne, amit le lehetne tenni, amit abba lehetne hagyni, mint a munkát). Nem volt egyébként rossz edző, nem szeretném ezt a látszatot kelteni. Nagyon értette a dolgát. Más kérdés, hogy azokkal a gyerekekkel, akik nem voltak sporttehetségek, nem tudott mit kezdeni, tehát testnevelő tanárnak nem volt az igazi. Mivel nem minden gyerek tehetséges mindenben. A tanárnak pedig ezt tudni kell valahogyan kezelnie. Ennek két alapfeltétele van.
Az egyik, hogy az ember alkalmas legyen a tanári pályára. Szeretnie kell a hivatását és a gyerekeket, akkor is, amikor nehéz. Néhány ilyen „szent őrült” előfordul még ebben a már-már megvetett szakmában. Egy részük régi vágású, igazi pedagógus, akik már nyugdíj előtt állnak. Nem mindenki alkalmas tehát, ez egy olyan dolog, amit ellenőrizni kell. A ma működő pályaalkalmassági vizsgálatok épp csak azokat képtelenek kiszűrni, akiket hozzáállásuk, habitusuk miatt tilos lenne gyerekek közelébe engedni.
A másik feltétel az, hogy kapjon módszert és gyakorlati lehetőséget felsőfokú tanulmányai közben a leendő tanár. Mivel a legtöbb tanszék kapacitását az köti le, hogy megpróbálnak valahogyan a felszínen maradni a jelenlegi ellenséges környezetben, előbb utóbb e második feltétel teljesülése is veszélybe kerülhet.
Így a tanév kezdete után nem sokkal érdemes lehet elgondolkodni azon, hogy vajon fontos-e némi energiát és anyagiakat fektetni a közoktatásba is (ehhez persze a tanárképzés miatt a felsőoktatásra is figyelmet kell fordítani). Nem mindegy ugyanis, hogy kik foglalkoznak az iskolákban a gyerekekkel. Hiszen az itt megszerzett tapasztalat maradandó.
Szabó István Zoltán (Steve)
